Diófa tetoválás

Kim

Jelentkezési határidő. Itt van, a nyakamon. Még csak sorrendet se tudok. Mit tegyek? Mit tehetnék? Képtelen vagyok dönteni. Itthon erről beszélni sem lehet. A képzőművészetit itt ki sem lehet ejteni a számon. Tehát csak magamban forgok, online kell regisztrálni. Mi lenne, ha megcsinálnám és nem közölném itthon csak már mikor kijött az értesítés, hogy hova vettek fel?

Apám nem bízik bennem. Most csináljam meg? Bekapcsolom a laptopom és csak nézem a háttérképet. Az egyik akvarellképem az. A vérvörös óceán. Dühös ajtócsapódás és rövid pattogós csengetés. Átlépek a tápegységen és kisietek az előtérbe. Ahogy kinyitom az ajtót széles vállak, izmos alkat. Hátratolja a az orráról a napszemüvegét. Az unokatesóm az. 

• Wave?! Szia - hagyom nyitva neki az ajtót.
• Liam? - néz körbe nálunk.
• Még nem értek vissza az építkezésről. De ha időpontra jöttél, akkor biztos mindjárt itt vannak - nyugtatom.
• Az szuper - Wave idegesen nézi a telefonját. Egy ideig bámulom.
• A vállalattól jöttél? - kérdezem.
• Nem kimondottan - morogja. Visszaveszem a laptopomat az ölembe. - Mennyit szoktak csúszni az időpontokhoz?
• Passz. Apám mindig  úgy vezet, mint egy nyugger. Ha esik az eső még inkább. Lehet dugóba kerültek Manchesternél.
• Fasza! - Wave az ajkára harap és a konyhapultunknak dől és telefonozik.
• Figyu? A te anyud művész igaz?
• Aham, fest. Mert? - kérdezi Wave, de fel sem néz.
• Hát öhm… csak úgy eszembe jutott. Elvégezte a képzőművészetit?
• Nem. Sima üzletvezetői gyakorlattal került a vállalathoz.  De hát apám nyomta be szóval, mindegy is.
• Ja, világos. Öhm, beszélhetnék vele? - kérdezek rá.
• Most? - néz fel végre Wave.
• Igen. Felhívnád nekem? - kérdezek rá.  Wave értetlenül néz. 
• Éppen… felhívhatom - biccent végül beleegyezően és a telefonján keresgél. A füléhez emeli a telefont. Kicseng. Ide hallom.
• Anya? Szia! Ühüm… jó most nem erről akarok beszélni. Itt van Kim. Beszélni akar veled! - Wave átnyújtja a telefonját.
• Kösz! - suttogom és egy szédítő mosolyt eresztek el.
• Kimberly? - kérdezi Amber.
• Szia, én… egy nagyon fontos kérdésben zavarlak.
• Fontos kérdés?
• Igen. Mint művészt kérdezlek.  De erről nem beszélhetsz senkinek megígéred?
• Kim, mit szeretnél?
• Építészmérnöki vagy képzőművészeti?
• A továbbtanulás? Beszéltél erről Liammel?
• Apámmal, dehogy! Ő csak az építészmérnökit látja, de nem tudom, hogy mit tegyek. Nem tudom. Mi lesz, ha építésznek tanulok, és ezt csinálom, de valójában festeni szerettem volna? - a vonal túlsó végén hosszú a csend. - Amber?
• Igen… itt vagyok. Nézd Kim! Nem akarlak összezavarni. Nem akarok belemászni a családi dolgaitokba sem. Mert ebből otthon nyilvánvalóan vita lenne. Soha nem tanultam festőnek, mégis az vagyok. Nem minden művész tanulja egyetemen azt, hogy művész legyen.  Inkább úgy fogalmaznék, hogy festhetsz anélkül is, hogy tanulnád. De épületeket nem tervezhetsz anélkül, hogy ne lenne róla papírod. Ez így megfelelő válasz számodra?
• Ühüm, logikus érv. Amber?
• Igen?
• Csak még egy kérdés. Őszintén felelsz?
• Megpróbálok.
• A vállalatnál dolgozol, napi x órában, valami pozícióban. Holott helyette festhetnél. Akár egész nap. Őszintén válaszolj: boldog vagy?
• A vállalatnál?
• Igen.
• Őszintén?
• Igen…
• ...nem… - Wave-re nézek. Wave a haját túrja. Alig aludt. Látszik rajta. Szét van csúszva. Hallom, hogy apám Mokkája beáll a ház elé. 
• Nekem most le kell tennem.
• Wave jól van?
• Öhm… igen persze.
• Visszaadnád? - kérdezi Amber.
• Igen - átnyújtom. Wave bele sem szól, kinyomja a telefont. Apám belép anyámmal az oldalán. Jó hangulatban vannak. Kézen fogva lépkednek és anyám egy drazsékkal teli zacsit tart a kezében.
• Wave! Már itt? Késtünk. Elnézést. Miben segíthetek? - engedi el anyám kezét apám és felveszi az ügyfelekkel használt sima modorát. Udvarias és előzékeny. Bár én is egy ügyfele lennék. Wave előremegy az irodába.
• Egy házterv kellene.
• Van már telekelgondolás?
• Kábé bárhol. Liverpool-Blackpool, vagy itt a környékben.
• Neked lesz? - Apám bezárja az iroda ajtaját és ezzel kizár minket a beszélgetésből. 
• Kérsz egy drazsét? - ül le mellém a kanapéra anyám. Kiveszek egy szemet.
• Mit csinálsz? - kérdezi anyám. Nem lát a laptopomra.
• Nem tudom. Lehet készülök elcseszni az életemet - sóhajtom.
• Azt apád úgyse hagyja - dob egy drazsét a szájába anyám.
• Azt mondod? - kérdezem rá.
• Igen. Az én életemet is helyrehozta. Téged sem fog hagyni elúszni - nyugtat anyám. - Lehet rá számítani. Mindig.
• Bár így látnám én is - akkora sóhajok szakadnak fel belőlem. Ráírok Alexre:

