Rokon a sugárúton

Fabian megbújt a hóban. Shadow izgatottan szimatolt mellette. Belefúrta orrát a hóba. Majd prüszkölt mert belélegezte a havat.  Fabian az ajka elé tette a kezét, hogy jelezze a kutyának most csendben kell lenniük. A de Noir vár alatt voltak a falak magasak, a kapu őrizve. Corinne piszmogva nyomkodta ujjait a hóba. Rajzolt. Hóba rajzolás. Fabian egy egyszerű lábrúgással el tudta tüntetni a hórajzot, ami bámulatosan jó volt Corinne-ból a sírás kicsikarására. Maga sem értette miért olyan jó móka megríkatni a húgát. De öröm volt nézni, amikor Corinne elsírja magát. Mert akkor olyan volt mint egy kismacska. Mint egy ázott kis sikátormacska. Vékony kis hangján vinnyogott, összehúzódott és csak nyávogott és nyávogott. Corinne ellenálhatatlanul aranyosan tudott sírni. S utána olyan könnyen meg lehetett vigasztalni. De ma véletlen sem akarta, hogy sírjon, nem ma Corinne-nak is csendben kell lennie. Armand unottan rágta a mogyorót a szájában. Egy fatörzsnek dőlt és nézte a két testvér próbálkozását.

-         Úgysem fog sikerülni! – szólalt meg Armand már tucadjára.

-         Ne károgj itt felettem mint egy vészmadár! Igenis menni fog – sziszegte vissza Fabian és közelebb bújt a kutyához. Shadow lihegve nézelődött, tűrte, hogy Fabian ránehezedik.

-         Fabian, egy várfoglaláshoz legalább ötven-hatvan ember kell. Minimum! Érted? – nyomatékosította Armand.

-         Mi is vagyunk vagy tizennégyen. Az nem elég?

-         Te most Corinne-t komoly haderőnek tekinted? – nézte ahogy Corinne dúdolgatva nyomogat a kis ujjaival pöttyöket a hóba. – Hát kizárt! – fröcsögte Armand és a szájába dobott egy mogyorót, s élvezettel rágcsálta.

-         Figyelj Corinne elbőgi magát, tuti, hogy mindenki elmenekül, mert a nyávogását hallgatni sem lehet – bólogatott Fabian.

-         Fabian fogd fel, hogy azok ott bent, kiképzett katonák, mi meg erdei suhancok vagyunk. Semmi értelme ennek az egésznek – ismételgette Armand.

-         Ez a vár az enyém! – csattant fel Fabian. – Jogos örökségem! Az én tulajdonom. Igenis visszaszerzem! – dühöngött felpattanva Fabian és harciasan bökögette a mellét.

-         Oké! Nem hátráltatlak – tárta szét a karjait Armand. Fabian füttyentett. A távolból kukorékolás hallatszott.

-         Készen állnak! Támadás! – Fabian éles füttyel adta meg a jelet és nekirontott a várfalnak. A várat több pontról mászták meg a de Noir unokatestvérek. Fabian felért a várfal tetejére és végigszökkent a köveken.

-         Miért ilyen csökönyös szamár? – tápászkodott fel Armand a hóból. – Corinne maradj itt, és a közelben bújj el! Jó?

-         Bújócskázunk? – szökkent fel izgatottan Corinne és máris szoknyáját gyűrögetve kémlelte az erdőt, hogy hova is bújjon.

-         Aha! Na eredj, számolok! Egy- kettő!

-         Juj de jó! – csipogta a magasba ugorva Corinne és elszaladt az erdő felé. Armand nekiveselkedett a falnak és maga is felrugaszkodott. Jobb, ha az unokaöccsei után néz, mielőtt hülyeségeket csinálnak. Fabian már a belső udvar felé szaladt. Kezében fáklyával, nyomában Shadow lihegett.

-         Ez itt egy várfoglalás! Gyújtsátok fiúk! – ordította el magát Fabian és nekiiramodott.

-         Hé! Ti kölykök! Mi az ördögöt műveltek itt! Fiúk fogjátok meg őket! – hallatszott egy öblös hang. Döngő, csörtető lépések követték.

