A virágok megbocsátanak

- Igaz ez? – támadt Robinra a nő. Haja lángoló vörös sörényként keretezte arcát, ez a szende nő egy oroszlán képében tündöklik. Robin elvigyorodott. – Most nevetsz? Halljam, tudni akarom, igaz, hogy egyedül hagytad a fiunkat az erdő közepén?


- Vele volt Armand – rántotta meg a vállát közönyösen Robin.

- Vele volt Armand!? – kiáltott rá hitetlenkedve Maria, s mezítláb lépkedett a puha szőrméken. Feldúlt volt, szürke szemei alatt még halvány karikák jelezték, hogy a reggel sugarai épp hogy elérték a vadászház emeleti szobáját. – Te egy hétévesre bízod a fiunk biztonságát? Jézusom! – Maria hitetlenkedve bámult az ágyban heverő férfira.

- Honnan a francból tudtad meg? Fabien? Ő kotyogta el? – dörzsölte meg a homlokát a tenyerével fáradtan Robin. Álmos volt, egész éjszaka vadásztak, erre reggel pont Maria kifakadására kell ébrednie?

- Fabian! Mikor fogod már fel? A fiad Angliában született és angol! Ahogy az anyja is az! Légy szíves az angol ejtéssel használni a fiad nevét! – lázadozott Maria egyre ingerültebben kifakadva.

- Azt hittem szereted ha Marie-nek hívlak – búgta behízelgően Robin, s hangja rekedtesen elcsuklott. Hálószobai becézgetés emlékeit idézték.

- Ez most egyáltalán nem ugyanaz, összezavarod vele a gyereket! Ezt akarod?! – támadt rá harciasan Maria és akaratosan keresztbe fonta maga előtt a karját. Fodros hálóinge szegélye megfeszült asszonyos mellei előtt, mire Robin szárazon nyelt egyet.

- Nem – felelte rosszkedvően szemét még mindig felesége keblein legeltetve.

- Nézz a szemembe! – csattant rá haragosan. Robin tekintete feljebb kúszott felesége arcára. – És válaszolj! – állt az ágy lábánál fúriaként Maria. – Egyedül hagytad a gyerekünket?

- Charlotte mondta el igaz? Ő volt? Mindig feszültséget szít közöttünk! – seperte ki göndör fürtjeit a homlokából Robin, ahogy megtámaszkodott az ágytámlán karjaira támasztva a fejét. Robin fejét ingatva bosszúsan nézett a feleségére. Nők! És az ő félelmeik! Mindent megbonyolítanak!

- Ez nem Charlotte-ról szól! Hanem rólad! – kiáltotta Robinra az ágy végéből Maria.

- Gyűlölöm ha fölém magasodsz és kioktatsz! Ülj le! – mordult rá Robin ingerülten.

- Ne parancsolgass nekem! – kelt ki magából Maria. – Nem vagy…

- Mi nem vagyok?! – ordította rá Robin, s felpattant az ágyról. Fekete szemei kidülledve bámultak a nőre, pattanásig feszült idegekkel ragadta meg az ágy végében álló nőt. – A férjed vagyok! És ha azt mondom, ülj le akkor kurvára teljesíted megértetted?! – hajította az ágyba a nőt Robin.

- Attól, hogy rajtam basáskodsz még nem változtatsz a tényen, hogy kurvára szar apa vagy Robin! – sikította Maria, s a másodperc alatt történt minden. Robin az ágyra szegezte a nőt és egy határozott mozdulattal pofon vágta.



Döbbent csend követte a történéseket. Csak Maria csendes zokogása törte meg. Robin még mindig az ágyhoz szegezte, így moccanni sem tudott, de a feje a párnába süppedt és elnézett az ablakon át a fenyvesek felé. Csak most vette észre, hogy szállingózik a hó. A szeméből megállíthatatlanul peregtek a könnyek, s Robin súlya végre nem szegezte az ágyba. Felült.

- Úristen! Ne haragudj, Maria annyira sajnálom…csak…elszabadultak az indulataim! Maria! – Robin követve Mariát felállt az ágyból. Szánakozó hangja bizonytalansággal vegyült. Meg akarta fogni a nő vállát, de Maria elhúzódott és az erkélyajtóhoz lépett.