“Nem tudom mit csináljak.”

“Csináld azt, amit szeretsz.”

“Rajzoljak?”

“Rajzolj.”

“Mit rajzoljak?”

“Azt, amit a legjobban szeretsz.”

“Nem tudom mit szeretek a legjobban.”

“Akkor kezdj el rajzolni, és talán megtudod.”

“Ok. Kösz.”

Alex. Mosolygok és a fejemet rázom. Ennyire totál egyszerű.

Tehát rajzolok. Mit rajzoljak? Megnyitom a paintet és habozva huzogatom a kék festéket ide-oda a megnyitott üres lapon. Először csak X-eknek tűnnek egymás felett. Mint az amőbában az x-ek aztán segédvonal közé húzom, vonalak, vonalak. Lassan ismerem, fel, hogy ezt csináltam, amikor egyszerűsített vonalakat kerestem az útinaplómhoz, az Eiffel-torony rajzához. Ez az. Az Eiffel-torony sablonmintája, leegyszerűsített vonásokkal.  Nem hullámokat rajzoltam. Hanem az X-eket. Alex. X. Az amőba. Az Eiffel-torony. Egy szerkezetrajz. Alex.

Felnézek a laptopom felett anyámra, aki drazsét majszol. Engem néz. Visszanézek a kék elnagyolt Eiffel-toronyra a paintben. Lementem és átdobom Alexnek. Három nap a jelentkezési határidőig. Döntöttem. Nem hullámos vonalakat kezdtem el rajzolni, nem napot és horizontot és hullámokat. Hanem X-et. Alex, és az amőba és az útikönyv, és Párizs. Mennyit utazik egy építészmérnök?

• Megcsinálom a jelentkezésemet - mosolygok fel anyámra. 
• Bárhogy is döntesz, én szeretlek - mosolyog rám anyám. - Drazsé?
• Kösz - a formarészt már kitöltöttem, csak a sorrendet nem. Alig néhány leütés és néhány kattintás. Elég sok minden végigfut a fejemben, Amber, apám, Alex és a tengernél az akvarellfestés. Néhány kattintás és vége. Építészmérnöki.

Ahogy végzek az egyetemi jelentkezési felület kitöltésével, Alexre írok.

“Hogy tetszik a rajzom?”

“Keresztbe tett gyufaszálak egy szívószál mellett? Izgalmas téma.”

“Alternatív művészet.”

“Abszolút, megfogtad a lényeget.”

“Alternatív építészet szak.”

“Apám nem támogatja az új szakok alapítását az egyetemen. De hajrá!”

