Kandallótűz

Ropogott a tűz az emeleti kandallóban. Maria fia hálószobájában bámult kifelé az ablakon. Karján a békésen alvó Corinne-al. Robin már három napja elment. És mintha az idő lelassult volna, mintha végtelen hetek teltek volna már el, csak a nyugalom, a változatlanság az egyhangúság költözött a vadászházba. Maria lenézett a karjaiban pihegő lányára. Corinne az ujját szopta, kis mellkasa hevesen emelkedett fel, s süllyedt le. Sűrű sötét szempilláját az apjától örökölte. Ahogy egyre több megnyilvánulásában köszönt vissza apja féktelen, vad természete. Corinne természetben sokkal inkább hasonlított az apjára, mint a fia.


- Vajon hol járhat? – suttogta maga elé az ablakon bámészkodva Maria. Kellemetlen időjárás volt. A tél ráreccsentett, hideg szél fújt, és szinte viharosan havazott, a fenyőfák csavarodtak, hajlongtak az erős orkánerejű szélben. Közel a tenger, süvít a szél. A férje pedig már három napja távol tölti az otthontól az éjszakát.

- Majd hazajön, ha úgy érzi itt az ideje – hallatszott a betegágy felől Fabian csendes rekedtes kisfiúhangja. Maria a gyermek felé fordult és elmosolyodta magát.

- Jobban vagy kisfiam? – lépett az ágyhoz Maria, s tenyerét rásimította fia homlokára. Három éjszaka óta most először, már nem volt lázas a gyerek. Fabian felmosolygott az anyjára.

- Aggódsz apa miatt? – kérdezte Fabian nyíltan és egyszerűen. Maria csak némán bólintott, félt, ha megszólalna elsírná magát a gyerek előtt. – Ne aggódj anyu! Apa szereti az erdőt, de minket jobban – mosolygott fel a párnáról anyjára Fabian. – Majd hazajön, adj neki időt – mondta Fabian bíztatóan. Maria fejét ingatva simogatta fia fürtös haját. Fabian olyan komoly tudott lenni, annyira Robin volt és mégsem ő.

- Gondolod?

- Persze. Egyszer, amikor kettesben az erdőt jártuk, azt mondta apa, szeretné, ha az egész erdő a miénk lenne újra, de egy fa sem ér annyit, mint az, hogy mi együtt vagyunk – súgta Fabian, mintha titkot rebegne az éjszaka csendjébe.

- Tényleg ezt mondta? – Maria szemét elfutotta a könny és zavartan lesütötte a szemét, hogy a fia ne lássa, hogy meghatódott.

- A papa néha tud hóbortosakat mondani nem igaz? – kérdezte Maria nedvesedő ideges tenyerével fia haját simogatva.

- Nem, apa néha nagyon igazakat tud mondani – felelte javításként Fabian acélos komolysággal. – Idefekszel mellém anyu? – kérdezte bágyadtan Fabian. – Fázom – súgta halkan.

- Jól van, csússz beljebb! – Fabian elhelyezkedett az ágy szélén és Maria karjában Corinne-al fia mellé ült, hogy testével melegítse. Aggódva nézte a kandallóban égő fahasábokat. Ha ezek leégnek, akkor elfogyott a tüzifa.

- Mire felkelünk apa itthon lesz, én tudom – hunyta le a szemét elégedetten Fabian.

- Miből gondolod? – simogatta fia fejét Maria.

- Mert apa tudja, hogy nincs több napra való tüzifánk és Francios nem tud fájós derékkal fát aprítani – felelte Fabian lehunyt szemmel. – Tudod anya nem rossz kisbaba ez a Corinne, csak mindig fázik – fogta meg húga kezét Fabian. – Nem szereti a telet – Maria csendesen felnevetett fia megjegyzésén.

- Én sem szeretem a telet – sóhajtotta Maria és karján lassan elnehezedő lányával együtt őt is elnyomta az álom.



