A fagyöngy alatt

- Istenem én tényleg áldásért fohászkodtam, de meg sem álmodtam, hogy ez szó szerint gyermekáldást fog jelenteni – nevetett fel hitetlenkedve Robin.


- Mindig mondtam, vigyázz mit kívánsz – emelte a boros serlegét a szájához Lionel. – Tehát minden megoldódott.

- Ezzel…úgy tűnik – biccentett Robin.

- Mindig tudtam, hogy találsz megoldást a dolgaidra, és lám, most is előre lerendezted…- grimaszolt Lionel.

- Nem volt tervben – tiltakozott Robin.

- Robin, te sosem tervezel ilyesmit – vigyorgott rá Lionel. – Milyen érzés a tudat, hogy hamarosan ismét apa leszel?

- Kivételesen jó, lehet csak az ünnepek miatt, de most más szemmel látom mindezt. Vagy azért, mert már egyszer átéltem… - rántotta meg a vállát Robin.

- S Maria?

- Mindketten bevittünk a másiknak egy jobb horgot, hát ezek után talán kvittek vagyunk – mormolta a borospoharába Robin. Lionel röhögve karolta át Robin vállát.

- Még egy éhes száj, amivel több a klán. Felkészültél rá?

- Erre nem lehet felkészülni – sóhajtotta Robin.

- Azért pár hónapod lesz rá. Megyek csatlakozok a fiúkhoz egy kicsit – tette le a fenyőfa előtti asztalra a serleget Lionel. A teremben többen táncoltak már gitárdallamra. Lionel előhúzta a farzsebéből a szájharmónikáját és egy cifrázással csatlakozott. Robin tekintete végigsiklott a klántagokon. Maria puncsot mért ki Solange kristálypoharába és szolidan beszélgettek a sarokban. A fiúk a faragott lépcső aljában játszottak. Fabian a lépcsőn ülve elmélyülten dugta fejét unokatestvérei gyűrűje közé. Robin kihúzta a zsebéből az erdőben szedett sápadtfehér fagyöngyágacskát és megindult a női társaság felé. Csak Mariát nézte, az asszonyosan feltornyozott vörös fürtöket, amiből néhány tincset az arca köré rendezett. A fürtös, hullámokból peckesen meredtek a füle mögött hajába tűzött tolldíszek a magasba. A kontyot is hegyes tollak tartották egyben. Igazi mestermunka volt. Robin elképzelni sem tudta, hogy alkotta ezt a munkát a nő, de a tollak mind elegánsak voltak, fényes fekete faggyús hártyájuk csillogott a gyertyafényben, nagyon ünnepi volt és mégis nagyon…de Noir. Jól illett a bordó bársonyruhához ami a fölötte redőzött fekete csipkeanyag mögül sejlett elő, ami sűrűn hullámzott Maria minden mozdulatára és a fülében az ezüstfehéres gyöngyök hintáztak, amit Robintól kapott. De azok a tollak?! Honnan szerezte az asszony? Olyan elegáns volt vele, ahogy a gyönyörű bronzvörösből borvörösbe hajló előkelően simított hajtincsek közé csúsztatta.



Maria minden karácsonykor olyan kívánatosan nézett ki, olyan trükkösen ötvözte a városi eleganciát a de Noirok egyedi ruhatárával, hogy sosem érződött, hogy a nő nem idevaló. Mariában mindig megvolt a szándék, hogy asszimilálódjon, és a maga módján be kellett vallania a nőnek sikerült is elérnie ezt. A maga nőies módján, de Noir volt. Tolldíszekkel a hajkoronájában, a rókaprémes stólájával, amit a melegben a közeli kanapéra dobott. Az ő felesége. A de Noir vár asszonya kellene, hogy legyen. Így, ezzel a finom eleganciával, ahogy tündököl a többi nő között. Sem Solange, sem Charlotte nem vette a fáradtságot, hogy belecsempéssze megjelenésébe a klán férfitagjaira jellemző tollakat, de Maria megtette. Hogy nem vette eddig észre, hogy a felesége ennyire figyelmes, és ennyire szerelmes belé? Az a nő, aki a fiát megszülte, aki most ismét az ő gyermekét hordja a szíve alatt.

- Ha megbocsátassz, Solange… - mormolta Robin, de tüzes éjfekete szemét le sem vette Mariáról.

- Természetesen… - hebegte Solange zavartan és tapintatosan eltűnt a tömegben. Maria meglepetten nézett a háta mögé settenkedő Robinra.

- Néha olyan hangtalanul tudsz lopakodni… - sütötte le a szemét zavartan Maria és a merőkanalat visszaejtette a puncsostálba.

