A funkcionalitás jegyében

 Alex

A kocsiban nem beszélünk. Azért, mert nem Stefi előtt akarok beszélni erről. Ez teljesen egy olyan téma, amit semmi esetre sem Stefi előtt lehet megbeszélni a fiammal. Leállítom a motort, de nem húzom ki a slusszkulcsot. Stefi már ebből ért. Rámnéz.

• Mi még itt maradunk beszélgetni egy kicsit - mondom neki. Stefi csak némán biccent. - Gyere ülj át Alex! - hívom az anyósülésre a fiam. Résnyire lehúzom az ablakot. Friss éjszakai levegő van kint. Nagyon frissítő. Alex cipője alatt csikorognak a kavicsok. Megkerüli a kocsit és beül mellém. A tóparti ház nyitott ablakán át hallatszik, ahogy Stefi takarít. Ott maradt a széttört jénai a kövön. Éles a hangja az üvegszilánknak, ahogy Stefi összesepri. Hamarosan porszívózni fog.

• Nézd Alex! - megvakarom a homlokomnál a hajtöveimet . - Én nálam jobban senki nem fog érteni ebben a szituációban.

• Tényleg? - erős a kételkedés Alex hangjában.

• Tudod, Brooksnak születtél. Fogalmam sem volt róla, hogy anyád terhes lett. Az egész véletlen derült ki. De amint megtudtam én is felelősséget éreztem a gyerek iránt akit én csináltam. Szóval pontosan tudom, hogy úgy gondolod ez… a minimum, amit elvárnak tőled. Hogy feleségül vedd a lányt, akit “megrontottál”. De Alex nem a múlt században élünk.

• Tudom apa.

• Tudom, hogy tudod, de azt akarom mondani, hogy ez nem elvárás. Véletlen sem az. Senki nem is gondolt erre.  Amit ma Kimnek felajánlottál…

• Hát senki nem repült rá a témára - jegyzi meg kamaszos daccal.

• Persze, hogy nem.  Mert mind úgy gondoljuk, hogy ehhez az egészhez… nagyon fiatalok vagytok. A házassághoz éppen úgy, mint a gyerekvállaláshoz. Ezek a dolgok nem a tini korosztály időszaka. Érted?

• Értem.

• Nem tudom, hogy magyarázzam el, hogy tényleg meg is értsd.

• Nem vagyok hülye.

• Kivéve, amikor nem védekezel - morgom. - De Alex… komolyan… nem akarom, hogy abba a hibába ess, mint én. Hogy feleségül vegyél valakit, akivel… mondjuk lehet hirtelen jó volt a szex, de nem szereted, nem vagy belé szerelmes érted?

• De apa… én szerelmes vagyok Kimbe.

• Jó-jó…. Alex. De ez még csak… az eleje. Mióta jöttetek össze? Két hónapja? Három van? Nincs? Talán te sem tudod. Ez az eleje, minden szép, minden jó, lángolsz. De a szerelem és a szeretet más. Eltelnek az évek és Kim, az Kim marad, nem fog megváltozni, ahogy te is ugyanúgy Alex leszel. Nem akarom, hogy kényszerből rosszul dönts és elhamarkodottan fejest ugorj egy házasságba. A házasságból nem lehet ki-be lépni. Érted?

• Persze, hogy értem. Nem vagyok hülye már mondtam. Tudom, mi a házasság. Ezért is ajánlottam fel Kimnek. Azt akarom, hogy a gyerek Goodwin legyen. Az első perctől.

• Jó, bocs. Ez az egész miattam van benned, meg anyád miatt. Mert anyád titkolta előlem a terhességét. Sajnálom. Ha tudom, az első perctől Goodwin vagy esküszöm. Sajnálom. Ez olyan dolog, amiről egy férfi nem tehet. Nem tudtam rólad.

• Talán azért, mert annyira szerelmes voltál az anyámba igaz? - kérdezi sértetten Alex.

• Alex!

• Hagyjuk! Tudom, hogy Vanessába voltál szerelmes. Már közölted. Nem vehetted el, mert valaki megelőzött. Cserébe nem tudtál mást szeretni. Igazán anyámat se. Talán ezért nem tudtál rólam se.

• Jézusom, kiforgatod a szavaimat! - fakadok ki.

• Szerintem meg teljesen jól látom a helyzetet. Apa, én nem te vagyok. Ezer éve ismerem Kimet. Szeretem Kimet, jó eséllyel ő is engem. Kim szeretné megtartani a babát. Én pedig szeretném, ha a gyerek Goodwin lenne. Ennyi. Az építészetről meg annyit, hogy szerintem nincs értelme külön céget alapítanod, de ha rajtam múlik felejtsétek el, hogy vagy ez, vagy az. A cégnév kettős lesz. Kim miatt. És miattam. DeNoir & Goodwin lesz az új neve az építészirodának ha én és Kim is építészek leszünk és elérem, amit mindketten akartatok, a gyerekem is építész lesz és megvalósítom az építész generációkat.

