Anna látogatása

Az idegessége az egész családra átragadt. Maria különös gonddal választotta a süteményeket, amiket a közeli cukrászdában rendelt. A kölcsönkapott aranyszegélyes finom, kék mintás kínai porcelánkészletbe szolgálták fel a teát.  S erre az alkalomra Maria külön kitett magáért. Bathban fújt elegáns és méregdrága kék üvegtálakban tálalták az aszalt gyümölcsöket. Ezüstös csillogású elegáns selyem ruhában volt, ezüst ékszerkészlettel. Egyszerűen, elegánsan, finoman tűzött hajjal. Ő volt a londoni. Robin mindig minden ilyen készületet a feleségére hagyott. Ő nem értette a teadélutánokhoz. Neki ezek időpocsékolások voltak. Ráadásul nem is szeretett teázni. Ha teát ivott abba is minimum rumot kevert magának. De egyikük sem érezte magát olyan kényelmetlenül, mint Fabian. Anna Montgomery eljött, itt volt. Apja szavaival élve unalmas kékbe öltözve. Pedig Annán ma királykék taftruha volt. Finoman redőzve a térdénél, nagyon elegáns volt, látszott hogy drága minőségi anyagból készült ruhája van.  Az apjával jött a lány, Mr. Montgomery pedig örült, hogy Lloyddal elbeszélgethet a félreeső sarokban. Fabian zavarban volt. Még sosem érezte ezt. Tudta, hogy Anna mit gondolhat róla, róluk, a lány tudja, hogy feleségül szeretné kérni. S most kíváncsi volt ki is az, aki ilyen szemtelen próbált közeledni hozzá.  Fabian megvakarta a tarkóját és kényszeredetten nézett körbe. Legalább James Prescott lenne itt. De csak a hölgyek voltak jelen, és az apja. Robin azonban szokásosan nem találta meg a társaságát csak egy lapos whiskysüveg társaságában. Remekül eliszogatott magának a kandalló előtt.

-         S Miss Montgomery merre van itt Londonban a házuk? – kérdezte Maria a lányt merő kötelező udvariasságból.

-         A Kensington parktól nem messze – a lány megadta a pontos helyet és Maria meglepetten tette le a teáscsészéjét.

-         Nahát! Pont abban az utcában laktam lánykoromban! – csapta össze a tenyerét Maria.

-         Nem is tudtam, hogy asszonyom londoni volt – nézett a nőre Anna meglepetten.

-         De igen, egészen tizenhárom éves koromig itt éltem Londonban. Életem egyik legszebb korszaka volt. Szerettem nagyvárosi lánynak lenni. De aztán…vidékre mentem férjhez – simogatta le a szoknyájáról a süteménymorzsákat Maria. – Tudja, hogy van ez…

-         S nem hiányolta a Londoni életet?

-         De…most viszont már nincs okom panaszra. Emlékszem, gyönyörű, hatalmas platánfák voltak azon a részen – csillant meg Maria szeme.

-         Biztosíthatom, még ma is állnak, csak azóta talán még magasabbak lettek – mosolygott futólag Anna. – Azóta nem is járt arra?

-         Nem… nem – felelte Maria hirtelen elzárkózva. Rossz emlékek régi emlékek. – Az a korszak lezárult.

-         Értem – biccentett Anna és volt annyira tapintatos, hogy nem kérdezősködött tovább. Helyette tekintete továbbsiklott és megállapodott Fabianon. Fabian tüntetőlegesen letette a teáscsészéjét és elhagyta a szalont. Tudta, mit gondol Anna. Most tudatosodott benne, hogy az anyja Londonban élt, ráadásul éppen azon a környéken ahol ő. Nem lehetett tehát vagyontalan nő. Anna csupán azt nem tudja, hogy Maria éppen azért kellett, hogy elköltözzön, mert el kellett adnia a házat és kártyaadósságokat törleszteni belőle. Hogy mint szegény rokon érkezett Holdföldére, ahol az akkor még viszonylag jómódú de Noir fiú beleszeretett. Anna a sötét foltokat nem ismeri a családja történetéből. S most kifejezetten kedvezőbb színben láthatta a fiút, aki iránta érdeklődött. Anna is előkelő és gyűlöli mindazt, ami nem az.

