Karácsony reggelén

A távoli hegytetőn csillag táncol a havon. A szobában gyertya sejlik sötét alkonyon,

a kályhában parázs, mintha álom lenne, a karácsonyfát körülállják, békességben, csendben.

Erdő szélén ezüst fenyő, havas ággal büszkélkedő. Őz és nyuszi körbe járja, tekintetük megcsodálja. Képzeld el, hogy ott állok és Boldog Karácsonyt kívánok!

Szállingózott a hó, a hőmérsékletkülönbségtől lecsapódott a pára az ablakon. Robin belefúrta az arcát a párnájába. Karácsony reggel, és ő évek óta először ismét egyedül ébred az ágyban ezen a napon. Kezét végighúzta Maria érintetlen párnáján. A felesége a másik szárnyban alszik, a vendégszobában. Milyen lehangoló így kezdeni az áldott ünnepet! Meddig tart ez a most már lassan tényleg tarthatatlan állapot? Maria a felesége…még. Nem jó egyedül az ágyban. Hiányzik Maria lángvörös haja a párnáról, a hamuszürke szeme a reggeli ébredezés közben, a teste melege. Maria kedves, de büszke nő. Nem olyan könnyű kiengesztelni és igazság szerint Robin kételkedett abban, hogy valaha is sikerült volna már saját erejéből kibékülnie Mariával.


Kapkodva szedte magára a ruháit, s mosakodás közben a tükörben nézte gyűrűsujján a karikagyűrűjét. Egy valamit megfogadott, soha nem üti meg még egyszer a feleségét, de ez már késő fogadalom. Jaj, hogy lehet így elrontani valamit? Ami addig talán jól működött? Robin bosszúsan dobta a mosdóállványra a törülközőjét, s a reggeliző felé vette a lépteit. Fabian felöltözve a fakockáival játszott a folyosón anyja hálószobája előtt. Marmalode dzsemmel frissen leevett felsőjében édesdeden mosolygott fel az apjára.

- Milyen csendben vagy te jófiú! – hajolt le a fiához Robin. Fabian türelmes és végtelenül toleráns gyerek volt, Armand mellett tényleg egy igazi angyalnak tűnt. Soha nem ordítozta körbe a házat, és nem verte fel a szüleit legédesebb álmukból. Most is békésen várta, hogy mindenki felébredjen a maga ritmusában.

- A mami még alszik – tette apró ujjacskáját a szája elé.

- Akkor halkan meglepjük, hogy Boldog Karácsonyt kívánjunk neki elsőként ma. Mit szólsz hozzá? – vette a karjára a fiát Robin.

- Oké! – bólogatott Fabian. Robin homlokráncolva kaparászott a felesége hálószobáján. Miféle szánalmas egy alak vagyok, a fiamat használom pajzsként, hogy beléphessek a feleségem hálószobájába és konfrontáció nélkül megússzam? Kihasználom a gyereket? De hát ilyen egy férfi eszköztára ha nőkkel szemben indul harcba. Könnyedén betolta az ajtót és besasszézott Fabiannal a karján. Maria az ágyban álmosan ébredezett és pislogott a belépőre.

- Jó reggelt mami! Elsőként akartunk Boldog karácsonyt kívánni neked, és kérni egy hatalmas puszit! – vigyorgott Fabian és ahogy apja letette az ágyra Fabian egyből anyjához bújt és puszit nyomott Maria sápadt, szeplős arcára.

- Neked is Boldog Karácsonyt kisfiam! – szorította magához Maria a gyereket és ujjait könnyedén belefúrta fia fürtön-fürt göndör kis fürtjeibe.

- Apának is jár a puszi! – követelte ki Fabian várva a szülei reakciójára és csibészesen apjára mosolygott. Robin a fiára kacsintott. Fabianban lám igazi szövetségesre talál, ha az anyjáról van szó, és ezért most nagyon hálás volt a fiának.

- Hát jól van – nyögte kényszeredetten Maria. Robin az ágyra támaszkodva Maria fölé hajolt és ajkait könnyedén Maria ajkához érintette. Súlya alatt besüppedt az ágy Maria két oldalán, de a nő legalább nem kezdett kézzel lábbal tiltakozni. Ez is valami.

- Most már mehetünk le ajándékokat bontogatni? – kérdezte izgatottan Fabian és meg sem várva a szülei válaszát lecsusszant az ágyról és türelmetlenül kifutott a folyosóra.

- Robin…khm – köszörülgette még álomtól rekedtes hangon Maria. – Beszélnünk kellene.

