Adventi fohász

Maria hideg borogatást tett az arcára, mely még mindig tompán fájón égett, bizsergőn, mintha a nap hintett volna csókot sápadt bőrére. Meglengette a kendőt a tálban és kicsavarta, majd újra az arcához emelte. Hallotta, ahogy a konyhaajtóban megállt a férfi. Fekete fényesre pucolt csizmában, gyantaillatú fekete ingben, mely most is szabadon hagyta a mellkasát. Maria szürke szeme a fekete göndör mellkas-szőrzetre siklott, mire a férfi zavartan húzta meg a zsinórt, hogy elfedje az anyag a mellkasát. Fényes faggyúval peckesre állított tollak ékesítették ruháját. Frissen borotvált arca olyan vonzó volt, hogy Ezüstharmat minden asszonya megbámulja majd. Haja még enyhén nedvesen tapadt a halántékára, de már most feketén göndörödött jellegzetes formába. Fabian mellette komoly képpel nézte anyját, kis ünneplőkabátjának az alját zavartan húzta lejjebb. A két legfontosabb férfi az életében, és milyen gyönyörűek így, feketében, ünneplőben, elegánsan, komolyan.


- Nézd meg, hogy nézek ki? Hogy menjek így az emberek elé? – sziszegte Maria fél arcáról lehúzva a borogatást. Még mindig természetellenes vörösben lángolt a bársonyos fehér bőr. Robin lehajtotta a fejét és a fiának nyújtotta a kezét. Maria koppanó csizmával állt fel az asztal mellől és lobogó szoknyával előzte ki a férfiakat. A fehér kitömött medve a háta mögött most mintha lomhán ballagna az erdő felé. Maria bámulta a szőrök sűrűjét a tükörben, miközben az arca elé igazgatta a kalapjáról lehúzott fekete csipkét. – El kell takarnom az arcom, mintha bűnös asszony lennék, aki szégyelli magát, pedig valójában csak a férjem tettét szégyellem az arcomon! – szűrte hidegen a fogai közt Maria és fia másik kezét megfogva a kint várakozó szán felé vette lépteit. Némán haladtak a frissen ropogó hóban. Fabian felvidámodva guggolt le, hogy nagyot robbanjon a bokáig érő szűz hóba.

- Fabian! Most ne! – szólt a fiára csendesen Robin, s lehajolva a gyerek hóna alá nyúlt, s fellendítette a szánra. Maria megkerülve a férfit egyedül rugaszkodott el, hogy felszálljon, s fia mellé ülve elkezdte a gyereket gondosan betakargatni a szőrmékkel.

- Ahova megyünk, ott csendben kell lenned és nem szaladgálhatsz, anya és apa közt ülsz majd végig rendben?

- Nem mehetek oda Armandhoz? – nézett fel anyjára, miközben Maria a gyerek sapkáját húzta jobban Fabian fejébe. Közben Robin is felpattant a szánra és a lovak megindultak a kis ösvényen Ezüstharmat felé.

- Most nem. Majd később játszotok! De lesznek gyertyák, énekelünk, nagyon hangulatos lesz – nyugtatta Maria a fiát. Fabian a puha szőrmék közt kényelmesen elhelyezkedett és nézte a felé röpködő hópelyheket. Robin a fia feje felett Mariát nézte. Ujjaival át akarta simítani felesége kivörösödött arcát, amit most takart a finom csipkeanyag, de Maria elfordította a fejét.

- Ne érj hozzám! – zihálta, és az út menti fenyveseket bámulta végig, Ezüstharmatig.



A templom előtt, a falu apraja-nagyja sürgölődött. A de Noir család nagy része is itt volt már, Mindenki a szokásos helyére igyekezett a templomi padsorok között. Mint egyenesági örökösöknek Robinék az első sorban foglaltak helyet. A kis folyosó másik oldalán a Merryweather család ült.

- De jó, hogy eljöttetek, már olyan régen láttalak titeket. Miért nem jöttök mostanában hozzánk Maria? – szorította meg Loveday Maria apró kis kesztyűs kezét.