- Ne érj hozzám! – sziszegte Maria és hűvös kis tenyerét tüzelő arcára tette, ahol éktelen vörös foltok jelezték, hogy nem csak képzelődött az előbb. Robin tényleg felpofozta. Robin karjai tehetetlenül hanyatlottak le. Maria magára kapta a köntösét s a papucsába csúsztatta a lábfejét.

- A lista kibővült férjem-uram. Nem csak szar apa vagy, de férjnek is egy rakás szemét vagy! – zihálta Maria és kinyitva a hálószobaajtót kilépett a folyosóra. A lépcső aljában Fabian ugrándozott és anyja közeledtére elébe sietett.

- Esik a hó! Láttad anya? gyere nézd meg! – húzta anyját kezénél fogva az ablakhoz Fabian.

- Szia Kincsem! – emelte az ölébe a fiát Maria és magához szorította. Szeméből egy csapásra újra megindultak a könnyek.

- Mi baj mami? – kérdezte lefelé görbülő szájjal Fabian, azonnal ráhangolódva anyja hangulatára.

- Semmi kicsim, csak örülök, hogy havazik – simítgatta fia rakoncátlan fürtjeit Maria.

- Juj, mi történt az arcoddal? – biggyesztette le cseresznyepiros kis ajkait Fabian.

- Csak elaludtam, semmiség – nyugtatta a gyereket Maria. – Reggeliztél már?

- Igen, Franciossal – bólintott Fabian és ficánkolva jelezte, hogy ismét szaladni szeretne. Maria visszatette a földre, s közben már hallotta a háta mögött a csizmakoppanásokat.

- Gyere csak ide te kis csibész! – kapta el a nadrágja korcánál a szélvészként rohanó Fabiant Robin. – Szaladj Francioshoz és mond, hogy szánkózni megyünk! – borzolta meg fia fürtjeit Robin.

- A gyerek itthon marad – szólt fagyosan Maria, a lépcső felé fordulva és rá sem nézve a férfiakra.

- De miért mami? – toppantott tiltakozva Fabian.

- Mert apádnak más dolga van – felelte ridegen Maria.

- Nem is! Ugye apa nincs más dolgod? Veled akarok menni! – toporzékolt Fabian.

- Anyád szerint én nem tudok vigyázni rád, úgyhogy itthon kell maradnod, hallottad a mamit – felelte feszült hangon Robin.

- Ó, ne már! Havazik! Ki akarok menni! – dühöngött Fabian.

- Majd legközelebb Tökmag! – kiáltott az elszaladó gyerek után Robin. – Remélem élvezed, hogy minden örömét elveszed, neki is és nekem is – szólt a felesége után Robin.

- Furcsa dolgokban leled örömödet. Az életénél és a biztonságánál nincs fontosabb. Fabian velem marad – zárta le Maria és a lépcsőfordulóban eltűnt Robin szeme elől.



Maria egy vastag kötött kendőbe burkolódzva ült a kandalló előtt. Mint már oly sokszor fáradt szemekkel bámult a tűzbe, miközben a forralt bor erős fűszeres ízét érezte a szájában. Tenyerét átmelegítette a csésze. De a szívét nem. Charlotte kék atlaszruhájában szótlanul ült vele szemben, s nagy levegőt vett, aztán csendben maradt.

- Megütött! – ismételgette ki tudja hanyadjára már a ma délután folyamán Maria.

- Ez még nem a világ vége – felelte Charlotte megörülve, hogy végre ismét beszél Maria.

- Soha nem tett ilyet ezelőtt – rebbentek a zavart szürke szemek Charlotte-ra.

- Rengeteg nyomás nehezedik rá. Az erdőrész, a birtok, a halászati jövedelmek, Julien beköltözése, a fia biztonsága…ő is félti mindezt, még ha nem is mondja neked – beszélt halk nyugtató hangon Charlotte.

- Nem tudom, úgy érzem… – Maria letette a csészét az asztalkára és homlokára szorította a tenyerét. A kandallótűzben megcsillant megkopott sárga arany karikagyűrűje. – ennek a házasságnak már nincs értelme

- Mi adhatna nagyobb értelmet egy házasságnak mint egy gyermek? Fabian a legnagyobb értelme az egésznek nem? Vagy ez sem számít már? A fiatok? – nézett a kandalló előtt játszó gyerekekre Charlotte.

- Fabiant magammal viszem… - nézett rá fásultan Maria.

