Szeretettel Párizsból: Kim

 Kim

Ezt a hírt nem lehet finoman és gyomorideg nélkül közölni a szüleiddel. Egyszerűen nem. Én mindig laza és közönyös vagyok. De ebben a pillanatban csak liftezik a gyomrom, talán kicsit remegek is, ideges vagyok, és a tetoválásomat simogatom, a karomat, megerősítésként. Alextől kaptam. Ezt is.

Este kilenc. Anyám már készült az emeletre indulni, őt állítottam meg, apám az irodában molyolgatott, tervdokumentációt keresett. Tehát kettejük között az iroda előterében szólaltam meg, lebegős hangon.

• Anya maradj, el kell mondanom valamit! - anyám kérdő szemekkel visszalép a lépcsőn, és felém fordul. - Én… terhes vagyok.

Anyám ledermed. Pislog néhányat, de egyéb reakció nem érkezik tőle. Apám viszont felkapja a fejét a tervdokumentáció nyomtatott példányaiból.

• Hogy mit mondtál? - kérdez rám erősen.

• Terhes vagyok - ismétlem meg kínosan feszengve.

• De ma kimaradtál a suliból, mert megjött - ráncolja a homlokát apám.

• Nem… nem jött meg. Csináltam néhány tesztet. Nem kérdés, biztos, hogy terhes vagyok - hányszor kell még kimondanom? Zavartan a tetoválásomat simogatom. Mintha Alex fogná a csuklómat. Megerősítést próbálok belőle magamba szívni, hogy bírjam ezt az egészet.

• Azt tudod legalább, hogy kitől van, vagy annyi fasszal összefeküdtél, hogy fogalmad sincs? - kérdez rá apám nyersen. Nem kímél. Persze nem is szolgáltam rá. Tudja, hogy rengeteg sráccal kavartam. Sosem itthon. Mert srácokat nem hozhattam haza, apám megunta, a harmadiknál, amikor kéthetente váltották egymást és adták a kilincset egymás kezébe. Azt mondta, fejezzem be, több srác ide nem jöhet. Na hát ezért indult el az, hogy kábé mindenhol máshol csináltam. Mint Callummal az egyetemi fiúmosdóban.

• Alex! Alex az apa - felelem fulldokolva.

• A másik jómadár, hát világos - a szemem előtt megy fel apámban a pumpa, most, hogy már összerakta az egészet. A szökés, a kimaradt éjszaka, Alex és én. Telefonál. 

• Most azonnal gyertek át! Mind! Nem érdekel, hogy mennyi az idő! - Alex apját hívta. Nem kérdés. Kinyomja a telefont és rámnéz. - Tudod mit tennék veled? Pofon csapnálak. Megérdemelnéd nagyon. Hogy kijózanodj már végre! Tudod mit? Helyetted elverem Alexet! - apámtól talán a legnagyobb szerencse, hogy az irodában van, és karnyújtásnyira van a whiskyje, tölt is magának. A hajába túr és whiskyspohárral a kezében az erdőt nézi a hatalmas üvegablakokon túl. 

Mindenki marad a helyén. Mintha viaszfigurákká változtunk volna. Vagy este kilenc után varázslat alá kerültünk volna. Megdermedtünk. Anyám ott ahol állt a lépcső aljában leült az első lépcsőfokra és csak a hajába túrva dermedten néz maga elé. Apám whiskyt kortyolgatva néz ki az ablakon.

Talán arra gondolnak, hogy mindent elcsesztek. Velem. Pedig, én csesztem el mindent magamnak. De az én életpályám az ő sikerük vagy bukásuk kivetülése. Apám mindig azon törte a fejét mit lehet kihozni egy lányból. Most talán megállapítja, hogy semmit. Mélyen magában. Apámtól talán ez a legrosszabb. Jobban szerettem, ha kiabált, ha tajtékzott, ha dühöngött. Mert azt jelentette, hogy számítok neki. Hogy vannak szavai hozzám. Most… mintha elfogytak volna a szavai, amiket még nekem mondhatna. A falnak dőlök és állva maradok.

Alex apja rekord sebességgel ért át hozzának. Jó pár gyorshajtásti csekket begyűjthetett menet közben. Három ajtócsapódás. Alex apja lép be elsőnek, őt Stefi követi és végül Alex. Alex apja egyenesen az irodába megy és be is zárja az ajtót maga után. Stefi az egyetlen, aki feloldja ezt a borzalmasan fagyott és dermedt állapotot itt nálunk.