- Csak ha igazán nemes vadat kell becserkésznem – búgta Robin érzékien, s figyelte, ahogy Maria nyakszirtjén a leheletétől libabőrössé válik a bőr. Maria próbált ellépni, de az asztal és Robin közé szorult.

- Robin – nézett fel rá kérdő tekintettel Maria.

- Hátrálj! – mormolta Robin és combjával és csípőjével a helyes irányba tolta a nőt.

- Vendégeink vannak – motyogta zárt szájjal a tiltakozást Maria, de engedelmeskedett és tenyerét maga mögött tartva bizonytalanul hátra lépett.

- Még! – zihálta Robin, s Maria engedve a nyomásnak a falnak ütközött.

- Mit művelsz? – suttogta Maria fürkészve a helyzetet. Teljesen a terebélyes nordmann fenyőfa mögött voltak a szalon sarkába lapulva. Robin szélesen elvigyorodott és felemelte a fagyöngyöt tartó karját és Maria feje fölött a falnak támasztotta.

- Ó Madame de Noir, attól tartok Ön fagyöngy alatt áll – súgta rekedtes hangon Robin. Maria felpillantott a feje fölé. – Nincs mit tenni… - tette a tenyerét Maria csípőjére Robin és lehajolt a nő ajkaira. Maria először meglepetten fogadta a csókot, de aztán elernyedve karolta át Robin nyakát és kábultan adta át magát a nedves, vad vágynak, amivel Robin beborította. Robin szorítása erősödött és csókja egyre szenvedélyesebb és vadabb lett. Maria aléltan nyögött bele a csókjukba és kapaszkodott a férfi tarkójába, attól tartva, hogy különben lábai szétcsúsznak és összeesik itt a nordmann fenyő takarásában a szalon sarkában a férje karjaiban.

- Te csaló! – kapkodott levegő után Maria, ahogy ajkaik elváltak egymástól.

- Igen, az vagyok. Megőrjítesz, annyira kívánatos és elegáns vagy – csúsztak Robin ajkai Maria arcáról a nyakára.

- Robin, egy fenyőfa mögött vagyunk – emlékeztette zavartan Maria.

- Tetszik nekem ez a fenyőfa, jól választottam, jövőre is ilyen lesz – mormolta Maria bőrébe, amely kivörösödött Robin ajkai nyomán. – Istenem! Nincs rajtad fűző! – hápogta Robin tenyerét Maria mellére csúsztatva.

- Nem, már nem hordom… a kicsi miatt – sütötte le a szemét zavartan Maria.

- Ó, igen…a pici – Robin tenyere lágyan Maria hasára simult. – Idebent bújik a kis csöppség. Menjünk a hálószobába! – súgta felajzottan Robin.

- Nem lehet! Tele a ház vendégekkel és mi vagyunk a házigazdák, kérlek Robin…- nyüszítette Maria a szemére ereszkedő köd ellenére.

- Ó az én illemtudó feleségem – távolodott el kissé Robin.

- Inkább táncoljunk – javasolta menekülőútként Maria.

- Nem vagyok túl jó táncos – ráncolta a homlokát Robin, bánatos, kisfiús ajakbiggyesztéssel.

- Táncolj velem, a kedvemért…olyan ritkán táncolunk – fogta kézen a férfit mosolyogva Maria és maga után húzva kivezette a fenyőfa rejtekéből.

- Nem vállalok felelősséget a kék-zöld foltokért, amit táncolás közben szerzel tőlem – figyelmeztette Robin.

- Ezeket önként kérem – mosolygott fel rá Maria. Robin túl közel húzta magához. A csípőjük összesimult és Maria minden lépésnél érezte Robin erős, izmos combjainak nyomását. De most semmi sem zavarta. Robin táncol vele! A ritka alkalmak egyike. Robin nem volt jó a modern táncokban, de a tűz körül remekül ugrált, a ritmusérzékével sosem volt baj. Most minden tudatos lépéskombináció nélkül ringatta a zene ütemére. Édes andalító együtt ringás volt. Maria lehunyt szemmel élvezte férje mozdulatait, ahogy kivételesen a karjában tartja a hálószobán kívül is. A házasságuk alatt egyre ritkábban fordult elő, hogy bizalmasan érintkeztek volna, jó érzés volt Robinhoz simulni, más módon is.

- Szeretek így lenni veled – mosolygott Maria, ahogy Robin hozzásimította az arcát az arcához.

- Én meg szeretnék szeretkezni a feleségemmel – mondta némi bosszúsággal a hangjában Robin.

- Robin! – korholta Maria, s futólag körbepillantott, hogy hallotta-e őket valaki. – Majd este! – súgta Maria.

- Este? Biztos? – kapott a szón mohón Robin.