-         Behatolók a várban! Elfogni őket! – kiáltozták mindenfelé. A fiúk felgyújtogatták a szalmát, a gabonazsákokat, és amit csak értek a váron belül kiáltoztak, de a vár védelmében itt állomásozó katonák azonnal a nyomukba eredtek.

-         Mit műveltek ti csirkefogók! Na megálljatok adok én nektek! -  Armand a kavarodásban Fabiant kereste.

-         Gyere csak ide fiacskám! – Julien de Montmartre állt a várfalon. Kíváncsian méregette a fiút. A katonája erősen tartotta Fabiant. Egyértelmű volt. Fabiant sarokba szorították. Fabian gyűlölködve nézte a vár urát. Itt van ez a férfi. Az övé most a vár! Az ő vára. A de Noir vár. A de Noir várból sosem lesz de Montmartre vár! Ez a férfi pöffeszkedik az ő örökségén! Bárcsak jól megrúghatná, vagy megharaphatná! Shadow ugatva rátámadt a férfira, s elkapta a katona bokáját s vicsorogva  húzta el Fabian közeléből.

-         Á! Lőjétek le ezt a dögöt!

-         Kösz Shadow! – zihálta Fabian és sietve felmászott a legközelebbi falhosszra. – Visszavonulás! Fiúk! Visszavonulás! – Fabian élesen trillázó füttye kísérte a szavait. Armand a várfalon futásnak eredt.

-         Fabian! A másik irányba a másikba! Arra meredek a várfal! – kiáltotta Armand. Fabian legörnyedve iszkolt a várfalon. Alájuk pörköltek puskákkal a várból.

-         A francba – kapkodta a lábát Armand, ahogy  érezte, hajszálon múlt, hogy el nem találták. Fabian felbotlott a várfalhoz állított szakállas puskában, és hátrabukfencezve nagy csörömpöléssel döntve mindent zuhant ki a puska melletti résen.

-         Fabian! – ordította Armand. Fabian végigcsúszott a várfal lőrésén és zuhant lefelé a várfalon kívülre.  Shadow ugatva érkezett a külső várfal másik oldaláról. Armand átszökkent a  várfalnak támaszkodó fa ágaira és leügyeskedte magát a hóba. Fabian a hóban szétterülve feküdt, körülötte a hóban élénkpiros vércseppek. – Basszus-basszus! – rohant oda hozzá Armand. – Fabian! – Armand letérdelt a fiú mellé.

-         Egyben vagyok! – jelentette ki Fabian s felállt a hóból, de előredöntötte a fejét, mert ömlött belőle a vér.

-         Jézusom hogy vérzel! – nyomta a tenyerét Armand az unokaöccse fejére. Pillanatok alatt le kellett ,hogy rázza a tenyeréről a vért.

-         Menjünk haza! – morogta Fabian.

-         Nem, egyenesen Ezüstharmatra megyünk! Fiúk szaladjatok előre, hívjátok az orvost! – kiáltotta Armand. A kezét szorította Fabian fejére, hogy megpróbálja elállítani a vérzést. De a vér csak patakokban ömlött az ujjai közt. Fabian a saját lábán jutott le Ezüstharmatra. Az orvos ellátta a sebet, összevarrta Fabian feje tetejét.

-         Mit műveltél te lökött?

-         Fabian contra vár – jelentette ki Fabian. – A vár győzött – nézett Armandra vigyorogva Fabian.

-         Ez nem vicces. Rosszabbul is járhattál volna.

-         Csak bevertem a fejem a várfalba!  - tiltakozott Fabian. – Azt hittem elég erős a fejem, hogy betörjem. De csak az én fejem tört be. Sebaj! Legközelebb valami jó erős faltörőt viszek – bólogatott Fabian. Nézte a fiúkat ,ahogy libasorban ott ülnek előtte, miközben az orvos beköti a fejét. – Te Armand… Corinne-t hol hagytátok?

-         Úúú! Corinne! – csapott a homlokára Armand. – Siessünk, szegény biztos még mindig bújócskát játszik.

-         Vagy bömböl, hogy otthagytuk – ingatta a fejét Fabian. – Au! Ez fáj! – nyomkodta meg fájós fejét.