“Kigondoltam a jövő alternatív építészetét. Lebegő házak. Ég és föld között.” 

“Sorházak a Saturnus gyűrűjén”.

“Exklúzív társasházak a Neptunusz holdján.”

“Biztos vagy benne?”

“Igen.  Termálvizes medencék a Marson, erre fogok építészeti nívó díjat kapni.”

“Ejha! Jól hangzik.”

“Protekciós vagyok viccelsz? Ki nem hagynám!”

“Kim! Mi lesz veled? A kreativitásoddal?”

“Ott lesz nekem apád idegrendszere. Kitalálhatom, hogyan kergetem őrületbe épületszerkezettan 1-6-ig.”

“Kim! Művész vagy. S mérnök leszel.”

“Találkozzunk! Kérlek. Erősítsd meg, hogy jól döntöttem.”

“Hol?”

“Ismered azt az alacsonyan nőtt diófát, amit még nagyapám ültetett?”

“Aham.”

“Ott várlak. Siess!”

Lecsapom a laptopom tetejét. Anyám már majdnem eltüntette a drazséit a zacskóból. 

• Sétálok egyet! - felelem és  sietve öltözködöm.

Alex

Otthon kábé nem értették miért lépek le ilyen nagy hirtelenséggel. Nem szokásom szervezetlenül csak úgy bejelentés nélkül eljönni otthonról. Általában előre tudják a programjaimat. Apám talán sejti mi van a háttérben. 

Eszelősen vezetek. Kim kezd tényleg teljesen kiforgatni önmagamból. Nem nagyon tudom megállapítani, hogy jó, vagy rossz értelemben. Az egyik erdei beugróban hagyom a kocsit és gyalog haladok tovább. Ismerem azt a diófát. Mindig olyan alacsonyan nőtt. Jó árnyékot adott nyáron is. Együtt nőtt velünk.  Kim ott fekszik alatta, a lábát a fatörzsnek dönti és nézi a feje felett a lombkoronát. A szépen fésült haja szétterül körülötte. 

Talán a szeme sarkából érzékelte a mozgást, mert felém  fordítja a fejét. Ruganyos mozgással áll fel, mire lehúzott fejjel az ágak közt bejutok hozzá, már a fatörzsnél áll. Nem szól semmit, csak megcsókol. Meglepődöm. Mármint Kimnél nem tudhatom éppen milyen hangulatban van. Nem számítottam rá, hogy smárolni hív. De nincs ellenemre a dolog. A diófa levelei kitakarnak minket, csak a lábunk látszik. 

Mohón Kim hajába túrom az ujjaimat és miközben az ajkait szívom, mélyen belélegzem az illatát. Átfordulunk én dőlök a fatörzsnek és magammal húzom Kimet. A mellei a mellkasomnak nyomódnak. Hozzámtolja a csípőjét is. Tudom, hogy Kimen nem múlna. Nekem adná magát, akár itt a diófa árnyékában is. 