-         Otthagyott minket – hallotta meg Anna hangját a háta mögül Fabian.

-         Nem akartam megzavarni a hölgyek társalgását, ma este nincs megfelelő férfitársaságom – fordult meg Fabian.

-         Már nem követ – jegyezte meg már-már megrovó hangsúllyal Anna.

-         Ez volt a kisasszony kifejezett kérése – felelte komoran Fabian.

-         Tudja, szinte már hiányzik. Eddig hozzászoktam, hogy ha bármi történne, segítségért kiálthatok, és maga ott lesz, mert a nyomomban volt. Most elvesztettem ezt a biztonságérzetet – mosolygott rá kedélyesen Anna.

-         Az életben sok mindent elvesztünk, idővel egyre több mindent – felelte rá Fabian.

-         Megharagudott rám?

-         Nem Anna. Én megértettem magát – nézett kissé szomorkás tekintettel a lányra Fabian.

-         Gyönyörű ez a villa, amiben élnek – nézett körbe az aranyozott stukkódíszeken Anna.

-         Csak béreljük – felelte rá hűvösen Fabian.

-         Nem kevés egy ilyen villa bérlése sem – válaszolta Anna.

-         Mit akar tőlem Anna? Igyekszem eleget tenni az óhajának és minél kevesebbet terhelni a jelenlétemmel és a társaságommal, most mégis utánam jött miért tette? Miért fogadta el anyám meghívását? – kérdezte kétségbeesve Fabian.

-         Talán…kíváncsiság – kapta el a tekintetét Anna.

-         Kíváncsi? Rám? Ugyan miért?

-         Nem tudom.

-         Nézze Anna, amit elmondhattam elmondtam magának. Nem kis dolog higgye el megtenni egy szerelmi vallomást úgy, hogy tudom esélyem sincs arra, hogy viszonzást kapok rá. De megtettem. Nyíltan felvállaltam az érzéseimet maga előtt. Most mégis itt van, és nem tudok ezzel már mit kezdeni…

-         Tudja Fabian, még senki sem tett nekem szerelmi vallomást, maga volt az első – hajtotta le a fejét Anna és zavartan babrálta a kendőjét maga előtt.  – Talán ezért nem tudok nyugodni.

-         Maga már nem fiatal. Ráadásul menyasszony. S mégsem hallott még szerelmi vallomást? Hát ez nagyon különös Anna – lépett a lány után Fabian, ahogy az megfordult és az ablakhoz lépett.

-         Hát igen, látja maga sem azt mondta, okként, hogy szép vagyok és ezért legalább kellett volna, hogy valaki vallomást tegyen nekem.

-         Azt hittem a szépsége egyértelmű, és ezt nem kell indokként nekem is felhoznom most itt – támaszkodott a kandallónak futó mosollyal Fabian, s zsebredugta a kezét.

-         Mindegy… szóval maga volt az első.

-         De semmi másban nem voltam én az első. S a legfontosabban sem. Nem én kértem meg elsőként a kezét - figyelte a lány márványfehér vállát a királykék ruha kivágásában Fabian.

-         William nagyon következetesen  kérte meg a kezem. Az apjával jött, gyűrűt váltottunk, elég szertartásosra sikerült. Mondhatni… érzelemmentesre – nézett ki az esőbe Anna. – Nézze megint esik!

-         Azért jött utánam, hogy az időjárásról  beszéljünk? – kérdezte Fabian. Anna szembefordult vele.

-         Nem. Én… szeretném a kedvességüket viszonozni, szeretném meghívni magukat teázni. Amikor az édesanyja megemlítette, hogy abban az utcában élt, eszembe jutott, hogy talán örülne, ha sétálnánk tea után egy kicsit, a régi helyeken.

-         Nem hinném, hogy jó ötlet Anna. Anyám ha vissza akart volna oda térni már megtette volna – felelte közönyösen Fabian.

-         De a teameghívás? Magát kérdezem, mert magát szeretném meghívni, mert bánt, hogy olyan csúnyán viselkedtem magával, pedig hát az érzéseket nem lehet irányítani igaz? Olyanok mint a kormányt vesztett hajó, csak vergődik a tengeren és várja, hogy partot érjen.

-         Vagy a szirten széttörjön – egészítette ki Fabian.

