Teadélután

Fabian kihalászta a teasüteményt a teájából a teáskanalával. Már másodjára ejtette bele a süteményt a teába. Lehetetlenül ügyetlen ma. Remeg a keze, mert érzi, hogy Anna bámulja. Szinte sokkolta a dolog, hogy megfordultak a viszonyok. Eddig ő nézte Annát. Most meg Anna nézi őt. Mit bámul rajta a lány? Hiszen az értésére adta, hogy az Ő Williamje a világ legklasszabb Williamje. Akkor egye meg a fene őket ott ahol vannak! Talál más utat is a Montgomery vagyonhoz. Kell az az összeg! Kell, mert a de Noir vár drága. Julien pontosan közölte az összeget, hogy mennyiért hajlandó eladni neki. Kell  a vár, tehát kell a Montgomery hozomány is. Fabian tüntetőlegesen nem nézett a lány felé. Elérte, hogy itt legyenek. Mrs. Hamilton pedig csüngött Robin minden szaván. Fabian maga is meglepődött az apja eszméletlenül jó formában volt.

-         Jövőre a fiam indít egy lovat az angol derbyn – jelentette be Robin

-         Nem mondja? – ámuldozott Mrs. Hamilton.

-         Otthon neveljük a lovainkat. Holdföldén. Jó, lovak, gyorsak – Fabian magában forgatta a szemét. A Holdföldén nevelkedő lovak egyetlen tulajdonsága, hogy apja remekül tud velük rabolgatni.

-         Fabian, választott már nevet az angol derbyhez? – kérdezte Mrs. Hamilton.

-         Ó, még nem gondolkodtam ezen, lehetne…- Fabian megforgatta a teáskanalat az öt órai teában, nézte a tea aranyló színét. Olyan a színe, mint Anna hajának. Igaz, nem is borostyánszőke, hanem teaszőke mint a mézes tea. Kiáztatott mézesteaszínű. – Annaa…mármint a A na –pfényről…kellene elnevezni azt hiszem – javítgatta magát hebegve Fabian.

-         Napfény, napfény… nem rossz, csak valahogy olyan…

-         Erőtlen? – kérdezett rá gúnyosan Anna.

-         Miss Montgomerynek talán jobb ötlete van? – kérdezte Fabian egyenesen a lányra nézve. Anna égkék szeme viszonozta a pillantását.

-         Talán – felelte Anna s közben felvetve a fejét belekortyolt a teájába.

-         S megosztaná velünk? – dőlt előrébb kíváncsian Fabian ,s a teáscsészét a csészealjjal együtt az asztalkára helyezte Mrs. Hamilton finom márványdíszes szalonjában.

-         Miért nem nevezi Summertime-nak, mindenki a nyáridőt szereti a legjobban, biztos sokan fogadnának rá? – villant meg Anna szeme kékje. Fabian értette a célzást. Nyár, az az évszak, amikor ők ketten garantáltan nem találkoznak. – Én magam is szeretem a nyarat, ki nem? Anglia nyáron gyönyörű, a frisszöld fűre rásüt a napfény – nézett körbe Anna.

-         Nem, nem Miss Montgomery, szerintem a Wintertime jobb lesz. Köszönöm az ötleteit. Wintertime néven fog a lovunk a derbyn futni. Apa eldöntöttem – biccentett az apjának Fabian. Télidő. Ami mindig Londont és mindig Annát fogja jelenteni számára. Legyen csak ez a ló neve. Anna nem nagy derbys. De a londoni derbyre minden nő szeret készülni. Mert a hölgyek a ruhájukat is itt mutogatták a legszívesebben. Divatrovatba bekerülni legkönnyebben nem a bálról, hanem az angol derbyről lehetett. Egyszer még Maria de Noir-ról is írtak.

 

 

-         Maria! Képzeld benne vagy a napi újságban! – kiáltotta át a londoni villa hallját Robin.

-         Az újságban? Na de mi miatt? – rettent meg Maria és abbahagyta Corinne hajának fonását.