- Kedves, hogy invitálsz minket Loveday, de Fabian most minden percünket leköti, talán majd az ünnepek után – felelte elhalón Maria és leereszkedett a templomsor hűvös zsámolyára. Fabian aki most először járt a templomban, mindent megcsodált. Megtapogatta a kopott padokat, a hideg meszelt falat, a kövezetet. Robinnak úgy kellett mindenhonnan elrángatnia, különösen az Úr asztalának fényes, díszes területéről. Betuszkolta a gyereket a padsorba Maria mellé és mielőtt Fabiannak lehetősége lett volna felpattanni onnan, gyorsan maga is leült, hogy elzárja a gyerek előtt a kivezető utat. Maria közönyös képpel lapozgatta a fekete énekeskönyv hártyavékony lapjait. Kesztyűjét a kis padra a könyv mellé tette, a hidegben le-fel járt karikagyűrűje az ujján. Csak Robin látta, hogy remegnek a vékony ujjak a lapozgatás közben. Robin levette fia fejéről a sapkát, kigombolta fekete kabátkáját és a bőrkabátja zsebéből elővarázsolt a gyereknek egy fenyőtobozt. Fabian csendes mosollyal köszönte meg a játékot, amivel remélhetőleg eljátszik a szertartás alatt. Panaszosan felbúgott az orgona, ami az istentisztelet kezdetét jelezte. Robin pedig a padon összekulcsolt kézzel bámulta a keresztet.



Vajon mikor hajtotta a homlokát imára kulcsolt kezére, már maga sem tudta. De a gondolatok ott kavarogtak a fejében, nem is figyelték a pap szavait. Csak egy gondolat járta át egész lényét, egy közvetlen fohász, itt a templomban, Istenhez:

- Add Uram, hogy e hét borzalmai után béke költözzön családom, s főleg feleségem szívébe, Add, hogy ez a hónap más legyen mint a múló esztendő, hogy más legyen mint a zaklatott, gondoktól terhelt házasság, s élet. Add Uram, hogy a gyertyák fénye visszahozza a meleget is a családom körébe, hogy fiam egészséggel élje meg az új esztendőt. Add, hogy akit megbántottam, az megbocsásson nekem, hogy akit bántottam, az újra kezet nyújthasson. Add Uram, hogy ez az Advent más legyen mint a többi, hogy az egymás iránti szeretet járja át feleségem, fiam, s engem is.





- Hé, meddig búslakodsz itt? Vagy elaludtál tán Robin? – rázta meg unokaöccse vállát Lionel. – A többiek már mind kimentek, javában forralt bort iszogatnak a templomkertben, mi meg lemaradunk a jóról! - hajolt Robin feje felé. Robin megfordult a templom padsorában, s valóban mögötte már kiürült a teljes templom, az ajtón át a szállingózó hóban beszélgető emberek csoportja látszott.

- Átjöttök hozzánk egy kis advent vasárnapi ebédre? – kérdezte Lionel. – Charlotte már meghívta Mariát kint.

- Mindjárt megyek én is. Csak egy kicsit…egyedül akartam lenni – mondta kábán Robin.

- Vigyázz, a vallás beforgatja az embert! – suttogta Robin fülébe összeesküvőként Lionel. – Szóval ne maradj soká!

- Rendben – bólintott Robin, s karikagyűrűjét megigazítva az ujján ismét összekulcsolta kezét és az előtte magasodó feszületre nézett. Egyedül maradt a templom édes magányában. S érezte, hogy szemét elfutja a könny. Ha valaki képes hibát hibára halmozni, akkor ő személy szerint tökéletesen meg tudja csinálni. Égett gyertya füstje és tömjénillat keveredett a templom kihalt levegőjében. Talán itt kellene maradni transzban, békében, nyugalomban. Távol a mindennapi gondoktól.

- Ma nem voltál velünk a gyülekezettel fiam – hallatszott Fontenelle atya jóságos hangja a sekrestye felől.

- Bocsásson meg Atyám! Nem tagadhatom, ha már lebuktam – felelte ajakbiggyesztve Robin.

