Kim
Nem nagyon jut idő magamban emészteni akármit is. Amióta megcsináltam azt a tesztet megállás nélkül megbeszélek valakivel valamit. Most éppen apámmal.
S ez az Alex gyerek, csak így hányavetin érted odaveti, hogy ő végülis feleségül vehet téged? Nevetséges! - fújtat apám.
Miért nevetséges? Hozzámegyek!
Kim, egy tojást nem tudsz felütni! - szegezi nekem apám.
Tényleg?
Tényleg - sarkon fordulok a hűtőből kiemelek egy tojást a tartóból és apám íróasztalának széléhez ütöm és az irataira csorgatom a tojást.
Nézd? Megy - felelem rá hidegen. Apám nézi a tojásfehérjét, ahogy csöpög valami dokumentumra előtte.
Teljesen zakkant vagy - állapítja meg apám. A lába melletti szemetesbe dobom a tojáshéjat és a farimba törlöm az ujjaimat. - Képletesen értettem.
Én is. Mi a kifogásod Alex-szel szemben?
Hát hogy kölyök, hogy felelőtlenül teherbe ejtett, hogy… hiszen még ti is gyerekek vagytok! Nem vállalhattok gyereket, ez teljesen abszurd!
Miért?
Hogy akartok élni? Miből?
Alex elmegy dolgozni.
Képzettség nélkül? Még el se kezdtétek az egyetemet. Előttetek az egész élet, a jövő. Nem ragadhattok le itt. Nagyon tehetségesek vagytok. Mindketten. Jók lennétek. Tényleg. Erre szét akarjátok cseszni az életeteket? Egy… egy félrebaszással? Kim mivel lehetne felébreszteni téged ebből az őrült ködből amiben vagy? Ez az életed! Amit éppen készülsz kurvára elbaszni! Egy gyerek ott van, mindig és semmire nem lesz időd. Semmire. Örülj, ha Alex képes lesz megcsinálni az egyetemet!
Nem számít!
De számít! Számítson! Nem én miattam. Magad miatt.
Sosem akartad, hogy a képzőművészetire menjek.
Szóval… ezért? Dac? Szándékos volt? Mert nem azt csinálhatod, amit akarsz?
Nem.
Nem úgy tűnik. De kivel baszol ki Kim? Velem, vagy magaddal? Vagy Alex-el, akit magaddal rántottál? Nőjj már fel! Komolyan úgy érzed, hogy kész vagy arra, hogy anya legyél? Komolyan?
Nem tudom. Majd beletanulok.
Ez nem egy bicikli Kim. Hanem egy gyerek! Tényleg erre van a legnagyobb szükséged az életben? Ez hiányzott az életedből? Egy gyerek? Képes leszel megállapodni Alex mellett? Vagy milyen kapcsolat lesz ez? Ugyanúgy fűvel-fával összeállsz? Gyerek mellett? Alexre hagysz mindent? A gyereket is? A családfenntartást is? Mindent? Tönkre akarod tenni Alex életét? A saját életedet?
Valójában miről beszélünk apa? Rólam? Alexről? Vagy az abortuszról?
Én ezt egy szóval se mondtam. Nem mondtam ki.
Aha. De egyértelműen az jön le, hogy ezt tanácsolnád.
Kim…. ne készíts ki! Tizennyolc vagy. Egy gyerek. Bezárja a kapukat. Vége. Nem lesz időd semmire. Semmire. Se pasikra, se tanulásra, semmire. Teljesen mindegy milyen téren, de elveszett tehetség leszel.
Miért nyomsz el állandóan?
Kim, a javadat akarom! Az apád vagyok! A te érdekedben beszélek! Alex ebből lazábban kijön. Elmehet az egyetemre, nem kell gyerekre vigyáznia. Ő ilyen tekintetben szabad lesz. Te meg nem. Kim! Gondolkozz már! Az ég szerelmére! Gondolkozz! Alex pasi, ő ebből egy csettintéssel kijön. Te viszont nem. A te nyakadon örökre ott lesz egy gyerek!
Apa, ne beszélj le semmiről és ne bizonytalaníts el! Ne erőszakold rám az akaratodat! Elegem van ebből!
Kim, a te döntésed… de hozhatsz egy nagyon hülye döntést, meg egy normális döntést. Alexék átjönnek szombaton. Addigra gondold át!
Fáradtan rogyok be az ágyamra. A héten én már nem mentem suliba. Nem megy. Kikészültem. Elfáradtam. Sok ez. Lelkileg. Gondolatilag. Már kimaradok a suliból. S tudom, hogy apámnak igaza van. Már most kimaradok. Mi lesz később? Bárcsak itt lenne most Alex. Nem bírom ezt. Az egész állapotot. Egyedül.
“Hiányzol.” - írom Alexra.