- Öö…igen, hát persze…jó,…mikor is? – nyögte bambán Robin és hirtelen elgyengültek a lábai, ahogy összeszorult a mellkasában valami, amit vasmarokkal facsart ez a néhány szó. Beszélniük kellene? Jézusom! És ahogy kiejtette ezt a két szót! Mintha ítéletet hirdetne! Jaj ne, ne pont karácsonykor!- Robin gyötrődő tekintettel nézte a feleségét, de Maria kerülte a pillantását.

- Mondjuk…reggeli után – felelte rá határozottan Maria.

- Jól van, hát…akkor ajándékbontás után – bólintott Robin kényszeredetten. Még nem volt elég erő a lábában, hogy felálljon. Istenem add, hogy ne ez legyen életem legrosszabb karácsonya! – állt fel végül imbolyogva Robin és kitántorgott a hálószobából.



Robin kényszeredett félmosollyal vajazta a pirítóst és közben a fiát nézte, aki a fa alatt guggolva bontogatta az ajándékait. Francios mézessüteményeket sütött és azokkal díszítette a fát, Fabian ki is használta a titkos édességforrást és az alsó ágról leakasztott egy mézeskalácsformét és fogai közt ropogtatva nézegette legújabb szerzeményét egy favonatot. Maria nyugalma is csak látszólagos volt, alig nyúlt az ételhez, csak a teáját kavargatta egyre idegesebben, mindketten a gyereket nézték és kerülték egymás pillantását. Feszült percek voltak. Kínosak, kényszeredettek, Robin rettegett a rá váró beszélgetéstől, hogy mit akar majd a felesége mondani. Fejben már végigjátszotta a feladatokat. A házasságot Skóciában kötötték, tehát a skót törvények érvényesek rá, nem az angol törvények. Ha Maria kérvényezi a válást…

- Akkor átvonulhatunk a konyhába Robin? – tért rá szinte fuldokolva Maria.

- Ööö – Robin még mindig késleletetni akarta a dolgot. – Még ki sem bontottad az ajándékaidat! – mutatott a selyempapírba csomagolt kis ízléses csomagra Robin, majd leguggolt fia mellé és előhúzta az ajándékot, majd Maria ölébe tette.

- Igen persze, az ajándékok. Én most nem is gondoltam arra, hogy… - egyértelmű volt, hogy esze ágában sem volt Robinnak ajándékot nézni mindazok után, ami történt.

- Nem baj, csak bontsd ki a tiedet! – ült vissza a saját foteljébe Robin és zavarában a lábánál szundikáló Shadow fültövét kezdte vakargatni. Maria idegesen tépte fel a csomagolóanyagot. Fekete selyembe bugyolált ékszerdoboz lapult alatta. Maria zavartan pattintotta fel a fedelét. Ezüstös fényben ragyogó igazgyöngy fülbevalók és karperec simult a fekete bársonyba.

- Holdgyöngyök… - harapott az alsó ajkára elhalón Maria.

- Az utolsó Holdhercegnőnek – szólalt meg érzelmektől fojtott hangon Robin. – A halászok hozták a felszínre, kagylóhalászat közben találtak rá.

- Ez nagyon ritka…

- Amilyen te is vagy Maria - Robin izzó tekintettel kereste felesége tekintetét, de Maria kerülte a pillantását. Lesütött szemmel állt fel.

- Akkor most már átvonulunk a konyhába? – kérdezte sürgető türelmetlenséggel Maria.

- Igen, de…megengeded? – lépett hozzá fulladozva Robin és meg sem várva Maria válaszát, a gyöngy fülbevalókat kivette a felesége kezében tartott bársonytokból és Maria hullámos vörös haját hátraigazgatva Maria füléhez ért forró, száraz, remegő ujjaival s beleillesztette a fülbevalót. Maria felfelé fordított arccal és lehunyt szemmel viselte Robin apró, finom érintéseit. Robin ujjai átsimították Maria arcát, amelyen már nem látszottak a vörös foltok. Maria ajka megremegett az érintésre, és megrebbentek a szempillái, de némán tűrte, hogy Robin a másik fülébe is eligazgassa az ékszert. Robin kivette a bársonytokot Maria kezéből. A karkötőt kiemelte a tokot a zsebébe süllyesztette és Maria csuklóját megemelve rápattintotta a kis gyöngysort Maria vékony karjára. – Gyönyörű vagy vele – súgta Robin elhalón. Maria elhúzódott és ringó szoknyával a konyha felé vette az irányt. Fabian fel sem nézett szülei távozására. Lekötötte a szőnyegen tologatott vonat.

- Francios, ha magunkra hagy… - szólt Robin kényszeredetten.

- Igenis uram – törölgette nedves kezét a kötényébe Francios és kimenekült a konyhából. Bezárkóztak. S a csend rájuk telepedett.