Az íróasztalomnál sörözök. De valójában csak bámulok kifelé az ablakon a tóra. Stefi hálóköntösben jön be hozzám.

• Nem tudsz aludni? - kérdezi csendben.

• Nem. Nem tudom mi legyen.

• Az nálad ritka jelenség - mosolyog Stefi. Teszi a vállamra a kezét. Megpaskolom a kézfejét.

• Valóban. Tizennyolc éves, istenem, még gyerek - kortyolok a sörből.

• Fiatal és igazad van. Ez én vagyok. Fiatalon beleugrani valamibe, szerelemből.

• Több benne a Brooks mint a Goodwin - biccentek rá és meghúzom a sörösüveget.

• Ezt most mire érted?

• Mindenre. Nincs benne annyi kreativitás sem. Nézz meg engem és a húgomat. De Alex...belőle hiányzik az a pici plusz. Amitől kiugró lehetne. Amitől más lehetne. Több, jobb. Nem szidásként, de szerintem Alex kicsit középszerű.

• Fúh, ez de csúnya szó tőled - nevet fel csendesen Stefi. - Teljesen rám emlékeztet. Középszerű és átlagos, semmiben sem kiemelkedő.

• Csak szépségben - kacsintok rá.

• Hát akkor szép unokákat fog csinálni - vigyorog Stefi. - Nekünk komolyan… unokánk lesz?

• Nem a múlt héten beszéltünk arról, hogy én ejtelek teherbe téged? - ráncolom nevetve a homlokom.

• Lehet benézted az évtizedeket drágám - jegyzi meg Stefi.

• Miért? Te még mindig nem vagy negyven. Ha szeretnél még egy gyereket…

• Alex után? - Stefi nevet. - Jól meggondoltad ezt Alex?

• Fura lenne, ha egy évben születne unokám és gyerekem is, az tény - mérlegelem. - Én vagyok már nagyon kifutva az időből - bólogatok. - De Stefi - elkapom  a kezét és magamhoz húzom. - amióta feleségül vettelek…. Sosem gondoltam úgy az életemre, hogy te nem vagy benne. A feleségem vagy. Goodwin vagy… törvényesen. De én… kilépek a DeNoir irodától.

Liam

Cigarettaszagra ébredek. Percekig azt sem tudom, hogy hol vagyok. Ismeretlen a szaténágynemű tapintása. Az illatok, éppen a kávés whisky íze rendben van a számban. Csilingelnek a charmok, ahogy a női ujjak átsimítják a hajamat.

• Elaludtam, bocs - motyogom.

• Nem gáz, sejtettem, hogy a szex után bevágod a szunyát típus vagy - feleli Dawn lustán cigarettázva. - Tanyát vertél nálam?

• Mert?

• Van fogalmad róla mióta béreled az én franciaágyamat? - kérdezi könnyedén.

• Passzolom. De semmi kedvem hazamenni. Csupa probléma. Szeretném lerázni magamról. 

• Látod én ezért váltam el. A házastárs csak nyűg. Kétszeresen. Olyan, mint egy pótkocsi az autód után. Tele a saját kis rakományával, amit az élet rácuccolt. Totál máshogy fut tőle a kocsi. Lassabban kell haladnod, máshogy veszed a kanyarokat, és a legrosszabb, ha olyanná válik, mint egy vontatott jármű. Beléd kapaszkodik és villog egész úton. Mindenki kikerül titeket, és próbál kielőzni. Te meg csak döcögsz a lassú sávban és várod, hogy vége legyen az útnak.

• Mondták már neked, hogy kegyetlen durva hasonlataid vannak a házasságra? - röhögök rá.

• Én, csak a saját fuccsra ment házasságom példáját hozhatom, az pont ilyen volt. Lehet más házasságok önigazoló kifakadásokra serkentik a házastársakat és minden második szocmédia posztjuk megerősítés, hogy újra hozzámennének, és naponta zászlót lengetnek a házasságuk mellett.  Biztos te is ilyen vagy, csak nekem fanyalogsz itt, hogy megsajnáljalak és hagyjam magam megdöngetni.

• Dawn! Veszélyesen kegyetlen dumád van. De valahol ezt bírom benned. Semmi olyan, mint amilyennel találkoztam - nézek rá. Fekete csipkés kimonóban van, a húsos combjai kivillannak a csipkéből és döbbenet, de állatira jól néz ki. Minden telt idomával, nőies, tetterős és gyönyörű.