-         Fájni is fog egy darabig fiatalúr! – rázta a fejét az orvos.

-         Menjünk Corinne-ért! – állt fel Fabian, s az unokatestvérekkel előreszaladtak.

-         Corinne! Corinne! Hol vagy? – a fiúk kiáltozásaitól volt hangos az erdő. Corinne egy odvas fatörzsből bújt elő.

-         Itt vagyok fiúk! Ilyen jól elbújtam, hogy nem találtatok meg? – egyenesedett fel és nézte a fiúkat. – Fabian, neked meg mi lett a fejeddel?

-         Behavaztak nálam – nyomta a fehér kötésre a kezét Fabian.

-         Hűűű! Ilyen hó is van? – álmélkodott Corinne. – Megfoghatom?

-         Ne, inkább ne nyúlj hozzá! – rántotta el a fejét Fabian, mielőtt Corinne megtapogatja, amúgy is fájós fejét.

-         De miért ne? – görbült le Corinne szája széle.

-         Mert elolvad. Tudod, hó! – felelte Fabian.

-         Az igaz – méregette Corinne a bátyja fején a jókora kötést. A választ kielégítőnek és logikusnak találta. A fiúk egymás feje felett összenéztek és vigyorogtak. – Milyen jó vagyok bújócskában! Nem találtatok meg! De jó! Én nyertem! – ugrándozott előre Corinne. A fiúk fejüket ingatva ballagtak utána.

-         Mindent meg lehet etetni vele – röhögte Fabian. – Na ezért nagyon király dolog egy kisebb tesó. Főleg ha lány! Azok jó buták!

-         De, ez végülis hazugság volt – felelte Armand.

-         Nem hazugság, az igazság elhallgatása – válaszolta Fabian. – Ezt a mondást apától tanultam. Ő mondja, hogy nőkkel így kell bánni. Tudod nálunk sok a nő.  Kettő is van. Na nem árt ha ismered ezt a mondást.

-         Hát ha egy olyan bölcs és okos vadász mondja mint az apád, akkor biztos igaz – biccentett Armand. – De ezt hogy adagoljuk be apádéknak?

-         Hááát…? – nézett rá fancsalin Fabian. – Még nem tudom…

 

 

Hétfő délelőtt van. Fabian még mindig az ágyban heverészett. Minek is keljen fel? Anna az értésére adta, hogy szálljon le róla. Mennyire unalmas London az unokatestvérek nélkül! És Anna nélkül! Anna nélkül nincs is igazán értelme az ittlétnek. Fabian kinézett a zuhogó esőbe. Ujjaival a széles ágy fejtámláján dobolt. Nincs gond. Anna felől nem ment a közeledés. Ez egyértelmű. Bukta. Teljes vereség. Nem erőltetheti magát a lányra. De nem Fabian de Noir lenne, ha nincs más terve. Csak a másik terv kevésbé jó. Ezért nem akart ma felkelni. Mert tudta, hogy sietnie kellene. Anna utalt rá, hogy tervezik az esküvőt. Hamarosan lemarad Anna Montgomery-ről és annak teljes hozományáról, ha nem siet, ha nem kap észhez még idejében. William Richards is a pénzt akarja.  Fabian meghúzta a feje felett a csengőt.

-         John! John? Hol van már? – kiáltotta ásítozva Fabian.

-         Jövök már fiatalúr! Nem akartam felébreszteni, olyan jól aludt – lépett a szobába a reggelivel John.

-         A szüleim?

-         Az úr az angol derbyre indult, állítólag lovat akar kinézni magának – Fabian összevonta a szemöldökét. Istenem! Remélem apa nem akar fényes nappal egy versenylovat lopni! – Asszonyom is vele tartott – tette hozzá John megnyugtatásként mintha kitalálta volna Fabian gondolatait.

-         Meddig tart a lóverseny?

-         Talán ebédidőre már biztos vége.

-         Jó, nagyon jó – dörzsölgette a tenyerét Fabian. – Írjon apám nevében egy kártyát a Hamilton Hallba és köszönje meg nevében a csodálatos vacsorát és miközben átadja a kártyát érje el, hogy Mrs. Hamilton meghívjon minket délutáni teára. Utaljon rá, hogy szívesen vennénk Mr. Lloyd és Mr. Montgomery családjának társaságát is! Mrs. Hamilton olyan nyájas tud lenni…

-         De fiatalúr!

