A szerencse forgandó

A Londoni villában teljes felfordulás fogadta Fabiant, ahogy belépett. Az egyetlen dolog, amit lehetett a villában tenni, az a szobáról szobára járás volt. S ehhez Robin és Maria nagyszerűen értett. Ajtók nyitódtak és csukódtak. Egyik szobáról a másikig követték egymást. És persze az egész villa zengett.

- Hogy voltál képes ennyi pénzt feltenni arra az egy nyamvadt lóra!

- Egy telivér volt Maria, nem volt nyamvadt egyáltalán nem volt nyamvadt! De a Baltazzik mindig nyertek! Nem is értem mi történhetett most! Talán ha nem nézed a hideg szürke szemeddel olyan megrovón azt a gyönyörű lovat akkor nyer!

- Egyszerűen nem hiszem el, hogy képes voltál ennyi pénzt kiszórni, egy lóversenyen! Robin normális vagy ilyenkor? – kiáltotta Maria. – Szia Fabian! Hol voltál? TE is! Hol kóborolsz egész nap érthetetlen! Nem is látunk, se Londonban se Holdföldén! Állandóan bóklászol!

- Mi történt anya? – sóhajtott fel Fabian és az ajtófélfának dőlt.

- Mi? Apád ötszáz fontot tett fel egy lóra és vesztett! Érted? Úszott ötszáz fontunk! Csak mert apád szerencsejátékon akar meggazdagodni!

- S ezen mit változtat, hogy ordibáltok? – kérdezte nyugodtan Fabian.

- Te ebbe ne szólj bele! Fabian ne szólj bele! Te ezt nem érted!

- De értem, de azért nem kell így kiabálnotok!

- Anyád ma havibajos! Nem lehet vele beszélni! Tudod, hogy ha lovakról van szó, az neki olyan mint a kínai – legyintett Robin.

- Apa miért nem vettél inkább egy versenylovat? Indíthatnád a derbyn – jegyezte meg Fabian futólag.

- Nem is rossz gondolat, nem is rossz – kapta a fiára a tekintetét Robin és hullámos hajába túrt. – Gyere ide te apád fia! Igen, okos vagy mint apád! – akarta Fabian haját összeborzolni. – Te aztán megnőttél – rázta a fejét Robin, mert a fia olyan magas volt, hogy nem esett kényelmesen a borzolás.

- Fabian! Te még adod apád alá a lovat? – kiáltott rá Maria dühösen. – Van fogalmatok róla mennyibe kerül egy versenyló fenntartása és gondozása? Szerintetek van nekünk erre pénzünk?

- De Fabian! Jobb ötletem van! A te nevedben indítunk az angol derbyn egy lovat! Ó micsoda fogás! – lelkesedett fel Robin. – Az ilyenekre buknak a nők! – vigyorodott el Robin. – Minden gazdag liba utánad akar tipegni majd! – kacsintott Robin. – Ó máris körbeérdeklődöm – dörzsölgette a kezét Robin és otthagyta őket.

- Jól elintézted – ingatta a fejét Maria.

- Gazdagnak akarunk tűnni nem? A derbyn  csak pénzesek indítanak lovat – érvelt Fabian.

- Minden pénzt elszórunk Fabian. Ha így haladunk, egy hónappal hamarabb kell hazamennünk – sóhajtotta Maria.

- És? – rántotta meg a vállát Fabian.

- nem is baj? Eddig nem bírtál magaddal, hogy mikor jövünk már Londonba, most meg már mennél vissza Holdföldére? – figyelte a fiát Maria. – Tán kikosarazott valaki Fabian?

- Miről beszélünk anya? – vonta fel a szemöldökét közönyösen Fabian.

- Nem tudom. Olyan furcsa vagy. Lány van a dologban?

- Jaj anya hagyj már! – rázta le az anyja kérdezősködését Fabian. S akár az apja ő is menekülőre fogta. De az anyja vérszemet kapott. Jött, és jött, egyik terem a másik után. Jézusom! Londonban tényleg ezt csinálják!

- Miért az egész küzdésünk, ha még csak szerelmes sem leszel! – ment a fia után rendületlenül Maria. – Fiatal vagy, kizárt dolog, hogy egy lány sem tetszik! Nem hiszem el! Fabian miért titkolódzol előttem? Az anyád vagyok! Miért kell megélnem azt, amit Corinne-nál? Hogy én vagyok az utolsó aki értesül róla, hogy házasodni készülsz?