Tompa ritmusos koppanások hangja szűrődött be az ablakon keresztül, amikor Maria a nappal első bágyadt fényei közt ébredt. Már hét óra felé járhatott. Kop-kop. Szünet, kop-kop. Ez lehetetlen! Maria szeme kipattant és csodálkozva nézte békésen szendergő fiát. Corinne kettejük között szuszogott bátyjának tolva apró fenekét és ujját szopva elégedetten bújt a meleg testhez. Maria kicsusszant a takaró alól és a bepárásodott ablakon végighúzva a tenyerét kikukkantott. Fedetlen fővel, kesztyű nélkül elszánt tekintettel valóban Robin veselkedett neki az újabb hasábfának, hogy tüzifává aprítsa. Csizmás talpát a farönknek feszítette és nagy lendülettel rácsapott a fadarabra. A fejsze nyele benne ragadt a fadarabban, Robin erősen nyomta lefelé a fejszét, mire a fa reccsenve kettévált. Robin újabb fahasábot választott és meglendítve a fejszét lecsapott. Maria hitetlenkedve nézte az ágyban alvó gyerekeket. Fabian nem tévedett. Jobban ismerné az apját, mint az anyja? Maria elmosolyodott és kötött kendőjét a vállára terítve kisietett a gyerekszobából, s lefutott a lépcsőn majd a hátsó ajtót feltépve kilépett a hideg reggeli levegőre.

- Jó reggelt Hercegnő! – köszöntötte a fejszével egy nagyot csapva Robin. Lehelete hosszú nyelvként nyúlt a fagyos levegőbe.

- Robin? – nézte a férfi mellett tornyosuló tüzelőnek való farakást Maria. A férfi talán már egy órája vágja a fát itt a vadászház hátsó részében.

- Gyere csak, nézz meg jó alaposan! Hát milyen nemesember az, aki maga aprítja a tüzelőjét? – jegyezte meg maró öngúnnyal Robin, újabb aprólékfát dobott a többihez.

- Én…

- Majd én megmondom! – csapta a farönkbe a fejszét Robin, amin eddig aprított. – Szegény nemes! – Robin a nagy vesszőkosárba kezdte halmozni a fadarabokat és megemelte a tüzifával megrakott öles kosarat, s a vadászház felé indult. Maria hangtalanul követte. Robin ledobta a kosarat a lépcső aljába és elszántan, sötét szemeivel Mariára nézett. Maria csendesen állta a tekintetét, majd sarkon fordult és az étkezőben a boroskancsó felé vette lépteit. Robin még mindig ziháló lélegzettel követte és a királyi trónus kopott huzatába süppedt, s maga elé meredt. Maria csiszolt kristálypoharat tett Robin elé, s megtöltötte vörösborral. Oly szótlan pantomimjáték volt ez a házastársak közt, mely többet mondott a szavaknál. Robin elvette a poharat, s egy hajtásra kiitta belőle a bort. Lecsapta az asztallapra, s Maria újra megemelte a kancsót, de Robin leintette. Maria szoknyája ott suhogott a lábánál, az asszony felette állt, nem kérdezett, nem szólt, csak csendesen várt. Maria lassan letette a kezéből a kancsót, s várakozón figyelte a férjét. A szíve egyrészt repesett, hogy Robin ismét itthon van, az első gondolata, amikor kiszaladt a fát vágó Robinhoz, hogy a nyakába ugrik és magához öleli és élvezi, hogy Robin karja átkarolja, hogy a fenyvesek illatát a férfi behozza a vadászházba, hogy vele van. De aztán látta, hogy Robin hangulata olyan megfejthetetlen és különös, titokzatos, mint a téli erdő. Szemében erdőtüzek pusztítása és a téli erdő dermedtsége vegyült. Azonnal érezte, hogy most a legjobb a kivárás. Robin a kabátzsebéből előhúzta a súlyos pénzeszsákot.

- A halászati bevétel. A tiéd, Hercegnő, a tiéd a döntés, a tiéd, hogy akarod-e mindet! – dobta az étkezőasztal csiszolt fájára Robin. Súlyosan koppant a fontok súlya alatt a zsák. Maria csak érezte, hogy a teljes bevételt elhozta Robin. Itt van, az ő étkezőasztaluk közepén. Súlyos teher, akár azok a fontok, melyeket a de Noir klán megszerzett vele.