-         A héten apám már nem ér rá, túl elfoglalt a parlamenti ügyek miatt, de jövőhéten hétfőn ha tudnának időt szakítani… kérem fogadja el a meghívást!

-         Bármennyire is szeretném Anna nem tehetem. S anyám is ezt fogja mondani. A hétvégén visszautazunk vidékre – sütötte le kényszeredetten a szemét Fabian.

-         Máris? De…de hát miért? Mindig április végén hagyják el Londont! – lépett közelebb szinte rémülten Anna.

-         Vannak dolgok, amiken nem áll módunkban változtatni. A jövőhét már új hónap és arra a hónapra most nem béreljük ki a villát – magyarázta Fabian.

-         Ó – Anna szeme lázasan járt. – Tehát hosszú hónapokra ma látom utoljára.

-         Igen, így van – biccentett Fabian.

-         William…

-         Kérem, ne beszéljünk most a vőlegényéről, nagyon kérem – húzta ki ingerülten a kezét a nadrágzsebéből Fabian és menekült a szobából.

-         Augusztusra kitűzte az esküvő napját. Májusban akarja a meghívókat kiküldeni – folytatta kényszeredetten Anna. Fabian ledermedt. Lehunyta a szemét és másodpercekig csak vette a levegőt. Képtelen volt gondolkodni. Anna földbe gyökeredzett lábakkal állt. Nem tudott mit mondani. Csak közölni akarta vele, hogy ne mástól tudja meg. Ha ősszel visszatérnek ő már Mrs. Richards lesz. Egy másik férfi felesége.

-         Köszönöm, hogy tájékoztatott. Bizonyára mi nem leszünk meghívva, de akkor már most előre nagyon sok boldogságot kívánok maguknak Anna – köszörülte a torkát kényelmetlenül Fabian.

-         Én… én nagyon sajnálom Fabian.

-         Azt sajnálja, hogy férjhez megy, vagy azt sajnálja, hogy semmit sem érez közben sem irántam, sem más iránt? – nézett rá kérdőn Fabian.

-         Nem tudom… mindent – gyűrögette Anna a kendőt a kezében.

-         Most legalább már tudom, hogy miért jött el ma délután – lépett hozzá Fabian és megragadta a lány karját. – Szeretne egy emléket, hogy milyen nem lesz soha a hitvesi csókja, hát ilyen nem lesz! – szorította a száját a lányéra Fabian. Az utolsó csókja. Tudta. Érezte. Annához többet soha nem érhet. Nem is álmodhat róla. Otthon, a fenyvesekben el kell felejtenie a lányt, kitörölni az emlékeiből is. Úgy csókolta, hát most, hogy abba mindent beleadott, az utolsó csókja. Az utolsó, hogy Annát érezheti, hogy Anna szája remeg az ajkai alatt, hogy Anna vaníliaparfümje csiklandozza az orrát, a lány ernyed a karjába. Anna most nem volt vonakodó, nem volt tartózkodó. Karját Fabian nyaka köré kulcsolta, királykék ruhája szorosan Fabianhoz simult, szinte gyűrődött a drága anyag. Fabian tenyere könnyen csúszott a finom anyagon, ahogy magához szorította a lányt. Anna haja selyme borult a kézfejére, érezte a borostyánszőke hajzuhatag puha simítását. Mennyivel idősebb nála ez a nő! De őt nem érdekelte, nem érdekelte, hogy sokkal, hogy hozzá képest ő heves, csillapíthatatlan vágyakkal túlfűtött ifjú, hogy lángoló szerelme is a lány szemében nevetséges gyerekes tett. Fabian zihálva húzta fel fejét a csókból. Anna kifulladva nézett rá. Nedves volt a szájuk egymás nyálától. Kapkodták a levegőt és csak nézték egymást. Fabian a lány füléhez hajolt.

-         Kellemes nászéjszakát Anna! Remélem a csókom kísérteni fogja, miután kimondta az igent – húzódott el Fabian kegyetlen sötét villanással.

-         Ne legyen gyerekes! Szemtelen mint mindig – ingatta a fejét Anna, és mély levegőket véve próbált nyugalmat erőltetni magára. Lassú léptekkel indult meg vissza a szalonba.