-         „Nem mindennapi ritkaság fogadta az angol derbyre látogatókat. A lelátókon a feltűnő vörös hajú hölgy Maria de Noir páratlanul gazdag egyedi tolldíszes ruhája minden városi hölgy érdeklődését felkeltette. A ritka madártollak úgy simultak a rafinált ruharedők közt, mint apró ecsetvonások egy tökéletesen megkomponált festményen. Új divat lesz születőben? Úgy tűnik az északi erdők vörös hajú nemesasszonyára még érdemes lesz odafigyelnünk.” – olvasta fel hangosan a cikket Robin.

-         Maria, a divatrovatban! – sápítozott Charlotte. – De miért ő? Hiszen abban az ezer éves ruhában volt, amit a vadászházban viselt valamikor karácsonykor még ezer éve! – siránkozott Charlotte.

-         Istenem! Az újságban a nevem! Ég az arcom! – tépte ki Robin kezéből az újságot Maria.

-         Pénzt vagy életet! Add meg magad! Richard király nevében lefoglaljuk értékeiteket! – robbant be Armand és Fabian a szülők közé.

-         Kisfiam, fejezd be ne idegesítsd most anyádat! – ripakodott rá Charlotte.

-         Anya az ékszerek! – nyomatékosította Armand.

-         Mi? Hagyjál most! – legyintett Charlotte. – Pedig milyen sokba került az az égkék ruha, amit most varrattam pont a derbyre. És észre sem vették! Pedig a derekánál az a karcsúsítás! Olyan egyedi! – mérgelődött Charlotte és egyszerre nézett Robinra és Mariára felváltva.

-         Térdre borulni Richard király előtt! – Richard belépett és a nyomában Cody a karján vitte a fakardot. Armand és Fabian térdre borultak, de közben anyjukról akarták az ékszereket leszedni.

-         Istenem, az újságba kerültem most mi lesz? – rémült meg Maria.

-         Ugyan már ez csak jó nekünk! Írtak rólad, ez sokat jelent! Itt vagyunk jelen vagyunk a londoni közéletben Maria! Ez annyira jó! – Robin kitépte Maria kezéből az újságot és felkapva a feleségét megpörgette a levegőben és csókot nyomott az arcára.

-         Az én kis Holdhercegnőm! Tudtam, hogy rád fognak a leghamarabb felfigyelni! Ezzel biztos, hogy megnyílnak a londoni szalonok előttünk! Ó Maria! – nyomott forró csókokat Maria arcára Robin. Corinne értetlenül nézte a szüleit. Fabian Armandra grimaszolt, hogy ezek most miért nyáladzanak ilyen undorítóan.

-         Lionel ez is miattad van – jelentette ki sértetten Charlotte. – Mert nem hagytad, hogy drágább anyagból varrassam azt a ruhát! – dühöngött Charlotte. – Kettőnk közül én vagyok a feltűnőbb. Szőke vagyok ,szebb is vagyok és csinosabb is, magasabb is.

-         Jaj Charlotte ez tök mindegy – legyintett rá Lionel.

-         Neked lehet! De nekem nem! Nem fognak még egyszer a de Noirokról írni és most elszalasztottam, miattad!

-         Ha nincs ízlésed én arról nem tehetek – vágta rá Lionel.

-         Mit mondtál? – sziszegte Charlotte.

-         Az ékszereket! – ordította be a két gyerek. Corinne  odabillegett a két fiú elé és a karjáról lefejtette a fagolyókból álló kis karkötőit.

-         Tessék! – nyújtotta a fiúknak Corinne mosolyogva.

-         Ez is megteszi – jelentette ki Fabian és kitépte húga kezéből a láncokat.

-         Gyerekek ne legyetek láb alatt menjetek most az emeletre játszani – hessegette el őket Maria.

-         De anyu a hajam – nyújtogatta a nyakát Corinne magasra.

-         Egy kicsit később Corinne, később – mondta Maria és bezárta a gyerekek után az ajtót.

-         Na mehetünk az emeletre. Királyom? – nézett hátra Richardra Fabian.

-         Menjünk – rántotta meg a vállát Richard.

-         De nekem nincs befonva a hajam – kezdett sírásba Corinne.

-         Ne nyávogj már! – kiáltott rá Fabian, s a gyerekek egymás után trappoltak fel az emeletre. A gardróbszekrény aljában kuporogtak.

-         Vége a játéknak – állapította meg Fabian.

-         Ok, vége – vette le a papírkoronát a fejéről Richard. – Ú pedig vagy tíz percig király voltam.