- Hogy..ho-hogy mondhatsz ilyet? – rebegte Maria, s rémülten kerülte meg az étkezőasztalt. – Ez a pénz nagyon sok, nem dönthetek róla én. S egyébként is… - Maria lesütve a szemét összegyűrte maga előtt a szoknyája finom anyagát a markában. – Ez… a te pénzed. A kláné! Nem költheted mindet rám! Nekem…egy szavam sem lehet, sem hozományom, sem vagyonom. Ha te nem volnál én éppúgy éheznék, mint a városbeli árvák – tiltakozott hevesen, majd mondanivalója ereje megtört, s halkan, gyenge erővel folytatta: - …mert árva vagyok én is…egy árva, aki Londonban szépeket álmodott, de Holdföldén ébredt fel. Neked Robin nem csak én vagyok, és nem csak a mi gyerekeink. Neked éppúgy gondolnod kell a klánod minden tagjára, akik éppúgy megdolgoztak ezért a pénzért mint te! Oszd szét a klán közt, mert így becsületes Robin! És ne cselekedj másként, egy percig se gondolj másra, mert akkor már nem vagy önmagad. És én sosem kértem, sohasem akarnám, hogy megváltozz …miattam…- lehelte egyre elhalóbban Maria. Lehunyta a szemét és lehajtotta a fejét. Mert belátta, hogy az ő követelődzése űzte a sötét karikákat Robin szeme alá, hogy az ő vágyai húzták a vonásokat Robin homlokára. A vágyak, melyek szabadjára keltek Maria ajkán, s melyek meghallgatásra találtak Robinnál.

- Gyere ide! – mordult Robin és kilökte a székét, hogy szétvetett lábaival kifordulva az asztaltól, Mariát a lábai közé szoríthassa. A nő lehajtott fejjel némán lépett hozzá és Robin a combjára húzta a feleségét. Maria mindenre felkészült, egy újabb veszekedésre, bármire, de helyette, Robin csak ennyit válaszolt: - Szeretlek, te átkozott kis vörös hajú boszorka! – túrta erős ujjait Maria vörös hullámos fürtjei közé, s a nő ajkára nyomta a száját, hogy forró, borízű csókban egyesüljenek.



Vidáman lobogott a tűz a kandallóban, melege befűtötte a szalon tágas terét is. A két gyerek a kandalló előtti méretes szőrmén játszott. Fabian Shadownak döntve a fejét papírgalacsinokat próbált a tűz közepébe dobálni. Egyik szemét lehunyva fél szemmel koncentrált és célba vette a tűz középpontját, majd dobott. A galacsin a kandallópárkánynak koppant, majd visszapattant róla egyenesen a labdája felé mászó Corinne-ra. Corinne meglepődve torpant meg. Nagy szürke szemeivel bámulta a galacsint értetlenül, aztán magától értetődő természetességgel markába kapta és a szájába tömte.

- Fúj, Corinne! Köpd ki! Az nem étel! – hallatszott Maria hangja a háttérből. Fabian odamászott testvéréhez és elé könyökölt.

- Add, ide Corinne! – a kislány telt szájjal nevetett bátyjára és lihegve nyújtogatta pufók karját Fabian felé. Fabian a maga egyszerűségével belenyúlt húga szájába és kihalászta a galacsint.

- Megvan! – jelentette be diadalmasan Fabian s felmutatta a nyáltól csatakos galacsint.

- Remek, a gyerekeim tényleg a civilizáció alján vannak. Az én nevelésem? – bazsalygott ironikusan Robin.

- Egészen biztos, hogy nem tőlem örökölték vagy tanulták – villant Robinra Maria szürke szeme, ahogy elmosolyodta magát.

- Tudjuk Hercegnő, te magad vagy az illem példatára, csak néha mintha elfeledkeztél volna erről – hunyorított rá gonoszkásan Robin.

- Szeretem a tüzet! Corinne is szereti a meleget – jegyezte meg Fabian ujjaival átkulcsolva Corinne lábát, nehogy el tudjon mászni. Corinne nyüsszentve nézett hátra testvérére, de végül megváltoztatta a menetirányt és a szőrmén hanyatt fekvő Fabian felé mászott. Tenyerével ráütögetett Fabian hasára, aki nevetve figyelte a kisbaba próbálkozásait. Corinne leutánozva Fabiant maga is babakacagást hallatott.

- Hallod apuci szeretjük a meleget! – sandított a férjére a babaruha hajtogatásából Maria.