-         Csinálja! Maga a legügyesebb az ilyesmiben – Fabian kiugrott az ágyból és  a lágytojást egy könnyed ütéssel az ablakpárkányhoz ütötte, a repedt héjat a tálcára dobta és ahogy felhúzta az ablakot már öntötte is a szájába a folyékony langyos tojást. Éles füttyel jelezte az állandó kocsisuknak, hogy nézzen fel.

-         Tíz perc és indulunk!

-         Igenis uram! – Fabian el is lépett az ablaktól és sietve öltözködni kezdett.

-         De ifiúr! Máris indul? Még fel sem kelt – kapkodta a fejét John.

-         Tudja John a mondás, hogy ki korán kel aranyat lel csak apámra érvényes. Szerintem a későn kelők sokkal nagyobb aranyakat lelnek – vigyorgott rá vissza Fabian és két kézzel integetve kilépett a londoni esőbe.

-         Hova lesz a menet uram? – kérdezte a kocsis.

-         A Montmarte villához legyen szíves – csapta be a kocsi ajtaját Fabian.

 

A Montmarte villa a londoni Buckingham palota felé vezető hosszú sugárúton emelkedett. Impozáns és elegáns épület volt, tornyokkal, neogótikus motívumokkal. Fabian bejelentkezett a ház urához. Tudta jól a parlamenti ülés tizenegyig tartott. Fölösleges lett volna korán kelni. Julien de Montmartre bizonyára még csak most ért vissza a Westminsterből és újságokat olvas mielőtt ebédhez ülne.

- Az úr fogadja önt – nyitotta ki a dolgozószoba ajtaját az inas. Fabian biccentett és belépett a helyiségbe. Julien de Montmarte dolgozószobája sötétzöld drapériákkal volt tele. Az íróasztal felett Viktória királynő képmása. Az íróasztalon egy gyorsfénykép Corinne-ról és Mariáról. Még a londoni időkből.  Fabian emlékezett arra a délutánra.  Charlotte hóbortja volt az új divat. Fényképkészítés. Fekete-fehér gyorsnyomatokat készíttettek.  Charlotte jelmezekben, a kor divatja szerint. Romantikus, antik beállítással. Készült egy felvétel a két fiúról is. Armandról és Fabianról, ahogy egymás vállát átkarolva vigyorognak a kamerába. A kép valahol a világítótoronyban volt. Talán Lionel dolgozószobájában? Ki tudja, Fabian ritkán járt már ott. A legkedvesebb kép azonban ez volt. Maria és Corinne. Corinne mint egy kiscica bújt az anyjához, kedveskedőn, vidáman, kis tejfogaival belemosolyogva a fényképezőgép letakart dobozának lencséjébe.  Maria egy széken ült oldalbeállításban, hosszú uszályos ruhában és enyhén a lánya fejére billentett fejjel karolja magához Corinnet. Mindketten hullámos hajjal kis kedves tekintettel. Kalandos útja volt a fényképnek, hogy itt kötött ki. Julien de Montmartre asztalán. Aki Mariát mindig távolról imádta.

- Anyád adta nekem – bökött rá Julien a képre. – Jó pénzt adtam érte, nem loptam – tárta szét a karját Julien.

- Igen tudom. Ez az egy felvétel készült tudja? – kérdezett vissza Fabian.

- Foglalj helyet. Nem nem tudtam. Valóban? – Fabian leült a dolgozóasztal köré rendezett fotelek egyikébe.

- Charlotte néném giccses romantikájába illett, hogy minden negatívról egyetlen képet készíttetett, utána pedig összetörte őket. Az örökkévalóságra így egyetlen kép maradhat csupán – rázta a fejét talányosan Fabian.

- A nőknek vannak hóbortjaik. Cigarettát? – nyújtott Fabian felé egy ezüst cigarettatárcát Julien.

- Ha nem fogadom el? – nézett pajkosan Julienre Fabian.