“Mi a baj?”
“Minden.”
“Tudom. Tolják az agyadat, mindennel.”
“Hogy találtad ki?”
“Hogy nekem is.”
“Mi legyen Alex?”
“Beszélnünk kellene kettesben. Még szombat előtt.”
“Péntek?”
“Kijutok valahogy.”
Péntek délelőtt Alex tényleg kijön hozzánk. Apámék nagybevásárláson. Csak követ a szobámba és bezuhanunk az ágyba. Nézzük a mennyezetet a fejünk felett.
Mond - szólal meg Alex.
Mi legyen?
Nem tudom.
Alex, kettőnk közül te tudod mindig, hogy mi legyen.
Kim… jelenleg… magamban is bizonytalan vagyok.
Miért?
Hát érted...veled csináltam. Először. És füveztem. Mi van, ha mindig szívnom kell valamit mielőtt…? Érted. Ha elveszlek, gondolom előbb utóbb azért szexelünk.
Ezen agyalsz? - nevetek fel, és egyszerűen elvonultak a felhők a fejem felől.
Meg azon, hogy bocs, hogy nem húztam gumit tényleg. Most nem fájna a fejünk, ha én akkor…
Így alakult - rántok vállat. - Nem tudom, menni fog ez kettőnknek? Nem… nem a szex. Hanem… az élet.
Nem tudom. Kezdjük a szexszel, aztán a többit megtudjuk utána - jelenti ki Alex. Logikus érvelés. A szexet most megtudhatjuk, az életet… azt csak akkor, ha végigcsináljuk. Együtt.
Oké! - egyezem bele és mindketten lerúgjuk a cipőnket, lerángatjuk a farinkat és csak fehérneműben bújunk vissza az ágyba. Segítek neki kikapcsolni a melltartómat.
Szóval te valójában szexelni jöttél át, nem is beszélgetni? - vigyorgok rá.
Hát ööö változtathatunk a sorrenden - áll le Alex.
Nem kell - nevetek rá és a száját csókolom, aztán a nyakát, a mellkasán kalandozom. Alex tenyere a testemen siklik. Meleg a tenyere. Megborzongok az érintésétől. Hagyja, hogy az előjáték alatt felülkerekedjek. Aztán tenyere a tetoválásomra simul, átkulcsolja ujjaival a csuklómat és a csuklómnál fogva az ágyra nyom és belémhatol. Ívben feszülök meg felé, ahogy magamba fogadom. Minden olyan. Mint Devonban. Eső nélkül. Joint nélkül. Forog velem a szoba. Szédülök és Alex lehelete az arcomba csap. Talán csak régen csináltam, talán csak Alex annyira kemény és gyors, hogy nem tudom ő merre járhat, de én nyögdécselve élvezek el alatta. Alex is megdermed felettem. Egyszerre mentünk el. Alex bőre harmatos. A kicserepesedett ajkaimat nyalom, ahogy kinyitom a szemem az erős szorításból. Alex lihegve néz le rám.
Ha az élet is ilyen lesz, akkor nem lesz gond - pihegi és mellém zuhan az ágyra.
Néhány percig csak fekszünk egymás mellett. Hallgatjuk egymás csillapodó lélegzetét. Magamra húzom a takarót és hasra fordulva felkönyökölök. A hajamat félrehúzom, hogy lássam Alexet.
Akkor? Egyeztetjük az álláspontunkat?
Rendben- köszörüli meg a torkát Alex.
Tehát?
Én mondjam?
Aha. Kezd te. Kettőnk közül a te hozzászólásaid szoktak értelmesebbek lenni - biccentek.
Oké. Akkor Párizs, és baba. Te és én - Alex engem néz. Áthatóan. Én meg a párna csücskével játszom.
Biztos?
Már nem akarod?
Tényleg nem akarlak magammal rántani Alex. Te nélkülem mindent folytathatnál. Egyetem, egyenes út az építészmérnöki diplomáig és az irodába.
De Devon óta minden megváltozott.
Igen, Devon - a párna mintáit követem az ujjammal. Le kellene rajzolni, nem is rossz mintasor.
Akartuk Devont, mindennél jobban akartuk.
Tudom.
Talán… az egyetlen nap volt az elmúlt tizennyolc évben, amikor szabadok voltunk, kötöttségek nélkül. Függetlenül minden kényszertől és nyomástól. Kim, lehet, hogy innentől minden nap Devon lehetne.
Úgy érzed?
Párizs után.... Elköltözünk otthonról. Rajzolhatsz, azt amit akarsz. Én is gondolkodhatok, arról, amiről akarok.
De… ez nem a kijelölt út.
Letértünk. Devon volt a letérés. És jó kitérő volt. Szerettem Devont. Veled.
