Elkerül minket a gond?

Egy évvel később




Gyűltek a kis pálcika számok a papíron. Sercegett a toll a pergamenen, fakult a tinta színe, Robin újra belemártotta a szépen hegyezett tollat a tintatartóba. Megvakarta a hajtövét a homlokánál és újra a papírlap felé hajolt.

- Háromszáznegyvenöt penny meg négyszázhetvennyolc penny az annyi mint, három…- Hatalmas tintapaca csöppent a papírlapra, ahogy Robin összerezzenve megrázkódott az érintéstől. Az asztal alatt a lábához dörgölődzött valami és a nadrágjába kapaszkodott. – Mi a csuda? – ráncolta a homlokát Robin és benézett az asztal alá. – Corinne! A fenébe is! – Robin a tintatartóba állította a tollat és lehajolt, hogy felnyalábolja az ölébe a kúszó-mászó csöppséget. A hullámos vörös hajú kislány gügyögve apjára meredt, majd tarkójánál a hajához kapott és fejét forgatva tűrte, hogy apja a karjára véve visszahurcolja.

- Maria! – kiáltotta el magát dühösen Robin.

- Anyu neee…m! De megint hánynom kell! – hallatszott az árnyékszék felől Fabian panaszos sírása.

- Fabian, idd ezt meg, ki fogsz száradni, kicsim – Maria nyugtatásnak szánt hangjába is egyre nagyobb türelmetlenség vegyült. Robin belépett és fia öklendezését hallgatva Mariára mordult.

- Mit keres az étkezőben a gyerek? – emelte meg a karján Corinnet. Maria ujjaival kiseperte izzadtságtól nedves hajtincseit a homlokából.

- Az előbb, még itt játszott! Biztos elmászott – vette át Robintól a kislányt a karjára Maria.

- Tartsd rajtuk a szemed! – nyomta Maria karjába a gyereket Robin és sarkon fordult.

- Nem vigyáznál egy kicsit Corinne-ra legalább, amíg Fabiannak vacsorát adok? – kiáltott utána Maria.

- Van elég dolgom is most – adta rá a feleletet Robin. Helyet foglalt az étkezőasztalnál és újra a számolás felé fordította a figyelmét. Lehúzta a pennát a tintásüveg szélén és számolni kezdett. – Hol is hagytam abba? Tehát nyolc meg öt tizenhárom, maradt az egy…hét meg egy az nyolc, meg négy tizenkettő… - Robin szálkás kettest vésett a hármas szám elé. A vadászház hátsó traktusából azonban egészen az étkezőig elhallatszott a család párbeszéde. Robin bármennyire is próbált a számolásra koncentrálni tele volt a feje a családja hangjaival.

- De nem akarom! Anyu! Blööö…! – a beteg gyerek tiltakozó kiáltozásaiba Corinne féktelen bömbölése társult.

- Fabian meg kell innod! Ha rosszabbul leszel, akkor újra ki kell hívnunk a faluból az orvost, lehet, hogy bevisz a faluba magával. Az jobb lesz?

- Neee…heh…hhem… - sírta hangosan Fabian.

- Ezt nem lehet idegekkel bírni – dörzsölte át fájós szemeit Robin. – tehát…maradt az egy…négy meg egy az öt…

- Idd már meg az Istenedet! Hát nem érted, hogy anyád csak jót akar?! – kiáltotta Maria a kiáltásába a két gyerek sírása vegyült, zengett az egész ház. Fabian ismét öklendezni kezdett. Corinne egyre dühösebben sírt anyja vállán, Maria kiborulva kiabált Fabiannal. Az egész vadászházban hallatszott, hogy mi történik

- Maradt az egy. Négy meg az öt, meg három…nyolc – Robin kanyarítva levéste a nyolcast a számsor elejére. – nyolcszázhuszonhárom penny.

- Fáj a hasam… - sírta Fabian hüppögve. Corinne sírása hullámzott, hol közeledett, hol távolodott és ahogy Maria le-fel ringatta, volt egy dallama is a sírásának.

- Kikészülök itthon – mormolta maga elé Robin. – Száztizennégy penny meg négy…

- Robin! Fogd a gyereket, át kell öltöztetnem Fabiant, teljesen összehányta magát – nyomta Robin ölébe a síró Corinnet.

- Ne add ide a gyereket, nézd meg még mennyit ki kell számolnom ma! – tolta vissza az anyja felé a síró csecsemőt Robin.

- Akkor kiszámolom én, te meg vidd és rendezd le a gyerekeket! – tette csípőre a kezét Maria.

- Te és a számolás, Maria…! - Robin gúnyosan elhúzta a száját.

- Most nehogy azzal gyere, hogy egy nő nem tud számolni, jobb vagyok fejben számolásban mint hinnéd én tudom, hogy egy barom meg százbarom az egy klán! – kelt ki magából Maria. – Nem tudok egyszerre Corinne-nal is foglalkozni, mikor Fabian minden percemet leköti, ha nem alszik. Had tegyem ágyba Fabiant, csak addig vigyázz rá!