- Londonban? A felsőbb körökben? Fabian. Az új világ szenzációja a dohány! A cigarettázás divat. Érted? Nagy üzleteket csakis  közös békepipázással lehet kötni, te pedig ezért jöttél nem igaz?

- A gondolataimba is belelát? – nevetett Fabian, miközben elvett egy szál cigarettát, s nézte, ahogy Julien segít neki meggyújtani.

- Fabian! Én politikus vagyok. A politika pedig üzlet. Végtelen üzlet. Érted? Pontosan tudom, hogy egy fiatalember, akivel nem éppen kedvező a rokoni kapcsolatunk, nem ok nélkül jön ide. Egy huszonegy éves fiatalember ráadásul házasodni akar. Én ezt is tudom. Azt is, hogy Robin jól akar házasítani. Ez pedig hozományszerzést jelent.  Én jobban értem a londoni viszonyokat Fabian mint gondolnád. Ki a kiszemelt? – szippantott mélyet a cigarettából Julien és a füstön keresztül Fabiant nézte. Fabian futólag szívta meg a cigarettát.

- Anna Montgomery – fújta ki a füstöt Fabian.

- Hah! Nagy vadra vadászol London vadasparkjában öcsi! – nevetett Julien. – De értem már miért vagy itt!

- Tudom, hogy Montgomeryvel politikailag ellentétes nézeteket képviselnek, azt is, hogy Montgomery személyesen fúrta meg a miniszterségen többször is a beadványait. Többszörösen is kész rá, hogy bosszút álljon rajta nem igaz? Miért ne állhatna rajta bosszút egy olyan módon, amit az öreg Montgomery nem is vár!

- Ravasz, nagyon ravasz. És jól tájékozott. Úgy látom olvasod a napilapokat fiam – kacagott Julien. – Mi pontosan az üzlet feltétele?

- Tudja jól mi a vágyam.

- A régi nóta igaz? A de Noir vár.

- Figyeltettem a várat, nem tartózkodik ott nyáron sem – tartotta el a cigarettát türelmetlenül Fabian.

- Holdfölde, hogy is mondjam, nekem kicsit unalmas. A nagy halak Bristolban vannak és Cardiffban nyáron inkább azokat a partokat választom… nem állítom, hogy nem kezd fölöslegessé válni számomra a de Noir vár… már húsz éve van a birtokomban és az igazság, hogy akkoriban bármit megtettem volna azért, hogy megszerezzem, de most már elvesztette a varázsát. A vár addig izgatott, amíg nem lehetett az enyém. Ahogy megszereztem kielégültem. Ez ugyanolyan mint a nőkkel. Érted gondolom? – nevetett hasból Julien.

- Igen értem. Köthetnénk-e úgy az egyezséget, hogy segít nekem megszerezni Anna Montgomery kezét, amint a frigy létrejött megvásárolom magától a teljes áron a de Noir várat Montgomery pénzén. Dupla haszon magának! Bosszút állhat Montomgeryn, a lánya révén és családban marad a vár, mégis… teljes árat kap érte, ami szintén a Montgomeryk pénze – nézett fel a férfira Fabian várakozón. Julien a széke karfáján könyökölve szívta a  cigarettáját. Mérlegelt. Szeme lázasan kutatta Fabian arcát.

- Ismerem a családot. Montgomery azért akarta a lányát hozzáerőltetni ehhez a Richards-hoz mert nagyon jó tőkebefektetéseik vannak, persze főleg az új világban, bankokban, de ezek értékpapírok, tőzsdeügyletek. Richards az ősi angol családokba akar beházasodni ezért választotta Annát.  Két út van, vagy Richards oldalról rontjuk meg az egyezséget, vagy Montgomery részről. Úgy kell ellehetetleníteni a jegyességet, hogy közben már kínáljuk is a másikat.  És utána minél hamarabb egybe kell kelni.

- Tehát segít nekem? – kérdezte Fabian sürgetőn.

- Meglátom mit tehetek az ügyben – nyomta el a cigarettacsikket a hamuzóban Julien. Fabian követte a példát. Kezdetnek ez is megteszi. Juliennek tetszett az ötlet. Látszott ravasz szemének sötét, hideg villanásán. Julien keresztbe akar tenni politikai ellenfelének. Ha máshogy nem, akkor így.