• Csináljunk valami őrültséget! - lihegi az arcomba Kim. Zilált a haja és fátyolos a szeme. 
• Mit? - nyögöm, alig tudok gondolkodni.
• Mindegy. Akármit! Amitől elhiszem, hogy én irányítok. Én és nem a kényszerek és kompromisszumok. Amitől tudom, hogy én én vagyok. - Kim az ajkára harap és próbálja lesimítani a haját, amit széttúrtam. Annyira leköt, hogy Kim ajkait bámuljam, hogy kábé totál üres a fejem.  Lehunyom a szemem, hogy lenyugodjak. Érzem Kim nyugtalanságát. Én már a hónap elején leadtam a jelentkezésemet. Nekem nincs nagy izgalom az egészben. De Kim, ma döntést hozott. Sorrendet állított fel. Letette a voksát valami mellett. Ami talán ő. Vagy nem. Pályaválasztás. Érzem, hogy az érzelmi nekemesése kétségbeesett kiáltás, hogy megerősítsem valamiben, amiben ő bizonytalan, de biztos akar lenni. Egy döntésben. Túl rég ismerem Kimet.
• Kim, te te vagy. Minden porcikádban. Kim de Noir vagy.
• Nem. Alex, együtt nőttünk fel, tényleg. Válaszolj nekem! Építészmérnök vagyok? - fáradtan a fatörzsnek dőlök és magammal húzom Kim csuklóját, már alig látszik a hennafestés. Lágyan simogatom a csuklóját ahogy a kezemben tartom.
• Kim, az vagy, aki lenni akarsz. Mert meg tudod csinálni. Képes vagy rá. Ha tornászcsaj akartál volna lenni az lennél. Ha az angol irodalom professzora, akkor az lennél. Mert te Kim vagy. Meg tudod csinálni. Ha építészmérnök akarsz lenni, az leszel. Nem úgy, mint anyám. Kisujjból kirázol egy építészmérnökit. Az akarsz lenni?
• Nem tudom. Az vagyok? - sóhajt Kim és nézi az ujjaimat a csuklóján. Lehajtott fejjel hallgat, előreborul a haja és eltakarja előlem az arcát. - Valójában amikor leadtam a jelentkezést, csak az ugrott be, hogy szerettem ezt a rendszert. Az irodát, hogy megérkeznek az Alexek, hogy együtt rajzolunk, veled akartam rajzolni. Azt írtad, ha nem tudok dönteni rajzoljak. Szeretek veled rajzolni Alex. A képzőművészeti egy totál más irány. Amiben te már nem vagy ott. Ez hülyeség? Van ennek egyáltalán értelme?
• Jaj Kim! - kisimítom a haját az arcából és magamhoz húzom. Kim a mellkasomra hajtja a fejét és átölel. A hajába fúrom az orrom és lélegzem Kim illatát. 
• Amúgy meg szeretem apádat - jelenti ki Kim.
• Ez egy elég erős kijelentés - fintorgom. - Csak azért kattantál rám, mert hasonlítok rá?
• Olyan összetett dolog egy döntés. 
• Valójában nem merted megtenni. Ellentmondani apádnak.
• Bármiben ellentmondok apámnak! - vágja rá Kim.
• Ugyan Kim. Épp most tetted le a voksodat az mellett, hogy csatlakozol hozzá a tervezőirodába. Valójában rajongásig csüngsz az apádon - vigyorgok rá.
• Most ugye nem arra gondolsz, hogy öt évesen azt akartam, hogy apám vegyen feleségül - neveti el magát Kim.
• Amúgy emlékeim szerint még kilencévesen is hozzá akartál menni. Ez csak egy példa a sok közül. 
• Mint?
• Kim, folyton az ölében lógattad a nyelved és nézted, hogy hogyan rajzol. 
• Valóban. Kompenzálnom kellett a nem túl természetes rajongásomat az apám iránt.  Elkezdtek nőni a melleim. Nem ülhettem apám ölében. Csakis ez lehet a hiba.
• Kétségkívül. Beteges vonzalmaid vannak Kim - elütjük a téma komolyságát. Kim nem akar belegondolni, hozott egy döntést. Végig fog menni egy úton. Kétségtelen, azon az úton, amin én is. Ezzel engem is elbizonytalanít. Nem akart kitörni, nem akart változtatni. Most itt lett volna az alkalom és ő mégsem változtatott. Az apáink által kijelölt utat választotta. Talán tényleg nem léphetünk át a saját árnyékunkon. Kim szerint nem. Nem akarok belegondolni abba, hogy húsz év múlva kiégve fogunk ülni ott az irodában. S utálni fogjuk az egészet. Amit csinálnuk. Nem akarom, hogy így legyen. De most mégis ezt érzem, hogy ez lesz. 
• Meg akarom csináltatni a tetoválást. Segítesz?
• Mi? Mármint most? - Azt se tudom hogy jutott el idáig. Fejben megint csak egymás mellett hallgattunk és én még mindig Kim csuklóját simogatom. Mint egy macskát.
• Aham. Feladtam a képzőművészetit. Talán emlékeztethetném magamat, és apámat is, hogy akkor sem leszek egy szokványos építészmérnök, akit be lehet skatulyázni a DeNoir Tervezőirodába.
• Kim, egy tetoválás kábé majdnem örökre szól, ha leveteted, utána is nyoma marad. Ezt ne ilyen hirtelen döntsd el jó?
• Igazad van. Ehhez nem te vagy a legalkalmasabb személy! - Kim megkerül és faképnél hagy. 
• Bakker! Kim várj már! - utánasietek. 
• Segítesz vagy sem? - kérdez rá. Ismerem ezt a hideg szürke villanást a szemében. Kim célt látott és a megvalósításon töri a fejét. Mattot kaptam. Kábé nem tudom mit lépjek. Legszívesebben felhívnám Kim apját és beköpném. Kétségtelenül ez lenne a leghelyesebb. A legalexesebb lépés tőlem. De csak nézem Kim szürkéskék szemét és kiürül a fejem. Kim meg van őrülve azért a tetoválásért. Tudom. Ez Kim. Nem akadályozhatom meg. Nem is akarom. Inkább megadom neki, amire annyira vágyik. S nem akarok belegondolni abba, hogy ez mit jelent az én részemről. Miért teszem meg neki? Kim már nem gyerek. Elmúlt tizennyolc. Felnőtt. Nem árulkodhatok az apjánál.  Kim felvont szemöldökkel vár. 
• Ok, jól van - a homlokomat dörzsölöm. Egyetlen ember van, akit ismerek és értelmes is. És talán tud valamit az ügyben. - Menjünk a kocsihoz! - út közben Reese-t tárcsázom.
• Na csá! Mi a szitu?
• Kellene Kendalban egy kurva jó tetoválós, aki még ma felvisz egy mintát.
• Ne tetováltasd a mellkasodra Kim nevét jó? - vihogja Reese, és bediktálja a címet. - Felhívom, hogy tudjon róla, hogy mégy.
• Kösz - kinyomom a telefont és beírom a címet. Megnézem az utcát, ahova menni kellene. - Nem vagy normális! - nézek oldalt Kimre. - Őrült vagy! Ugye tudod? - kérdezek rá.
• Az őrültségeimmel együtt kell elviselni engem - csipkedi a száját Kim. Felteszi a lábait a kesztyűtartóra és kényelmesen elhelyezkedik mellettem.
• Legalább anyád véleményét kérd ki! - próbálkozom.
• Nem - feleli csökönyösen Kim. Megőrjít. 