• Kim! Te hogy vagy? - kérdezi és átölel. Eltörik a mécsesem. Belezokogok Stefi ölelésébe. Csupa labilis érzelem és gondolat és remegés vagyok. Szétesett a világom. Képtelen vagyok bármire is gondolni azon kívül, hogy terhes vagyok. Ennyi van a fejemben. Ennyi.

Fura, hogy éppen Stefinek jutott eszébe elsőként ezt a kérdést feltenni nekem. Hogy ebben a zűrzavarban, egyébként én, hogyan érzem magam. Terhesen.

• Vannak rosszulléteid? - kérdezi.

• Nem - rázom a fejem és sírok. 

• Gyere, üljünk le - von magával a kanapéra. Anyám hozza oda  a zsebkendőadagolót és leül a másik oldalamra. Már ő is sír. Nem annyira mint én. Kifújom az orrom.

Megüti a fejünket az iroda elég jól hangszigetelt falain átszűrődő kiabálás hangja.

• A te lányod mászott rá az én fiamra!

• A te fiad meg felcsinálta az én lányomat!

Mind felkapjuk a fejünket és összenézünk. Az ajkamra harapok. Nem csak én. Anyám csak némán bólogat. Sejtette, hogy a balhé nem velem fog kirobbanni. Hanem Alex apjával. Találkozik a tekintetem Alexével, aki némán az emelet felé int. Szótlanul felállok anyáink közül a kanapéról és megindulok az emelet felé. Alex a nyomomban. Becsukom a szobám ajtaját és kifújom a levegőt. Alex rámnéz. Megemeli a szemöldökét.

• Öhm… rajzoljunk? - kérdezi, mert mindig ezt csináltuk. Ha feljöttünk a szobámba… soha nem értünk egymáshoz. Csak rajzoltunk. Erre tessék!

• Oké! - biccentek és az ágyra fekszem és egy kék tollat nyújtok Alexnek. Magamnak is választok egyet. Alex lefekszik mellém. A fejem felé húzom a tenyerét és az életvonalakat rajzolom át. - Most mi lesz Alex?

• Attól függ. A babával, vagy nélküle?

• Mond el mindkettőt! - Alex átfordítja a tenyeremet és ő kezd rajzolgatni az én tenyerembe. Csiklandós érzés. De jó Alex meleg tenyerét érezni az én tenyeremen. Megmelegíti a kezemet.

• Babával. Leérettségizünk. Én elmegyek dolgozni. Te otthon maradsz. Valószínűleg kiraknak minket otthonról. Halasztjuk az egyetemet. Idővel talán megcsináljuk. Együtt maradunk. Vagy külön és mindenki otthon él, bár ezt az alternatívát nem tudom elképzelni.

• S baba nélkül?

• Apáinkat ismerve… létrejön a Goodwin tervezőiroda. Talán Kendal központtal. Vagy Manchesterben.  Éljük tovább a magunk életét. Egyetemre járunk. Talán még összejöhetünk. 

• Te mit akarsz Alex?

• Ha benne vagy, én is benne vagyok - feleli komolyan Alex. Nézem mindkettőnk kihúzott életvonalát. Ugyanaz az életvonulunk? Innentől? Együtt haladunk tovább?

• S ha én ezt nem akarom?

• Akkor elfogadom. Megyünk tovább. Vannak terveink. A jövőre. Van egy szuper iroda itt. Építészmérnökök leszünk. Előbb-utóbb.

• De ha marad a baba, nem igaz? Erre gondolsz - nézek Alexre komolyan és leengedem a kezünket.

• Volt egy kijelölt utunk Kim. Letértünk. Ha marad a baba. Akkor minden más lesz. Minden. Nekem dolgoznom kell, neked meg gyereket nevelni. - Alex megsimogatja a tenyeremben a vonalakat. - Van egy közös pontunk Kim.

• A rajz szeretete.

• A baba.

• Devon.

Sokáig nézünk farkasszemet, aztán Alex a számra hajol. Megcsókol. Ajka az ajkamba kap. Szétáramlik bennem a lebegés és minden kiszáll a fejemből. Mintha Devonban lennénk újra. Csak az érzés áramlik közöttünk. Elfelejtek mindent. Csak Alex és én. 

• Gyertek lefelé!

• Hagyjad! A legrosszabb, amit együtt csinálhattak, már megtörtént! 

Apáink. Alex elhúzza a fejét és összemosolygunk.

• Menjünk le! - sóhajtom.

• Aham! - Alex kinyitja az ajtót és együtt lemegyünk a földszintre. Mintha legalábbis eskütételre készülnénk, mindenki áll a nappalinkban.