- Hova? Holdszállásra? Londonba? És hol élnétek? Miből?

- Nem tudom – Maria hátradőlt a karosszékben és zavartan forgatta az ujján a karikagyűrűjét. – De ez nincs így jól Charlotte.

- El akarsz válni? – suttogta halálra váltan Charlotte. Nagy kék szemei mélyén most először jelent meg a rémület.

- Talán – húzta le könnyedén az ujjáról a karikagyűrűjét Maria, s futólag megforgatta az ujjai közt a kis fémet. Nézegette az apró karcolásokat rajta.

- Ne – hebegte Charlotte. – Ez nem helyes.

- Az nem helyes, hogy Robin a fizikai erejét használja ellenem, hogy a fiam majdnem elrabolták, hogy egyedül hagyta az erdőben…

- Robin és a klán az erdőben nőttek fel, nekik természetes, hogy a gyerekek jól megvannak egyedül is az erdő területén, ő nem érzi azokat a veszélyeket, amit egy városi nő, mint te vagy én igen!

- Akkor sem mentség, hogy megütött – hunyta le a szemét Maria.

- Persze, de talán neked se kellett volna azt a fejéhez vágnod, hogy rossz apa! – figyelmeztette Charlotte.

- Őket véded, ellenem igaz? Nekik adsz igazat? Lionel mikor ütött meg téged? – kérdezett rá Maria egyenesen.

- Még…nem volt erre példa…de…Lionel teljesen más. Nem ő az örökös…nincs akkora felelősség a vállán… - mentegetődzött sarokba szorítva Charlotte.

- A felesége vagyok. Ha a tisztelet ilyen alapvető szabályát sem tartja be, és kezet emel rám, akkor…

- Akkor feljogosít arra, hogy itt hagyd és magaddal vidd a fiát? Londonba, a szegények konyhájára? Hiszen nincs pénzed Maria! Nyomorogni akarsz Robin fiával London utcáin?

- Nem…

- Akkor térj már észre az Istenért! Fabian egy nemesember fia. Az ő érdekét nem nézed? Örökség vár rá. Vagyon. De ha elváltok, azzal talán mindent elveszíthet! Robin és a de Noirok is kitaszítják maguk közül. Robin még fiatal, újra nősülhet! És egy törvényes házasság mindig elsőrendűbb, mint egy elvált feleségtől származó elsőszülött gyerek! Ezt akarod?

- Már magam sem tudom, hogy mit akarok – temette az arcát a tenyerébe Maria.

- Maria, most már anya vagy. A fiad érdekét is nézd, ne csak a magadét. Ha semmi másért nem akkor maradj Fabian érdekében Robinnal.

- Jézusom ez olyan számítóan és hidegen hangzik Charlotte! – emelte vizenyős szürke szemeit a sógornőjére Maria.

- Sajnos nekünk nőknek ez a sorsunk Maria – fordította el a fejét Charlotte szomorúan. – Lásd be Maria elvált nőként…egy gyerekkel…milyen kilátásaid lennének? Hozományod, vagyonod nincs, a szüleid már nem élnek, nincs aki újra kiházasíthatna, nem mehetsz vissza a nagybátyád nyakára, még ha be is fogadnának akkor sem. Ráadásul ezzel vége a békének a de Noir és a Merryweather család között is. Megérné mindezt?

- Át kell még gondolnom a dolgokat – rázta a fejét Maria, s visszacsúsztatta a gyűrűt az ujjára. – Te szereted Lionelt?

- Az érzések változnak. Érnek, kiteljesednek, elhalnak. Már akkor sem voltam lángoló szerelemmel szerelmes belé, amikor feleségül vett. Ellentétben veletek. Te talán most éled át mindazt a bizonytalanságot, amire nekem már az esküvőm előtt rá kellett jönnöm. Házasság ide vagy oda. Egy kapcsolat két ember között sosem tökéletes, felhőtlen. Tele van hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel. Döntéshelyzetekkel. Hogy miért maradunk mégis egy valaki mellett? A választ nem mi ismerjük, hanem a sors. Imádkozzál Maria, s az imáid talán meghallgattatnak – Charlotte, a mindig határozott, céltudatos nő, most mintha megtörten állt volna fel a karosszékből. Maria csak egy pillanatra látta a félrecsúszott álarc mögött Charlotte igazi arcát. Amikor hozzá hajolt, hogy arcon csókolja búcsúzóul már ugyanaz a nő volt, kifürkészhetetlen arccal. – Én is imádkozom értetek Maria! – súgta megszorítva Maria kezét.