-         Én meg fegyverhordozó – sopánkodott Cody.

-         Én meg szar rablóvezér, mint apám – dünnyögte Fabian. – Csak fagolyókat szereztem. Nesze Corinne, itt van! – dobta húga ölébe a karpereceket Fabian.

-         Nekem meg nincs befonva a hajam! – hajtott egyet világfájdalommal Corinne, s közben csorogtak arcán a könnyek.

-         Nekem meg pisilnem kell – jelentette be a maga egyszerűségével Armand. Richardból kitört a nevetés. Fabian és Armand meglepődve néztek rá. Most mit nevetsz?

-         Pisilj az egyik cipőbe, vagy kalapba – mutatott körbe Richard.

-         Nem, nem jó ötlet – rázta a fejét Fabian. – Shadow  egyszer belepisilt apa  cipőjébe, olyat kapott érte, hogy vonyított egész éjszaka a kutya, meg még másnap is húzta a fenekét apa elől.

-         Huh, na olyat nem akarnék apádtól kapni az biztos. Inkább a nadrágomban tartom a fütyim – jelentette ki Armand rosszkedvűen. A fiúk rosszkedvűen lecsendesedtek. Csak Corinne vigasztalan kis macskanyávogása hallatszott a gardróbban.

-         Én ezt nem bírom tovább – fakadt ki Armand sötéten Corinne-ra nézve.

-         Én se – kontrázott Richard.

-         Én se – tette hozzá Cody.

-         Befonom én a hajad csak fogd már be – kiáltott a húgára Fabian végül. Corinne-ba egyből beleszorult a sírás.

-         Nem is tudsz hajat fonni – vágta rá azonnal Corinne.

-         Anya azt mondta olyan mint a parketta – vetette fel Fabian. – fiúk! – Richard kihúzta a gardróbajtót és kinézett a kis gardrób mintájára. – Ez parketta – jelentette ki Richard.

-         Corinne ülj ide – Corinne engedelmesen odacsúszott harisnyájában Fabian elé és várakozón nézte a fiúkat.

-         Nem lehet bonyolultabb mint csúzlinak megfelelő fát találni, menni fog – biccentett határozottan Fabian és nézte a Corinne hajában anyja által elkezdett fonatot.

-         Megyek pisilek! – állt fel Armand és otthagyta őket.

-         Na nézzük. Egy tincs ide, ez meg így – huzigatta ide oda Corinne haját Fabian.

-         De nézd így jön a parketta, egymás után jobbról és balról – mutatta Richard a parkettacsíkokat.

-         Jól van egy innen, egy onnan, oké nem nehéz – esetlen kis fiús ujjaival ide-oda tapizgatta a kis vörös tincseket. Corinne várakozásteljesen ült előtte.

-         Ne húzd a hajam! – szólt ár a bátyjára.

-         Tudod milyen, ha húzom a hajad? Ilyen! – rántotta meg Fabian húga haját.

-         Fabian! – ütött rá Corinne s a két testvér kergetőzni kezdett az emeleten. Corinne berontott az elegáns londoni mosdóba. Armand az angol wc felett állt és rájuk nézett.

-         Öt perc nyugalma sincs az embernek itt! – jelentette ki, ahogy az összes unokatestvére betódult az elegáns fürdőbe.

-         Nekem is kell pisilnem – jelentette ki Corinne.

-         Jó pisilj megnézzük – vágta rá Fabian, s karbatette a kezét.

-         De miért nem mentek ki? – tiltakozott Corinne.

-         Mert látni akarjuk a puncid. Richard és Cody nem látott még puncit és meg akarják nézni – felelte Fabian magától értetődően.

-         Ó! – Corinne elgondolkodva  szorongatta a szoknyáját. – Mh de hát én se láttam a ti fütyiteket, akkor mutatom meg a puncim, ha megmutatjátok a fütyiteket – egyezett bele Corinne az alkuba.

-         Jó, jó! – vágták rá a fiúk.  S mindegyik sietve letolta a nadrágját. Armand a fejét rázva nézte unokatestvéreit.

-         Látom mindőtöket a fejetekre ejtettek – jelentette ki. Maria nyitott be a fürdőbe.