- Esküszöm! – bólintott ünnepélyesen Maria.

- Én pedig esküszöm, hogy boldoggá teszlek – kacsintott Robin és kiforgatta a feleségét, majd visszarántotta magához.



Lionel visszacsúsztatta a szájharmónikát a zsebébe és szomjasan nyalogatva az ajkát töltött újra bort, magának és Robinnak. Robin le sem vette a feleségéről a szemét egész este. Maria elbűvölő volt háziasszonyi szerepében. Robin egész klánja hivatalos volt a karácsonyi estebédre és Maria tökéletesen eleget tett kötelességének. A klánvezető feleségeként a legelegánsabb, a legszebb és a legkedvesebb volt mindenkihez. Senki sem gondolta volna, hogy ez a két ember talán néhány nappal korában még a váláson gondolkodott. Robin a klántagokkal borozgatott, beszélgettek, nevetgéltek, régi vadászélményeken anekdotáztak, s Maria kedvesen csatlakozott hozzájuk.

- Mond Maria, mi a véleményed Robin vadászteljesítményéről? – kérdezte pajkosan Florian.

- Nos, uraim, bár én keveset láttam Robint vadászat közben… - nézett körbe csillogó ezüstszürke szemeivel Maria, s végül tekintete megállapodott a mellette ülő férjén, aki lehajtott fejjel várta Maria véleményét. - … de azt tudom, hogy a férjem igen jó vadász. Biztos vagyok benne, hogy ő a legjobb vadász egész Holdföldén. A férjemre! – emelte meg a poharát Maria.

- Robinra! – rikkantották a klántagok is és nagyot kortyoltak a boroskupákból. Robin kipirulva és zavartan nevetgélt. Maria mosolyogva hagyta ott a férfitársaságot, de Robin tovább kísérte tekintetével. Maria olyan sokszor szidta, annyi nézeteltérésük és veszekedésük volt. De amikor kellett…mindig mellette volt. Sejtelme sem volt, hogy mit fog válaszolni erre a kérdésre a felesége. S belül, nagyon jól esett neki Maria dícsérete.

- Jó, hogy csak a vadászatot kérdezted Florain – szólalt meg elcsendesítve a klántagokat Robin. – Biztos vagyok benne, hogy rabló-banditaként és útonállóként is megkaptam volta ezt! Az azért nem hangzik ilyen jól – kacagott fel Robin és a kiürült boroskancsókat kezdte összeszedni az asztalról, hogy Francios újra megtölthesse. A klántagok csatlakoztak a jóízű nevetgéléshez.

- Le sem veszed a szemed az asszonyról, ennyire Szent a béke? – bökte oldalba Lionel.

- Szent? Béke? – kérdezett rá a szavakra Robin. – Így is mondhatjuk, igen.

- Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy ennyi év után újra belezúgtál – vigyorgott rá Lionel.

- Nem, ez még az első, azóta tart – felelte rá Robin zavartan a borospoharát forgatva a kezében. Lionel halkan füttyentett.

- Ragyogtok, mint a telihold öcskös! – kacsintott rá nevetve Lionel. – Áruld el, hogy csináltad?

- Azt hiszem, egy áldás és egy fagyöngy kellett hozzá – sorolta a karácsonyi kellékeket Robin. – Mindig azt hittem a karácsonyhoz elég a fenyőfa, meg a templomi prédikáció.

- De most…?

- Rájöttem, a legfontosabb, mégiscsak… a család – mosolyodott el szomorkásan Robin.

- Megkomolyodtál ember! – verte vállba az unokatestvérét Lionel. – Ezt én se tudtam volna jobban mindani. – A próféta szólt belőled! A családra! – emelte a poharát Lionel. A klántagok pohara újra megtelt, ahogy Francios körbehordozta a kancsót, s azok is magasra emelték a kupákat.

- A klánra!

- Te Robin! Hol is az a fagyöngy? Kell még neked? – morogta Lionel kiürítve a borospoharát.

- Nesze vidd! Kizárt, hogy kétszer bejön ugyanaz a trükk – nyúlt a zsebébe a fagyöngyért Robin és átnyomta Lionel markába.

- Majd elválik…

- Ne ejstd ki ezt a válás szót, nem tetszik – riadt meg Robin. – Eredj, hajrá a fagyöngy alatt! – vigyorgott a felkászálódó Lionelre Robin.

- Fagyöngyös szerencsét Lionel! – vihogtak oda a klántagok, mire Lionel fagyöngyöt tartó kezével leintette őket. Robin a kakukkos órára nézett az előtérben. Mikor mennek már el a vendégek? Kettesben akart maradni a feleségével… karácsonykor, kettesben, Mariával.