- Az imák segítik az utat Istenhez, de nem az emberekhez drága gyermekem, ezt soha ne feledd – ült le Robin mellé az imazsámolyra a pap.

- Tanácsokban már nem szenvedek hiányt Atyám, de ettől még nem oldódik meg semmi – rázta a fejét Robin.

- Ha valakit elkap a hitbuzgóság, és közvetlen kapcsolatot keres Istennel, tudom, hogy annak komoly gondjai vannak. Robin, évek óta ismerlek fiam, hiszen a szemem láttára növekedtél férfivá. Soha nem láttalak még ilyen bánatosnak. Mi bánt gyermekem? – nézett Robinra jóságos szánakozó fakó szemeivel.

- Nem beszélhetek róla Atyám – rázta a fejét lemondóan Robin.

- Ha nem is beszélhetsz róla Robin de Noir, soha ne feledd: amit Isten összeköt, azt ember szét nem választja – mosolygott melegen Robinra, miközben felállt. Robin csak lehajtott fejjel bólogatott hozzá. – Karácsony jön. A legszentebb ünnepen a szívek mindig megnyílnak és újra egymásra találnak. A mi Urunk tudja, merre vezet az út! Ne szomorkodj, közeleg a megváltó ünnepe! Áldás rátok fiam! – tette a kezét Robin lehajtott fejére az Atya, s fázósan kibicegett a templomból.



Hűvös szél fújt a tenger felől, kellemetlen, zord idő. Maria a kalapjához kapott, mielőtt lefújja a szél a fejéről a könnyed téli kalapot. Milyen furcsa, bent a faluban ez nem érződött, és a fenyvesek védelmében, az erdő közepén sem. De szerencsére nem fázott. A templom előtt kapott forralt bor felmelegítette a végtagjait is. Csak a kis Fabian fogai vacogtak. Robin a szánról szőrmébe bugyolálva a karjában hozta a gyereket Maria után. Fabian belefúrta orrát apja mellkasába a szőrme melegébe. Robin fia tarkójához szorítva a száját forró leheletét a gyerekre engedte. Betrappolt a gyerekkel a világítótoronynál lévő házba. Lionel kérdőn nézett Robin felé, s fejével Maria felé biccentett. Robin csak lehangolt nemet intett a fejével.

- Fázol még? – bugyolálta ki a szőrméből a gyereket Robin. – Fuss a kandalló elé és megmelegszel.

- Már nem fázom – nézett körbe Lionelnél Fabian.

- Láttam, hogy elbóbiskoltál az Atya beszédén Fabian! – kiáltotta virgoncan Armand. – Aki elalszik a templomban az büntetést kap! – pattant Fabianhoz Armand. – Te vagy a fogó! – visította és futott végig az ajtókon keresztül.

- Csak óvatosan fiúk! – kiáltott utánuk Charlotte. - Kezelhetetlenül rosszak!

- Csak elevenek – mosolygott a fia futását nézve Maria.

- Hogy vagy? – kérdezte Charlotte maga után húzva sógornőjét. Maria csak vállrándítással felelt.

- Gesztenyével töltött pulyka? Charlotte! – nézte a gyönyörűen megterített asztalt Maria.

- Nálunk a gesztenye olyan mint máshol a liszt, anélkül nincs étel – forgatta a szemét Charlotte.

- Éhes vagyok asszony! – lépett az étkezőbe Lionel is.

- Előbb a családfő gyújtsa meg az adventi gyertyát – intette Lionelt.

- Jól van – kapta fel a gyertyát az asztalról Lionel és bosszúsan a kandallótűzbe mártotta. – Tessék! – Charlotte hápogva nézte, ahogy Lionel a csöpögő,de valóban égő gyertyát visszanyomja a tartóba az asztal közepére.

- Vadember vagy – rázta a fejét Charlotte.

- Úgy van – húzta elő a húsvágó kést a tálcáról Lionel és beledöfte a pulykába.

- Honnan szereztél te pulykát? – markolta meg a villáját Robin.