-         Mit csináltok itt gyerekek? – nézte a letolt nadrággal álldogáló fiúkat, és Corinnet, aki felhúzott szoknyával és lehúzott bugyival állt a fürdő közepén. Fabian kusst intett a húgának és ő válaszolt.

-         Pisilni akarunk!

-         Mind? Egyszerre? – nézett egyik gyerekről a másikra Maria. – tessék kimenni a mosdóból! Egyszerre csak egy, várjátok ki a sorotokat, na kifelé innen fiúk, előbb Corinne pisil.

-         Miért ő? – csattant Fabian azonnal.

-         Mert ő a legkisebb – magyarázta Maria.

-         Tudjuk, és mert ő lány! – nyújtotta a nyelvét Corinne-ra Fabian.

 

Fabian belekortyolt a teába. Anna a fogai közt elroppantott egy száraz teasüteményt. Vajas sütemény. Hamiltonéknál mindig az unalmas száraz angol teasütemények vannak. Mindig ugyanolyan az ízük, mindig ugyanúgy néznek ki. Hol hasonlítható az Corinne gyümölcsös süteményeihez? Fabian kényszeredetten leharapott egy darabot a kekszből. Mert ez valójában keksz és nem sütemény.

-         Hallottam, hogy járt az angol derbyn. Szinte minden ismerősöm hatalmasat bukott a mai fogadáson – sopánkodott Mrs. Hamilton.

-         Ötszáz font? – legyintett Robin. – Nem probléma Mrs. Hamilton. Holdföldén a családomé a fél megye.

-         A fél megye? – hűlt el Mrs. Hamilton és alaposabban  megnézte magának a családot. Fabian tudta, hogy merő túlzás apja kijelentése, de valóban Julien de Montmarte és Benjamin Merryweather révén jelentős terület volt a család birtokában. De nem a de Noirok birtokában. Persze erről Mrs. Hamiltonnak nem kell tudnia. Robin nagyon jól beszélt. Jól beszélt Anna Montgomery füle hallatára, anélkül, hogy tudta volna. Fabian maximálisan elégedett volt ma az apjával. Úgy beszélt, mint Londonban mindig. Mintha rengeteg pénzük lenne, vagyonos nemesek lennének, akik merő kényelemből nem szereztek grófi rangot. Mert nincs rá szükségük. Nem a királynő közelében akarnak nagy szolgálatokat tenni. Ők elvannak a vidéki birtokaikon és jól élnek azok jövedelméből. Ez volt a látszat. Amit a londoni díszes társaság előtt játszottak. S Robin nagyszerűen játszott. Az ötszáz font kiesést, ami miatt annyi szemrehányást hallgatott Mariától, egyszerűen elbagatellizálta. Csekélység. Észre sem veszik a költségvetésükben. Holott már most tudják, hogy márciusban haza kell térniük, mert nincs pénzük még egy hónapot kifizetni. – A fél megye! – majszolta magába a teasüteményt Mrs. Hamilton, s élveteg szemével a lustán a kanapéján keresztbe tett lábbal üldögélő Robint nézte. Robin whiskyt ivott most is mint mindig. Ő nem fog londonivá válni. Maria kortyolgatta csak a teáját közvetlen Mrs. Hamilton mellett és Anna másik oldalán. Nem is sejtette, hogy a fiának micsoda tervei vannak az ismeretlen, kissé már házasulandó korból kieső lánnyal. Anna az ő szemében jelentéktelen volt. A fia számára túlságosan idős, elérhetetlen, és foglalt is. Így amint felhörpintette a tea utolsó kortyait felállt.

-         Köszönjük a szíves fogadását Mrs. Hamilton. Két nap múlva nálunk? – hívta vissza Maria udvariasan a vendéglátójukat.

-         Ó ezer örömmel ezer örömmel – nyalta meg cserepesedő ajkait Mrs. Hamilton és rajongó pillantását a whiskyt vedelő Robinon tartotta.

-         Miss Montgomery, Mr. Lloyd, számíthatunk önökre is szerdán délután öt órakor egy teára? – kérdezte Maria merő kötelességből. Jól tudta, hogy Mr. Lloyd és a Montgomery család is túl előkelő az ő köreikhez, így kedvesen de vissza fogják utasítani az invitálást.