• Nyugi fiú! - kacsint rám. - Ezt elszívom, pezsgőzünk egy kicsit, aztán folytathatjuk.

• Sosem mondtad korábban, hogy a kávézóval szemben laksz - nézek át a Thompsons homlokzatára.

• Szerinted miért voltam annyit a teraszon. Onnan nézem, hogy lejárt-e itthon a mosógép.

• Dawn, kegyetlen humorod van - nevetek rá.

• Kösz. Nyugtával dicsérd a napot. Itt már hajnal van - mutat magára Dawn.

• Miféle hajnal virradt ma rám? - ingatom a fejem és visszazuhanok az ágyba.

• Ha pezsgőzünk, akkor még tovább tart az éjszaka. Vagy fontos dolgok várnak ma rád?

• Nem, semmi fontos és halaszthatatlan - ölelem át és ahogy az ágyra térdel megcsókolom.

Csaknem tizenkét órával később állok be a Mokkával a házam elé. Még csak kedvem sincs bemenni. Minek? Az irodámba nem jönnek a Goodwinok. A lányom terhes. A feleségem...fogalmam sincs éppen milyen hangulatban van. De nem nyúlhat örökké egyetlen kávészünet sem. A leghosszabb is negyven perc. Ha annál több, az már ebédszünet. Dawn tökéletes érvelése.  Nézem a környező fákat. A fejem felett kéklő sötét eget. A faleveleket megvilágítja a házról oda vetődő fény. Itt kint béke van. Ha bemegyek. Vége a békének. Vége a Dawn-tól hozott kikapcsolódásnak. Megadom magam és kiszállok az autóból. Lassabban megyek a házhoz mint eddig valaha. Felkattintom az előtérben a villanyt. Nincs igazán cégem. Nincs lányom. Hamarosan talán valaki másnak a felesége lesz.  

• Szia! - Vanessa a nappaliból kijön az irodai asztalához. - hazajöttél - nyugodt kijelentés.

• Igen. Haza - nehéz szó. Súlya van. Mint a telirakományos pótkocsinak. - Kim?

• Fent van a szobájában, ki sem jött csak enni - feleli Vanessa. - Szülői kikérőt írtam neki az iskolából.

• Azt jól tetted - Vanessa mindig is tökéletes titkárnő volt. Intézi a papírmunkát. Szó nélkül is teszi a dolgát.

• Kérsz kávét?

• Kösz nem, ittam eleget - felelem. - Te hogy vagy?

• Megtörten. Ami a lányommal történt. Vagy fog történni. Egyszerre… mintha nem is lenne lányom.

• Egyszerre, mintha nem is lenne cégem - nézek körbe.

• Hát… mi ketten még itt vagyunk… mint...az elején - mondja ki Vanessa.

Ezzel az egyetlen mondatával megtört a jég. Hozzá lépek és átölelem.

• Cigaretta szagod van - fintorog.

• Bocsáss meg Vanessa! - suttogom vörös dauerolt hajába.

• Liam! - belefúrja az arcát a mellkasomba.

• Újrakezdeném veled Vanessa. Tényleg. Az elejétől. Ahonnan indultunk.

• Tényleg?

• Tényleg, újra kell kezdenünk, ennyire egyszerű.

• Oké.

• Oké.

Hosszú percek után Vanessa kibontakozik az ölelésemből. Kivitte a szemetet, átszellőztette az irodát, kifaragta a ceruzákat. Ahogy mindig is. Lehetett rá számítani. Az egyetlen pont volt az irodában, akire mindig lehetett számtani, amióta itt volt. Ezért szerettem annyira. Mindig is. Nélküle tényleg nem menne az egész. Se az iroda, se a tervezés.

• Mi legyen, az irodával? - lép be  a tervezői szobába Vanessa. Ott áll üresen Alex széke, a másik szobában Stefié.

• Hát úgy tűnik tervezőt keres a DeNoir Iroda.

• Írjam ki a pályázatot? - kérdezi Vanessa.

• Kell valaki, aki versenyben tart, valaki, aki mellett jobban megy a tervezés. 

• Aki olyan mint Alex?

• Őt nem pótolja semmi, de legalább valami hasonló karakter kellene igen - sóhajtok nagyot. - Egyedül belesüppedek a tervezésbe. A funkcionalitásba. De nem Manchester az én utam. Az Alex. Átengedem neki a teret. Én itt szeretek lenni, a saját irodámban. Amit magamnak terveztem és építettem.