- Loptuk a fiúkkal, ment a heti piacra egy paraszt itt az út mentén – vihogta Lionel.

- Hány főbűnt követtek el úgy naponta, ti de Noirok? – kérdezte hidegen Maria.

- Egyet legalább – kacsintott Charlotte-ra Lionel. – A paráználkodást!

- Hallgass, te bolond! – suhintotta meg a szövetszalvétájával Charlotte, de utána a szája elé tartva belekuncogott a hímzett szövetbe. – Szégyenbe hozol – rejtette piruló arcát az anyagba Charlotte.

- Miért ti nem? – kacarászott jóízűen rágva a húst fogai közt Lionel.

- Nem, mi nem – felelte fagyosan Maria. Robin torok-köszörülve fecergett a széken. Lionel kínosan elhallgatott és a tányérjába mélyedt, Charlotte pedig zavartan letörölgette a nem létező morzsákat a szája szögletéből.

- Hogy megy a halászat mostanság? – váltott témát kényszeredetten Robin.

- Fáznak a halak a tengerben, lejjebb húzódtak, így most nehezebb halászni – felelte kedvetlenül Lionel.

- Szép volt a mai istentisztelet, Fontenelle atya kitett magáért – kortyolt egy kicsit a borból Charlotte.

- Őszintén szólva nem tudom, nem figyeltem rá igazán – rágta a húst keményen Robin.

- Robin mindig mindent csak félgőzzel csinál – tette hozzá ridegen Maria.

- Mióta lettél ilyen kritikus, ha rólam van szó? – nézett rá meglepetten Robin.

- Mindig is ilyen voltam, csak soha nem figyelsz rám – nézett farkasszemet a férjével Maria.

- Ez nem igaz. De inkább zárjuk le itt a témát – sütötte le a szemét Robin és a hús feldarabolásával foglalkozott.

- Megyek megnézem merre kóborolnak a fiúk – tolta hátra a székét csikorogva Maria. Robin fel sem nézett, vágta tovább a húst a tányérján.

- Komoly válságban van a házasságunk – vallotta be a tányérjába hajolva Robin. A szemközt ülő házaspár aggódva összenéztek.

- Robin…annyira… - nyögte Lionel fájó aggódással.

- Mindegy, ünnepelünk, ne foglalkozzatok most velünk – intett legyintve Robin.

- Remélem minden rendbe jön köztetek Robin – felelte bizakodón Charlotte.

- Én is ebben reménykedem – találkozott Robin tekintete sógornője kék szemével.

- Azt hittem ez az adventi meghívás jó ötlet, semleges terepen, jókedvvel tölthetjük a vasárnapot – törölgette a száját Lionel.

- Jó ötlet volt, de most nem igazán tudunk sokáig egy szobában ketten tartózkodni – rántotta meg a vállát Robin. – Elvettük a ti jó hangulatotokat is. Sajnálom.

- Robin, ha tehetünk értetek bármit…szólj – ajánlotta Charlotte felállva, hogy leszedje a tányérokat.

- Kösz, de ezt nekünk kell megoldanunk – ingatta a fejét Robin, s felemelkedett az asztaltól. – Megyek megkeresem őket, ideje indulnunk, ha sötétedés előtt haza akarunk érni. Köszönjük a vacsorát Charlotte, fenséges volt, kezeid csodákat művelnek – húzta maga elé Charlotte kezét és kézcsókot hintett rá Robin.

- Te csak ne áradozz az én feleségem kezeiről, ajánlom, hogy fogalmad se legyen róla, hogy mire képes velük – karolta át Charlotte derekát Lionel.

- Bolondos! – lökte el a kezét nevetve Charlotte. Robin futó mosollyal nézte a házaspárt. A szán mellett állva várta, hogy a felesége és a fia csatlakozzon hozzá. Csak Fabian integetett búcsúzóul unokatestvérének, a szülei komoran meredtek maguk elé a szán szőrmetakarói alatt dideregve, csak belsejükben remegve sejtették, ők nem csak a hideg téli idő miatt fáznak.