Átérünk Kendalba. Még bőven zárás előtt vagyunk. Valóban Reese már idecsörgött, mert vártak minket. Kim halál nyugodt. Én meg ideges vagyok. Kim elmondja mit akar, hogy akarja, mindent lefixálnak.

• Ha mégis le akarja szedetni később? - kérdezek rá feszülten.
• Lézeres tetoválás-eltávolítást is csinálunk. Egészen jó eredménnyel. Gondoljunk egy elrontott szemöldöktetoválásra, ha azt kell javítani. Persze hét-nyolc alkalom után is marad azért egy halvány emléknyom.
• Basszus! Basszus! - a fejemet fogom. Érzem, hogy Liam anyázni fog. Rám. 
• Nos, mi legyen fiatalok? - vigyorog ránk a srác. Részéről Kim most rögtön odatarthatja bármelyik testrészét a kezei alá.
• Csináltasd a derekadra! - próbálkozom.
• Nem.
• Akkor a fenekedre? - bármire amit el lehet rejteni egy ronggyal. De esélytelen. Kim nem véletlenül választotta ezt a helyet. Azért, hogy egyértelműen lássa mindenki.
• Nem.
• Kim, a kezeden mindenki látni fogja - teszem keresztbe a karomat.
• Ebben pont ez a jó. Szuper a minta. Te is imádtad!
• Jó, de… kifizetek neked még száz hennát is, de ne tetoválást - tényleg le akarom beszélni. Kábé-kézzel lábbal. Félrehúzom még egy utolsó erőpróbára.
• Alex, nyugi. Ez csak egy tetoválás, nem ugrok le sehonnan.
• Kim… nagyon unatkozol? Inkább dugjunk, gyere! - fogom kézen.
• Akarom, Alex. Tényleg. Imádom ezt a mintát. Ez vagyok én. Alex! Kérlek! - a srác úgy néz minket, mintha én lennék Kim pasija, aki kifizeti neki a legnagyobb őrültségeit is, és kábé így is érzem most magam. Én fogom fizetni, én viszem el az egész balhét. Az apáink előtt is. Mit meg nem teszek egy csajért basszus már!
• Jól van - bólintok rá megadóan. S ezzel rábólintottam mindarra, ami ezután ránk fog várni. Mert hogy nem ússzuk meg fejmosás nélkül az garantált.