• Remélem, értelmes megbeszélést folytattatok, hogy mit döntötök, nem egymásnak estetek, mint két bakfis - morog apám. Elvörösödöm, amiből apámnak biztos, hogy az jön le, hogy egymásnak estünk.

• Döntöttetek? - kérdezi Alex apja.

• Alex, ne sürgesd őket. Még van pár napjuk, hogy átgondolják. Egy ilyen döntést nem lehet egyik percről a másikra meghozni - szólal meg Stefi.

• Te csak azért véded őket, mert hogy te is… - jegyzi meg apám.

• Alig voltam két évvel idősebb mint Kim. Igen, tudom mit él át. Én sem kifejezetten kapcsolatban lettem terhes. Én nem egy támogató családi környezetben döntöttem. Szeretném, ha Kim és Alex nem élné át azt, amit én. Igenis én azt mondom. Fontos, hogy bárhogy is döntenek ők ketten, mi négyen elfogadjuk a döntésüket és mellettük álljunk! - igazítja meg a szemüvegét Stefi és körbenéz a társaságon. Majdnem elsírom magam rajta. Alex apja átkarolja Stefi derekát. S végülis ő beleegyezően biccent, ahogy ránk néz. 

• Mit szeretnétek? - kérdezi végül anyám keresztbe tett karral.

• Ha megtartanám a babát? - kérdezem óvatosan, amire kábé ránk zúdul minden.

• De annyira fiatalok vagytok! - sopánkodik anyám.

• A legnagyobb hülyeség, amit csak csinálhattok! - morogja apám.

• Elvesztegetett tehetségek! - bólint Alex apja. És mindenki egyszerre beszél. Teljes a zűrzavar. A többség az, hogy hogyan élünk. Hogyan oldjuk meg? Ki hol lakik? Hol lesz a baba? Hogyan oldjuk meg a mindennapokat? A tanulást? Mi lesz a viszonyom Alexhez? Apám teljesen rosszul van. A lányát tizennyolc évesen felcsinálták, és kimarad az egyetemről. Egy terhes ribanc. Ennyit lát. Hogy Alex lehúzott a mélybe. Ő aki többre tartott, aki mindig nagyon sokat akart tőlem, belőlem. Egyszerre azt érzi elárultam én is és Alex is.

• Tulajdonképpen feleségül is vehetném Kimet! - szólal meg határozottan Alex mellettem. A kijelentését teljes döbbent csend követi.

Alex

Ahogy kijelentettem… Még engem is teljesen váratlanul ért. A gondolat. Teljesen váratlanul ötlött a fejembe. Egy ötlet volt. Ahogy megszületett a fejemben ki is mondtam. Spontán. Nem gondolkodtam rajta. Egyszerűen át akartam lépni ezen a sok problémázáson. De ahogy kimondtam. Kábé mindenkit ledöbbentettem. Még saját magamat is.

Kim rám nézett és az ajkaival ezt formálta:

“Ez Komoly?” - mire csak megrántottam a vállam és elvigyorodtam.

“Miért ne?” - suttogtam vissza hang nélkül. 

Apámék összenéztek. Liam zavartan ráncolta a homlokát. Nem maradt túl sok opció a témakifejtésre, mert apám bejelentette:

• Mi most hazamegyünk. Ma már semmit nem okoskodunk ki. Kicsit ülepedjen bennünk ez a rengeteg minden. Javaslom, hogy a hétvégén térjünk vissza a helyzet megvitatására - zárta le diplomatikusan.

• Szombaton, előkészítő helyett - biccent Liam.

Már éjfél is elmúlt. A hazaúton senki nem beszél. De, ahogy beállunk a tóparti ház elé anyám készül kiszállni.

• Mi Alex-el egy kicsit beszélgetünk még - mondja apám és megvárja, amíg anyám bemegy a házba. - Gyere, ülj át mellém Alex! - szól rám. Engedelmesen beülök anyám helyére, az anyósülésre.

• Ez az utolsó kijelentésed…

• Hát...senki nem repült rá a témára - mondom komoran.

• Mert, amit felajánlottál, Kimnek… az… egy nagyon komoly lépés Alex- apám a tavat nézi és a hajába túr. - Hogy magyarázzam ezt el neked, hogy te is megértsd! - sóhajt.

• Nem vagyok hülye - felelem sötéten.