Igen. Én is - egyezek bele. Tényleg. Devon tökéletes volt. Alex és én tökéletesek voltunk együtt. Hagytuk egymást. Mindenki csinálhatta azt, amit szeret. Én festettem, Alex SUPpozott. Talán innentől ilyen lehetne az élet. Alexszel. Nem véletlen, hogy Devonban lefeküdtem Alex-szel. Én is szerettem Devont. És szerettem Alexet Devonban. Szerettem azt, ahogy Devon után ébredtem. - Kell ehhez a baba is?
Nélküle nem sok értelme van.
Igen, igaz - biccentek rá. Párizs. - El kell menned dolgozni. Talán nem is lesz időd rajzolni Alex. Fáradt leszel.
Szerintem jót fog tenni. Kitisztul a fejem. Segít majd tisztán látni, hogy mit is akarok. Az irodát? Az építészetet? Tudod mondtam, nekem nincs más alternatíva. Előttem sosem voltak más utak. Előttem Devon volt az első út, ami eltérés volt minden mástól, amit addig ismertem. Tehát lehet, hogy megterhelő lesz egy részen, de lehet, hogy végül a megvilágosodáshoz is vezet. Hogy basszus semmi más munka nem érdekel, én építész akarok lenni. Érted?
Aham. Amit mondtál, nem akarsz negyven évesen kiégni.
Pontosan. Biztos akarok lenni benne, ha elindulok és végigcsinálom. Nem akarok húsz év múlva belefásulni, hogy basszus, de hát én nem is akartam ezt. Ezt csak a szüleink erőltették ránk.
Nem rossz gondolatmenet.
Nem. S gondold el, saját életet élünk. Csak mi… ketten, aztán hárman. Onnantól mi vagyunk egy család. Mi döntünk, mi látunk át mindent és végülis oda nincs beleszólása senkinek. Így élünk ahogy akarunk. Azt csináljuk, amit akarunk.
Az építészetet nem fogod tudni csinálni munka mellett.
Van éjszakai meló is. De majd kiforrja magát. Én azt mondom próbáljuk meg. Együtt. Én kész vagyok rá. Ha te is akarod.
Csak a baba és csak a munka lesz - bólogatok.
Igen. De cserébe Kim bizonyosságot nyerünk. Hogy valójában mi mit is akarunk.
Ehhez nem kell házasság Alex és nem kell baba sem. Költözzünk el. Lépjünk le. Menjünk nyáron küldföldre dolgozni. Akármi. Halasszunk egy évet. Csináljunk totál mást. Igazad van. Én is folyton csak rajzoltam. Tizennyolc éve csak rajzoltam. Emlékszel, hazajöttünk az előkészítőből és rajzoltam. Út közben rajzoltam. Csináljunk mást. Bármi mást. Ehhez nem kell gyereket szülnöm és megházasodnunk sem.
Talán igen. Talán nem - ingatja a fejét Alex. A plafont nézi.
Nem így látod?
Nem tudom. Azt érzem, hogy ha mindezt elveszítjük. A babát, Párizst, Devont. Akkor… - Alex a hajába túr és ő is könyökre fordul mellettem. - Akkor előbb-utóbb visszakerülünk a régi kerékvágásba. Újra és újra visszazökkenünk az origóra. Nem Devonra. Hanem a régi időszámításra. Tudod, a Krisztus előtti időkbe. A Devon előtti időkbe. Visszafele számolhatjuk az éveket. Ugyanaz lesz. Minden. Apám, apád, cég. Rajz. Építészet. Talán igazad van. El kellene innen költözni. Nagyon messzire. Ahhoz, hogy a hatósugár ne érjen el. A szülői akarat. A szüleink által megálmodott út kellően távol legyen.
Csak tovább kuszáltuk a dolgokat? - nézek Alexra.
Ez csak egy új perspektíva Kim.
Én… szeretem az új perspektívákat - nézek komolyan Alexra.
Alex
Nem döntöttünk. Nem megy. Nem is olyan egyszerű ez. A döntés magában hordozza az útválasztást. El fogok indulni egy úton, ami már nem ugyanaz az út lesz. Amin addig mentem. Szeretném folytatni az utat Kimmel. Akármelyik út is az. Egyelőre tartom magam az éjszakai elképzelésemhez. Ahhoz a fejembe szökő ötlethez. Tehát… kitálaltam Reese-nek. Reese nagyon jól fogadta. Mindent. Lehetett vele beszélni értelmesen. Felfogta, hogy ez egyszerre mennyi mindent jelent. Kim, a baba, Devon, Párizs, építészet. Mindent tud és ért. Jobban, mint a szüleim. Ismeri a bizonytalanságaimat is. Meg azt is, amiben biztos vagyok.