- Ez vajon azt jelenti, hogy még több fát kell kivágnom az erdőmből? – sopánkodott Robin és karjaival előrenyúlva kiemelte a szőrme védelmében mászkáló lányát. Corinne visítva rúgkapált a levegőben, s Robin a kislány hasához szorítva az arcát ráfújta tüdejéből a levegőt. Corinne ficánkolva nevetett. Kis harisnyába bújtatott lábaival apja mellkasán lépegetve.

- Ühm…szeretem ezt a babaillatot. Nincs olyan jó mint a fenyvesek illata, de ez is tetszik – szippantgatta lányát a kislány tarkójához dugva az orrát. Corinne nevetve próbált elhúzódni a szúrós borosták elől, babakarjaival apja fejét csapkodva. Maria csendesen figyelte a jelenetet, ahogy Robin a lányát szeretgeti, majd izmos combjaira ülteti és ujjaival Corinne vörös tincseit próbálja fésülgetni. Reménytelen próbálkozás, Maria már tudta jól, Corinne rövid kis hullámos haja úgy állt, ahogy éppen esett és nem lehetett rendszerbe foglalni, talán, majd ha megnő, de most olyan volt vele, akárcsak az apja.

- Elszántad már magad a halászatból bejövő összeg felosztására? – kérdezte Maria a nyelve közt nedvezgetve a cérnát, hogy befűzze a tűbe.

- Te csak ne foglalkozz azzal asszony – nézett rá komoran Robin és lánya ujjacskáival játszott.

- Mivel Lionel van legközelebb a tengerhez, neki kellene a legtöbbet adnod belőle – fűzte be a cérnát Maria.

- Ne szólj bele! Én vagyok a klánvezető és én vagyok a férfi, el tudom dönteni, nincsen szükségem a tanácsaidra, különösen egy olyan asszony tanácsaira, aki maga soha nem foglalkozott pénzzel – hunyorított Mariára fenyegetően Robin.

- Ismét előtör belőled a bandavezér?

- Ha nem hagysz békén ezzel a dologgal akkor megmutatom, hogy mit tesz egy bandavezér az elébe tévedt védtelen nőkkel – forgatta meg a szemét Robin.

- Jaj de félek! – húzta fel a szemöldökét hűvösen Maria és elkezdte megstoppolni fia nadrágját.

- Közlöm te csak azért képeztél kivételt, mert én szemeltelek ki magamnak és nem engedtem, hogy a többiek egy ujjal is hozzádérjenek. Az útonállóktól tényleg nem ártana tartanod Maria.

- Miről beszélünk, hiszen a környéken a férjem a legnagyobb útonálló, máshova meg úgysem megyünk – keskenyedett el Maria ajka.

- Ó uram meg vagyok én áldva! Sehova nem megyünk! Az én utazgatni vágyó feleségem! – nézett fel az ég felé Robin. – Mond Maria soha nem akadt még férfi aki szerette volna kivágni a nyelved?

- Rajtad kívül? – bazsalygott az orra alatt Maria, miközben kezében fürgén járt a tű.

- Rajtam kívül igen – felelte hátradőlve Robin.

- De azt hiszem volt már… a nagybátyám – felelte nevetve Maria.

- Kíváncsi lennék, hogy minden nő ilyen beszédes-e vagy csak a környezetemben élőket áldotta meg a teremtő a szószaporítás művészetével – lovagoltatta a térdén a lányát Robin.

- A nagybátyám sem járt jobban a te nővéreddel, pedig ő egy de Noir!

- Hogy milyen igazad van – biccentett rá egyetértően Robin.

- Te Robin!

- Mh? – figyelte lánya arcát Robin.

- Szeretnék mindig így ülni itt veled a gyerekekkel a kandallótűz körül – állapította meg Maria.

- Ha minden nap itt ülnék veled, akkor garantáltan éhenhalnánk – felelte Robin.

- Most miért kell elrontanod a hangulatom? – kérdezte panaszosan Maria.

- Nem, azt hiszem én mindenképpen meghalnék, vagy az unalomtól ,vagy tényleg az éhségtől. De hamarabb végezne velem az előbbi – vigyorgott át Mariára Robin. – Javult a hangulatod drágám?

- Utálatos vagy – szúrt felé az ujjai közt tartott tűvel Maria.