- Jézusom anya! Miért kell mindent így felfújnod? Miért kell mindig ennyit kérdezgetned? – csattant az anyjára Fabian. – Értsd meg vannak dolgok, amik nem tartoznak rád! Ilyen dolog például a magánéletem is! – vágta be az ajtót Fabian. Maria utána ment.

- Nem voltál itthon éjszaka! – jegyezte meg Maria.

- Honnan veszed? -  zárkózott el még erősebben Fabian.

- Rosszul aludtam, néztem a londoni esőt és … a fogat nem volt itt. Hajnal kettő után jöttél haza. Éjszakai kocsikázások. Jézusom Fabian mit művelsz? – nézte a fiát értetlenül Maria.

- Én…? Nem  hiszem el anya, hogy kémkedsz utánam! Te jó ég! – túrt a hajába Fabian idegesen.

- Titkos éjszakai találkák? Ki az a nő? – kerülgette a fiát Maria.

- Anya! – fakadt ki Fabian.

- Miért nem válaszolsz? – zsörtölődött Maria.

- Mert nem akarom, hogy tudj ezekről a dolgaimról! – csattant Fabian indulatosan.

- Szóval mégiscsak nő van a dologban.

- Anya! – toppantott Fabian és megállt egyenesen az anyjával szemközt. – Egy francia szajhánál voltam, lefizettem azért, hogy megdugjam, ezek a dolgok nem tisztességes nőkre tartoznak, miért akarsz tudni róla? – vágta anyja szemébe nyíltan Fabian.

- S szerinted azért vagyunk Londonban, hogy kurvákra költsd a pénzt? – sziszegte Maria.

- Anya huszonkettő leszek, nem akartam szűzen meghalni ennyi – tárta szét a karját Fabian.

- Istenem, úgy beszélsz mint apád, nincs érték, nincs semmi, csak élsz a világba! – sápítozott Maria a fiát nézve. – Mi az hogy nem akartál így meghalni? Hogyhogy meghalni?

- Nem álltam messze tőle – grimaszolt Fabian.

- Mi? Ezt, ezt meg hogy értsem? Fabian! Össze-vissza beszélsz nem tudlak követni és nem mondasz semmit! – támadt rá Maria.

- Anya, hagyjuk túlreagálod, felidegesedsz, engem is felidegesítesz – hunyta le a szemét feszülten Fabian. – Délután teázunk a Hamilton házba próbáljatok meg értelmesen viselkedni.

- Nem tudom ki az aki képtelen viselkedni – húzta fel az orrát Maria. – Szeretném, ha tudnád, hogy az ilyen viselkedésedre nem tudok büszke lenni és bíztam benne, hogy a fiam normálisabb mint…

- Anya, hagyd békében Corinne-ékat jó? – szólt rá Fabian dühösen és a fejét rázta, ahogy anyja elvonult a szobából.

 

Fabian jobb karja be volt kötve. Leesett a fáról. Mert bohóckodott. Fejjel lefelé lógást gyakorolt az ágról, ami hirtelen reccsenéssel egyszerűen letört alatta. Nem volt ideje kapaszkodni sem. Lehullott a fáról mint egy falevél.  Azóta most a nyakába akasztott karral bóklászott az erdőben. Shadow  izgatottan csóválta a farkát és felnézett Fabianra.

-         Na? Mi van? Ezt akarod? Ezt? – Fabian lóbálgatta a bal karjában a botot, majd elküldte  jó messzire. Nézte ahogy Shadow nekiiramodik.

-         Fáj még a karod? – kérdezte Armand, aki mellette bandukolt.

-         Inkább viszket, add ide a kaparófát – Armand átadta a vékonyabb botot és Fabian lelkesen a kötés alá dugta a botot és vakargatta a bőrét. – Le kellene venni ezt a kötést – méregette Fabian a már koszosodó gézt.

-         Szerintem inkább hagyd – jegyezte meg Armand.

-         Azt mondod? – nézett fel rá Fabian bizonytalanul. Corinne furcsán felcsuklott a közelben. A két fiú odanézett. Corinne riadtan nézte a két fiút.

-         Mi az? – nézett rá Fabian.

-         Azt hiszem…lenyeltem egy bogarat – tette a szája elé a kezét Corinne.

-         Mi vagy te béka? – rázta a fejét Fabian.

-         Most mi lesz? – kérdezte megszeppenve Corinne.

-         Hát körözni fog a hasadban mint egy pöcegödör felett – felelte Fabian nevetve.

-         Tényleg? – ráncolta össze rémülten a homlokát Corinne.