-         Megtisztel a meghívásával Madame de Noir – állt fel helyéről céltudatosan Anna. Fabian majdnem nyakonöntötte saját magát  a teájával, amint ő is igyekezett sietve kiinni csészéjéből a teát. Anna elfogadta anyja meghívását! Jézusom! Miért tette? – Számíthat rám szerdán délután ötkor.

-         Ó igazán? – Maria szintén zavarba jött a pozitív választól. Rangos érdeklődőjük akadt és Maria általában nem szerette, ha túl vagyonosaknak kell megfelelniük. – Nahát ez…pompás, igazán nagyszerű – nézte meg alaposabban a lányt Maria. – Akkor a szerdai viszont látásra. Mrs. Hamilton, Miss Montgomery, Mr. Lloyd – biccentett mindenki felé búcsúzóul Maria. A fogatban azonban fújtatott. Odalett az udvarias illem.

-         Nahát? Mi a csoda ütött ezekbe? Lehet, hogy az ötszáz font kihajintása az ablakon mégis ért valamit? – mérlegelte Maria.

-         Pontosan. Ezek gazdagok. Ha elhiszik, hogy te is az vagy, egyből jobban pattognak utánad – nézett ki London utcáira Robin.

-         Ki ez az Anna egyáltalán? Mindig úgy ül mint aki karót nyelt, és azokkal a hideg szemeivel olyan kritikusan tud nézni! Kiráz tőle a hideg! – fújtatott Maria. – Vagy csak én éreztem ezt?

-         Talán nők érzik az ilyesmit, én csak azt láttam rajta, hogy elalszik ott a sarokban a teája fölött – rántotta meg a vállát unottan Robin. – Unalmas tipikus angol nő. Nem szeretnék vele két szónál többet soha az életben váltani. Elaludnék tőle én is.

-         Igen az lehet. Vagy a torkán akadt a keksz. Mrs. Hamiltonnál már megint száraz kekszek voltak. Rettegtem, hogy beletörik a fogam – értett egyet a férjével Maria.

-         Azért anya, mert ezeket a kekszeket a teába kell mártogatni, akkor oldódnak fel – felelte Fabian rosszkedvűen. Kellemetlenül érintette, hogy szülei Annát egyenesen ellenszenvesnek találják.

-         Na figyeled, hogy kikupálódott – heherészett Robin. – Nekem tök mindegy, jól csúszott rá a whisky az biztos.

-         Régen Miss Heliotrope-al számtalanszor ettünk ilyen szárazkekszeket. Ő imádta az ilyesmit, mert jót tett a gyomrának. Állandóan gyomorproblémái voltak, és azokra a keksz a legjobb – magyarázta Maria. – Persze reggeli rosszullétekre is remek terheseknél.

-         Köszönjük a bölcs tanácsaidat anyám. Mi sem terhesek sem gyomorbajosak nem szoktunk lenni, igaz apa? – bökte meg az apját Fabian.

-         Jah, csak szörnyen unatkozom Londonban – sóhajtotta Robin.

-         Na mindegy. Ez az Anna Montgomery egyébként már eléggé vénkisasszonynak számít. Hány éves lehet? Huszonnyolc- harminc? És még mindig nem vette el senki? Pedig elég gazdag hozzá! Ti mit tudtok róla? – ráncolta a homlokát Maria.

-         Ki? Még mindig arról a nőről beszélünk? Ah, nekem olyan mint Charlotte, állandóan kékben van. Kék, kék, kék. Más színt nem is ismer. Meg szőke, meg gőgös. Amúgy van valami vőlegénye vagy nem? De azóta se vette el, sejtem miért, izgalmasabb nőt keres magának – gúnyolódott Robin. Fabian feszengve nézett ki az ablakon.

-         Nem tudom miért kell most Anna Montgomeryn köszörülnötök a nyelveteket – jegyezte meg bosszúsan.

-         Annácska védelmébe keltél Fabian? Mi van, azt hittem egyetértesz velünk! – grimaszolt Robin.

-         Hagyjuk, unom, hogy mindenkit kibeszéltek ennyi – felelte Fabian és alig állt meg a kocsi kiszállt.

-         Bele se merek gondolni, hogy idejön ez az Anna és fintorogni fog a bérelt londoni villánkon. Kiráz a hideg, mert tudom, hogy ezt fogja csinálni – sopánkodott Maria.