Robin mély levegőt próbált venni, de csak remegve szippantgatott a konyha mézeskalácskeverékes illatából. Nem venné ki jól magát, ha minden tartás nélkül összeomlana a beszélgetés közepén, úgyhogy, most amíg még volt ereje hozzá, kihúzta a konyhaasztalnál lévő egyik széket. Élesen csikorgott a szék lába, ahogy a kövezeten húzta. Robin leereszkedett rá és várakozásteljesen összefonta ujjait. Rá sem ébredt, hogy valami imádkozáshoz készölődő pozícióban ül ott. Maria nem követte a példáját. Le-fel járkált a konyhában. Idegesen törölgette izzadő tenyerét bordó bársonyszoknyájába. Mély levegőket vett, mint akit máris mondandójába csap, aztán végül kifulladva kieresztette a levegőt. Mintha maga is bátorságot gyűjtene a beszédéhez. Robin semmiképpen sem akarta kezdeni a beszélgetést. Félt, hogy elárulná remegő hangja. A bizonytalansága, a kétségbeesése, a gyötrelme az aggódása. Hogy végül térden állva könyörögne Mariának ,hogy bocsásson meg, és soha ne hagyja el! Nem ez a teátrális megnyilvánulás szégyenét fokozná csak. Erősnek kell lenni!

Maria megnyalta az ajkait és futólag Robinra nézett. Robin arca kifürkészhetetlen volt. Úgy ült a konyhaasztalnál akár egy szfinx, rezzenéstelenül, rá meredő sötét tekintettel. Nem könnyíti meg a dolgát annyi szent. Nem segít elkezdeni a beszélgetést. Igaz nem is a férfi akart éppen karácsony reggelén kiadós beszélgetésbe kezdeni.

- Nem éppen ezen a napon akartam beszélni erről, de úgy érzem nem várhat tovább – kezdett bele Maria a kezeit tördelve. Robin lehunyta egy pillanatra a szemét. Édes Istenem! Adj erőt!

- Jogod van tudni, amire előbb-utóbb magad is rájöttél volna, egyszóval, úgy döntöttem, jogod van tudni, hogy… - Maria mély levegőt vett, lehunyta a szemét és kimondta, ami már napok óta nyomta a lelkét. – hogy eddig csak annak éreztem magam, de most már bizonyos vagyok benne, hogy ismét…várandós vagyok.



Robin döbbenten bámulta a nőt. Másodpercekig leblokkolt. Sokkot kapott. Mindenre számított ezen a reggelen. Az ég világon mindenre. Egy hosszas huzavonára a házasság és válás témájában, kiadós könyörgő beszédre, veszekedésre, bosszúságra, bármire. De nem…nem erre a hírre. Úgy ült ott mint akit fejbe kólintottak. Eddig imára kulcsolt ujjai piramisba formálódtak az orra előtt és megtámasztották a szeme közti kis völgyet. Az orrnyergére tapadtak az ujjai és csak nézte a nőt, aki vizenyős szemmel, tehetetlenül leeresztett karokkal, vörös ünneplő bársonyruhában állt és most egyenesen rá meredt bizonytalan szürke szemeivel.

- Szólj már valamit… - lehelte elhalón Maria. Ebben a kérésben minden ott lapult. Bizonytalanság, tanácstalanság, félelem. Az, hogy a kemény külső mögött Maria már napok óta hordozta magában a hírt, a bizonyosságot: hogy Robin ismét apa lesz.

- Jesszusom! Szóhoz sem jutok a döbbenettől – nyögte a tenyerébe Robin. – Terhes vagy! – Maria riadtan figyelte a férje reakcióit. Pontosan tudta, hogy Robin hogyan vélekedik erről a témáról. Fabian hírét sem fogadta kitörő örömmel. A sok gond között, Robinnak egy második gyerek mi lehet? Sorscsapás? Most mi lesz? Megint megveri? Maria félősen és fázósan fonta körül magán a karjait. – Mármint! – Robin felcsúsztatta mindkét tenyerét a homlokára és a homlokából kisöpörve a göndör tincseit a hajába túrt és hátrahúzva fürtjeit megtartotta a fején a tenyerét nem vette le és az asztalra könyökölve nézett Mariára. – Mindenre felkészültem ma reggel. Hogy mit mondasz! De erre…hát erre nem… - fújta ki a visszatartott levegőt Robin.

- Én…sajnálom…én – Maria szemét elfutotta a könny és fázósan dörzsölgette a karjait.

- Jézusom Maria ne sajnáld! Ez…váratlanul ért…komolyan nem térek magamhoz – nyögte Robin és hátralökve a széket felállt és egy lépéssel a felesége előtt termett és a karjaiba rántotta. – De ugyanakkor ez…a legcsodálatosabb karácsonyi ajándék, amit csak adhattál Maria!