- A rohadt életbe is ki a fene akart két kölyköt? Ki akart egyáltalán gyereket Maria? Mert nem én! – robbant ki Robinból a vádaskodás. Másodpercekig meredt egymásra a házaspár, Corinne keserves sírásával kísérve.

- Szóval én?! Hogy…hogy mondhatsz ilyet?

- Nem úgy értettem…

- De igenis!

- Jó, akkor úgy értettem. S fogd fel már végre a kurva isten bassza meg, kihajítom az ablakon ezt a gyereket, vidd innen – nyomta a rúgkapáló nedves Corine-t az anyjához Robin. – Egész nap hangoskodtok, öt perc nyugalmam sincs, egyfolytában valamelyikőtök nyúz. Nem tudok tőletek dolgozni!

- Dolgozni? na ne nevettess! Mikor dolgoztál te életedbe? Soha könnyebb dolga még a királynak sem volt mint neked. Néha rabolgatsz egy kicsit és ennyi? Meg van oldva az élet? Miért az étkezőasztalon kell számolnod?

- Mert nincs dolgozószobám!

- Aki nem dolgozik annak nem is kell dolgozószoba.

- Aki nem olvas, annak könyvtárszoba sem kell.

- Azért nem olvasok, mert egyfolytában a te két gyereked köti le minden percemet. Miért nem fogadtuk fel Francios unokahúgát a kicsik mellé?

- Mert nincs rá pénzünk! Felfogtad?! És ha így haladunk, akkor Franciost is el kell engednem, mert nincs pénzem kifizetni! Akkor állhatsz magad a konyhába és megnézem hogy mit hozol ki magadból a nagy műveltségeddel!

- Azt fogadtad, hogy védelmezel és melletted jó életem lesz! Ha elfelejtetted volna én városi nő vagyok, nem tanítottak meg a paraszti életformára!

- Hát bocs, az élet nem mindig a tervek szerint alakul. Sajnálom Hercegnő, de nem én vagyok álmaid hercege és ezt soha nem is állítottam.

- Bezzeg ha Julient választom, bemutatott volna az udvarnál is!

- Ne gyere nekem Juliennel, mert esküszöm megbánod!

- Felfogtad, hogy én mennyi áldozatot hoztam a házasságunkért, a gyerekeinkért?

- És te felfogtad, hogy mennyibe kerül egy ház fenntartása Londonban? Basszus Maria, igényeid azok vannak, de néha olyan érzésem van, hogy az agyad helyén csak selyemvirágok díszelegnek! Fogd fel, hogy nem tudok mindent teljesíteni. Amióta megszülted a kölyköket egyfolytában új igényeid vannak! Könyvtárszoba, Londoni ház, nevelőnő,…szerinted mi a francból fizessem ezeket?

- Hát a halászat?

- Komolyan azt hiszed, hogy néhány tonhallal megváltom a világot neked? Nem aranyhalak úszkálnak itt a tengerben!

- Sír a kicsi, vissza kell mennem Fabianhoz, rosszul van – simogatta meg lánya hátát Maria.

- Elegem van belőletek! - tekerte össze a pergament Robin és a többi papírral együtt zsebre vágta a bőrkabátja belsejébe. Sálat a nyakába kötötte és kalapját a fejébe nyomta.

- Hová mégy? – követte a vállán a síró csomaggal Maria.

- El, itthonról, mert hogy hol lopom a napot teljesen mindegy, de bárhol jobb már, mint itthon, három kiabáló ordítozó családtaggal. Kikészülök a gyerekektől, és ezt komolyan mondom, elviselhetetlenek!

- De hát már ránk esteledett! – nyögte elhalón Maria, s lemondóan nézett a becsapódó bejárati ajtóra. Robin köszönés nélkül és nagyon dühösen ment el.

- Készítsem a fürdővizet, asszonyom? – jött a konyha felől Francios.

- Igen, kérem – bólintott Maria és sietve a fiához igyekezett.



A hűvös éjszakai levegő lehűtötte Robint is. Mély lélegzeteket vett. A fenyvesek illata megtöltötte tüdejét. Szerette egyedül járni az erdőt. Ennél megnyugtatóbb dolog a világon nem létezett számára, s csodálatos béke járta át. A könnyed éjszakai túra levezette minden feszültségét. Kitisztult a feje, a túra üteme, monoton ritmusa ismét megedzette, lecsendesítette. Fázósan dörzsölte össze kezeit. Nem hozott kesztyűt. Könnyedén megkopogtatta az oroszlánfejet kopogtatót az ajtón.

- A késői vendég sosem jelent jót – nyitott ajtót Lionel a szája szegletében játszó mosollyal. – Mi szél hozott Robin?

- Még ha csak a szél hozott volna – mordult rá Robin és unokabátyja mellett belépett a világítótoronyba.