• Nem, tudom. Kivéve, amikor ész nélkül létesítesz szexuális kapcsolatot - húzza el a száját apám. - De… Alex, a házasság az… nagyon komoly döntés, elköteleződés. Egy házasságból nem lehet ki-be ugrálni. Ezt nem lehet változtatni. Ez nem egy járok, nem járok veled téma. És… pfhhhh… még nagyon fiatalok vagytok. Nagyon keveset éltetek és tapasztaltatok ahhoz, hogy ennyire mélyen elköteleződjetek. Egy esküvőt végigvinni és egy házasságot felépíteni az nagyon komoly munka. 

• Tudom.

• Nem, nem tudod. Amit most érzel Kimmel kapcsolatban. Ez… ez az eleje. Amikor csak az érzés visz. A kezdeti lángolás. Nagyon friss, tele lendülettel, ami visz titeket előre. De… aztán telnek az évek és ezek a dolgok megváltoznak. Nem lesz mindig így, nem fog ez a szerelem örökké ugyanígy lángolni. Érted?

• Értem.

• Nem akarom azt, hogy megunjátok egymást fél év alatt és aztán váltok. Érted?

• Értem.

• Nem Alex nem érted. Mert akkor nem vágtál volna ki egy ilyen kijelentést csak így csípőből, nem dobtál volna be közénk ilyen hirtelen, megbeszélés nélkül egy ilyen ötletet.

• Ősidők óta ismerem Kimet. Szeretem, tényleg szeretem. Kim szeretné a babát. Én szeretném, ha a gyerek Goodwin lenne. 

• Miért?

• Mert ideje, hogy az az iroda, amibe annyi időt és erőt áldozunk DeNoir&Goodwin Tervezőiroda legyen. Fúzió. Ez volt mindig is a cél, nem? A céget úgyis én vittem volna. Évtizedek múlva, de én vittem volna. Miért ne vinném tovább a feleségemmel és a gyerekemmel?

• Alex. Tizennyolc éves vagy - szól rám keményen apám.

• Pontosan. Felnőtt. Nem kell az engedélyed ahhoz, hogy feleségül vegyem Kimet. S képzeld, Kimnek sem kell engedély tőletek, az apjától se.

• Ti ketten… nem vagytok ép elméjűek - túr a hajába apám. - Menjünk. Aludj, most tele vagy mindenféle ingerekkel - hagyja rám apám.

A szobámban ráírok Kimre.

“Mit gondolsz?”

“Hogy őrült vagy!!!”

“Benne vagy?”

“Tényleg akarod?”

“Mit?”

“Mindent. Baba, esküvő…”

“Te akarod?”

“Ezerszer jobb lenne most látni az arcod, érezni a hanglejtésed. Így nem tudom mit gondolsz.”

“Szökjünk el újra. És elveszlek.”

“Aludj, majd beszélünk.”

De nem tudok aludni. Nem megy. Mindenféle gondolatok cikáznak a fejemben. Próbálok rendszert teremteni a gondolataimban. Szeretném tisztázni magamban is, hogy mi az, amit Kim iránt érzek. Rengeteg dolog vele egyszerre ösztönös és bonyolult. Kimmel az egész élet ilyen lenne. Ösztönös és bonyolult. Végtelenül bonyolult. Az ölembe veszem a Kim rajzok mappáját. A festményeit. Az akvarelleket. A tenger, a Kendal Paris Church, Devon, Párizs. “Szeretettel Párizsból: Kim” A képeslap, amit Kim rajzolt nekem, amikor apám mögött a hátsó ülésen bolondoztunk. A kép, amit Kim akkor küldött, amikor eldöntötte, hogy építészmérnökire jön. Velem. 

Ráírok:

“Házasodjunk össze Párizsban!”

Hajnali kettő óra, de válasz érkezik:

“IGEN!!!” - elvigyorodom.

“Ez egy olyan igen?”

“Ez egy olyan igen.”

“ Nem, ez nem egy olyan igen. Tisztességesen megkérem a kezed.”

“Alex… nagyon bírlak.”

“Komoly?”

“Igen.”

“Azt mondtad, még sosem voltál szerelmes. Azt mondtad a szexben keresed a szerelmet.”

“Lehet, hogy megtaláltam a szerelmet.”

“Ez… komoly?”

“Lehet… lehet, hogy nagyon beléd zúgtam Alex.”

Lefagyok. Mármint Kimmel beszélek még egyáltalán? Azzal a Kimmel? Mert egyszerűen nem merem elhinni. 

“Miért?”

“Kell azt magyarázni?”

“Velem kapcsolatban? Nem ártana.”

“Nem tudom, ahogy… ezt az egészet kezeled. Olyan.. Tökös…. Olyan Alexes. Tudod mit? Én is azt mondom amit Stefi mondott apádnak: Csúcs vagy!”

“Kösz.”