-         Persze nézd így! – nevetett Armand. – Zzz… zzz… - elkapta Corinne derekát és csiklandozni kezdte a lányt. Corinne visítva kacagott a kezében. Armand végigcsiklandozta Corinne hasát. – Itt repül a kisbogár! Zzz…

-         Ne! Ne! Armand hagyd abba! Ez csikiz! – visongatott Corinne és sietve elszaladt, ahogy kiszabadult Armand kezei közül. Váltórendszerben Shadow érkezett, ügetve hozta a botot. Fabian kirántotta a botot a kutya pofájából.

-         Te Armand átkozottul rafkós vagy!

-         Miért? – lepődött meg Armand.

-         Leszerelted Corinnet! Tudod, hogy ebből mekkora sírás-rívás lett volna?! Hogy ő lenyelt egy bogarat? ÉS te megelőzted! Ha nem én nyígatom meg akkor nem olyan vicces a dolog – jelentette ki Fabian.

-         Akkor jó, sírásveszély elhárítva – szalutált Armand.

-         Innen jó lesz a kilátás! Eredj Shadow! Hozd vissza! – dobta el nagy ívben a botot Fabian. – Távcső! – nyújtotta a bal kezét Armand elé Fabian.

-         Amióta eltört a karod hordárnak érzem magam melletted – állapította meg Armand, de átnyújtotta a magával hozott távcsövet. Fabian a szeme elé emelte a távcsövet és egy kézzel élesítette.

-         Az én váram! – mormolta áhítatosan Fabian.

-         Julien de Montmarte tulajdona – pontosította Armand.

-         Akkor is az én váram lesz – dühöngte Fabian, s elemelte a szeme elől a távcsövet. – Gyönyörű nem igaz? – suttogta, s átnyújtotta Armandnak, hogy ő is megnézze. Armand is belenézett. A lakótorony és a várfal egy része is valóban jól látszott innen.

-         Egynek megteszi – biccentett Armand.

-          A legszebb vár az egész megyében! – húzta ki magát Fabian büszkén.

-         Vár, hol van vár? – hallotta meg a feléjük ugráló Corinne.

-         Ott ni előtted, kiböki a szemed és nem látod? – morogta neki Fabian. – Ja persze, ha én is ilyen kis manó lennék én se látnám – gonoszkodott Fabian.

-         Nem is vagyok manó! – nézett fel bátyjára durcásan Corinne. – hol az a vár! – rángatta továbbra is a fiúk nadrágját felváltva Corinne.

-         Ott, nézd! – Armand a nyakába emelte Corinne-t és átadta a távcsövet.

-         Ó, az tényleg egy vár! Vajon van benne egy királynő? – sóhajtozta Corinne.

-         Nem, a királynő palotában él, Londonban – felelte Fabian. – Még ezt sem tudod?

-         De hercegnők élnek benne? – kérdezősködött tovább Corinne.

-         Nem – forgatta a szemét Fabian.

-         Akkor lehetek én a hercegnő abban a várban? – kérdezte izgatottan Corinne.

-         Az a vár most nem a miénk – morogta Fabian rosszkedvűen.

-         Na jó, de ha a miénk lesz, akkor lehetek benne a hercegnő? – akadékoskodott Corinne.

-         Akkor megengedjük, hogy hercegnő legyél benne – felelte Fabian vállrántva.

-         Ó de jó, és mikor lehetek hercegnő? – kérdezte tovább Corinne.

-         Ahhoz herceget is találnod kell te lüke – rázta a fejét Fabian.

-         Tényleg? Na jó – gondolkodott tovább Corinne.  – S hol találok herceget? – ötlött fel az újabb probléma corinne-ban.

-         Mit tudom én! De rohadt idegesítő tudsz lenni Corinne – fújtatott Fabian és elszedte Shadowtól a botot.

-         Fabian te nem vagy herceg? – kérdezte Corinne, és leseperte a szoknyáját, ahogy Armand talpraállította.

-         Dehogy vagyok az – mérgelődött Fabian és elküldte a csudába a botot.

-         S te Armand? Te herceg vagy?

-         Nem – rázta a fejét Armand.

-         Corinne, a családban senki sem herceg, eredj szaladj előre, lehet ott lovagol az erdei tisztáson keresztül a herceged! – szólt rá Fabian.

-         Komolyan? Ott lovagol?! Láttad? Juj, akkor sietek! – iramodott neki Corinne.

-         Mindent megzabál. Látod? Tisztára dilinyós – rázta a fejét Fabian, ahogy húga előreszaladt hercegnézőbe.

-          Aham, volna kedved horgászni a parton? – kérdezte Armand.

-         Nem tudom. Tudok én horgászni? – bizonytalankodott Fabian.