- Összevesztetek? – zárta be az ajtót Lionel és Robin után ment a szalonba.

- Hozz tintát és papírost! – csapta a számolásokat az asztallapra Robin és bőrkabátját a szék karfájára terítette.



Lionel némán követte unokatestvére utasítását. Robin arcára komor felhőt vetett a gond. Ujjai már tintásan feketéllettek a végtelen számsorok írása után. A két unokatestvér csendben végezte a számolásokat egymással szemközt. Lionel időnként az ajkához emelte a boroskupát. Robin csak a haját túrta át. Az asztalon égő gyertya lángja bánatosan táncolt közöttük, éjfél is elmúlt már, mire Robin levéshette a summa jelet a papírjára. Leírta a hatjegyű végösszeget, feltette a tizedespontot a megfelelő helyre és csak bámulta a végösszeg utáni font jelzést. Lionel a papírlapra dobta a tollát és álmosan nyújtózkodott a karosszékben.

- ennyi a bevételünk – bámulta fásultan Robin.

- Ennyi – biccentett hozzá kedvetlenül Lionel.

- Hogy fogom én ezt szétosztani a klán között? – nézte tanácstalanul Robin.

- Te vagy a vezető. Megteheted, hogy az összeget megfelezed. A fele a tied a többit fejenként egyenlő arányban szétosztod – Lionel unottan a nadrágzsebébe nyúlt és kotorászni kezdett benne. Mogyoródarabkákat keresett. Markát kihúzta a zsebéből és a tartalmát az asztalra szórta. Néhány mogyoróhéjdarab, két penny, egy vékony bicska, a karikagyűrűje és vagy három szem mogyoró lapult még benne. Lionel csalódottan nézte a zsebében talált holmik egyvelegét, végül ajakbiggyesztve kiválogatta a három mogyorót és roppantani kezdte.

- Ez igazságtalan lenne – rázta a fejét Robin.

- Így viszont felutazhatnál Londonba és szétnézhetnél valami impozáns kis ház iránt, amit egy évre kibérelhetnél – emlékeztette Lionel Maria kérésére Robint. Robin türelmetlenül dobolt az asztallapon.

- Most úgy őszintén mi szükségünk van nekünk egy londoni házra? – méltatlankodott Robin.

- Maria érvei között szerepelt valami olyasmi, hogy van egy lányod, akit ki kell majd házasítanod – vigyorgott rá mogyorót rágva Lionel.

- Ó hagyjál már! – legyintett türelmetlenül Robin.

- Mellesleg Charlotte támogatja az ötletet, lelkesedik érte – söpörte a kezébe a mogyoróhéjdarabokat Lionel és felállt, hogy a tűzbe dobja. – Nekem is jót tennél vele. Felutazhatnánk mi is Londonba, bármikor.

- Mi dolgunk nekünk Londonban? Semmi az ég világon. Kellene egy jó zsákmány – keresgélt zsebkendő után Robin.

- Majd ha beindul a báli szezon, akkor talán lesz esélyünk, de az még hetek, hónapok kérdése – ingatta a fejét Lionel. – Bort?

- Tölts! – biccentett Robin és kifújta az orrát az anyagzsebkendőbe. – Fabian még mindig beteg. Lehet az egész családon végigmegy. Tudod mi jutott eszembe Lionel?

- Na mond!

- Csapdánkba vad kerül, hálónkba hal, elkerül minket a gond? - húzta el a száját Robin, felidézve a de Noir klán dalát.

- Kizárt dolog, hogy házasemberek írták a dalt – nevetett fel Lionel, miközben a kupát Robinnak nyújtotta.

- Ha valaki rabló akar maradni, az sosem házasodik – bólintott Robin. – Minek házasodtunk mi meg Lionel?

- Mit tudom én – bámult a kupájába Lionel. – Szerelmes lettem? Asszony kellett a házhoz?

- Asszony! – fújtatott Robin. – De nem egy Hercegnő! Ha tudom, hogy ennyi gondot veszek a nyakamba…Áh! Mariával csak a gondjaim szaporodtak.

- Nem Robin, te magad szaporodtál! – vihogta Lionel jóízűen.

- Egyszerűbb lett volna ha fiam születik? Hát lehet – vakarta a tarkóját Robin.

- Kételkedsz a házasságod ésszerűségében? – sandított rá Lionel.

- Kételkedek a józan eszemben! – csattant Robin. – Elvettem egy lányt, akinek fogalma sem volt a vidéki életről. Aki mellettem is mindig visszavágyik majd Londonba, akit meg kell tanítanom az életre! Akinek szeretném teljesíteni a kívánságait, de anyagilag képtelen vagyok rá.

- Ha ez megnyugtat, egy cipőben járunk – koccintotta Robin kupájához a sajátját Lionel.

- Akkor egyikünk sem volt normális – harapott az ajkába Robin.