- Armand gyere, nem akarok szürkületben utazni, igyekezz! – szólt oda a fiának foghegyről Charlotte, s lobogó szoknyával távozott a vadászház szalonjából.





- Gyorsan sötétedik Robin, ideje hazafelé venni az utunkat – nézett fel az égboltra a fák sűrűje közt Lionel.

- Minek menjek haza. Kudarc az életem. Az apám árulónak bélyegzett a Fenyvesekből kitiltott. A feleségem megütöttem és gyűlöl, a fiamra sem tudok vigyázni. Mindenben kudarcot vallottam, gyerekként, férjként, apaként. Egy rakás csődtömeg vagyok – rúgta maga előtt a szűz havat Robin.

- Látod ezért kell minden este meginni legalább egy üveg bort. Utána már nyugodtan lehet aludni – rötyögte Lionel. – Nincs feszültség, nincsenek gondok. Csak az édes lebegő mámor – szippantott mélyet a friss téli levegőből Lionel.

- Te olyan könnyedén veszed az életet, rohadtul jó neked – nézett rá komoran Robin.

- Az életet nem szabad túl komolyan venni Robin. Mert különben beleőrülsz. Beleőrülsz abba, hogy lehetett volna másként, hogy megválthattad volna a világot és valamiért mégsem történt meg. Hogy elszúrtad az egész életed, hogy miért kötöttél ki ahol vagy… fölösleges körök. Az élet túl rövid ahhoz, hogy sokat bánkódjunk, aggódjunk, szomorkodjunk vagy kétségbeessünk. Éld úgy ahogy tudod, és hozz ki mindenből a legjobbat. Ennyi! S elégedett leszel.

- Ó bölcs khádi! Most már enyém a tudás fája. Köszönöm neked Lucifer! – fintorgott Robin. – Tudod mi bosszant? Egyetlen hülye pillanat és most hetekig megy ez a színjáték! Maria sértett hercegnővé vedlik. Már most tudom mi vár otthon. Átcuccolt a külön hálószobába, kisajátítja a gyerekünket és engem nagy ívben kerül. Szóba se áll velem, haragszik, és ráadásul még joggal is.

- Miért nem engem vágtál pofon? Visszaütök és el van intézve – vigyorgott rá Lionel. – Ha legközelebb fel akarod képelni az asszonyt, akkor lovagolj át és verj engem, mire átérsz, már úgyis azt is elfelejted, hogy miért akartál annyira verekedni – bökte oldalba Robint.

- Látod, ezért annyira más egy nő és egy férfi. Ha egy nő megüt egy férfit az semmit sem jelent. Ha egy férfi üt meg egy nőt, az a világ végét is jelenti. Két nő és két férfi közt ez nem is téma. De…ezt baromira elcsesztem most!

- Hát el! – bólintott rá Lionel.

- Azt hittem megcáfolsz – morogta rosszkedvűen Robin.

- Miért tenném!? Megérdemelnéd, hogy elhagyjon komolyan mondom. Mariának adnék igazat mindenben, mert mit foglalkozol azzal, hogy egy nő milyen szavakkal sérteget? Nézz meg engem? Charlotte naphosszat szid, de lepereg rólam mint a hópelyhek – fújt odébb egyet a szállingózó hópelyhek közül Lionel.

- Rossz apa vagyok – állt meg a tisztáson Robin és lenézett a lába elé terülő fenyvesekre. A hó rátelepedett a fák ágaira, mint Robin vállára a tett súlya. – Nem ezt érdemelte Maria. Istenem! – emelte az ajkához a karikagyűrűjét Robin s hozzászorította hűvös fémhez forró ajkait. – Most mi lesz?

- A virágok mindig megbocsátanak Robin – állt Robin mellé Lionel.

- Gondolod, minden letépett virág megbocsát? – suttogta elrekedő hangon Robin, bele a sötétedő tájba.

- Még a legritkább virágok is. Még a te Hercegnőd is – bólintott megnyugtatón Lionel.

- Akkor ideje megbocsátásért könyörögnöm és vezekelnem – szívta mélyen a tüdejébe a tél illatát Robin.