Tehát tök rendes, mert elkísért jegygyűrűt választani. Egyedül egy ékszerüzletben totál zavartan éreztem volna magam. Mi van, ha elkérik a személyimet, mert nem vásárolhatok ilyen fiatalon eljegyzési gyűrűt?
Reese tök laza. Tőle én is az leszek. Megnyugtat a jelenléte. A spotlámpák fényében csillogó gyűrűktől sem jött zavarba. Reese többre is rámutat.
Nekem például ezek tökre tetszenek.
Elvörösödöm, és nagyon remélem, hogy az eladó csaj nem tart minket buzinak. Mi van ha azt hiszi Reese-nek veszem a gyűrűt? Ma már nem lehet tudni. Persze Reese így kezdte az ékszerüzletben.
A haverom halálosan belezúgott egy csajba és van benne ez a belső késztetés, hogy ő meg akarja kérni a kezét. Tehát jegygyűrűt néznénk. Nagyon gyorsan. Szerelmi tűzoltásra - és a csajra vigyorgott. Nekem meg égett a pofám. De még mindig jobb, mint ha én hebegtem volna zavartan, hogy mit is akarok.
Szóval most itt állunk ketten, lazán az üveglapnak dőlve és az eljegyzési gyűrűk felett tanakodunk.
Nekem ez a három tetszik - mutatok rá. - Ez például. Illene Kimhez. Szép és hivalkodó. De határon belül. Tetszik a csiszolása. Nem szokványos kör, hanem négyzetes kő - gyémántköves gyűrű. Kábé az összes pénzem rámegy, de nem számít.
Tehát valójában neked ez tetszik - mutat rá arra a négyzetformára csiszolt gyémántköves gyűrűre.
Végülis igen - biccentek.
Akkor, szerintem döntöttél - pillant rám Reese. Nézem egy darabig a gyűrűt. Aztán bólintok.
Ja. Igen. Oké megveszem - nézek fel az eladóra. Vörös bársonytokot veszek hozzá. Egy kis táskát is kapunk, de a dobozt én a zsebembe dugom, ahogy kilépünk az üzletből.
Hű apám, párizsi esküvő. Lehetek a tanúd?
Simán - felelem rá. - De előbb Kimnek igent kell mondania.
Izgulsz? - vigyorog rám Reese.
Persze, hogy igen. Lazán kikosarazhat. Még csak nem is jártunk. Semmi. Lefeküdtünk kétszer. Meg éppen gyereket vár tőlem. De ezen éppen változtathat. Ugyebár. Szóval összességében ez azért nem egy évek óta járunk és már annyira unjuk ezt az állapotot, hogy tovább kéne lépnünk, hogy elhiggyük fejlődik valahova a kapcsolatunk téma és már kábé a baráti társaságon, a családon is látszik és a társadalmi nyomásból is adódóan el kellene vegyelek. Talán az első dolog Devon után, amit spontán csinálok. Azért, mert akarom.
Ha nem is, akkor meg eladod az ebay-en - vigyorog Reese.
Azért remélem, nem erre a sorsra jut - tapogatom meg a farimat, ahol a kis ékszeresdoboz kidomborodik.
Figyu, ha igent mondott, azonnal írd meg - csap a tenyerembe Reese.
Szerintem, ha nemet mond, azt hamarabb tudni fogod - szorítom meg a kezét és lépünk.
Gondoltam rá, hogy apámmal megyek el jegygyűrűt venni, de aztán arra gondoltam… nem akarom még ott is az óda a hülyeségeimhez című végtelen monológot végighallgatni, amit apám szaval. Amikor hazaérek, még csak anyám van otthon. Apám az egyetemen. A nappaliban fotóalbumokat nézeget. Ahogy ott vannak a képek mindenfelé, látom, hogy mennyi közös képünk van. Kimmel. Játszunk, eszünk, ordítunk, homokozunk. Rajzolunk. Egymást ölelve vigyorgunk foghíjasan.
Ja, van éppen előtörténetünk - biccentek a képek felett megállva.
Baba Kim és baba Alex - nyújt át egy képet anyám. Szerintem ez az első felvétel, amin csak én és Kim vagyunk. Liamék nappalijában egy babaszőnyegen. Kim nagy értetlen szemekkel mered a világra hanyatt fekve. Én meg mellette ülök és egy építőkockát rágok. Mintha csak a mai valóm lenne. Végülis ugyanezt csináljuk, csak tizennyolc évvel később. Én az építészeten rágódom, Kim meg értetlenül hever a széles ágyában. Most is cuki, csak most máshogy.
Én is mutatok valamit - nyúlok a zsebembe és kiveszem a kis ékszerdobozt. Egy pillanatra meglepődik, aztán elmosolyodik. Kivillannak a fogai és rámnéz.
Megvetted.
Igen - a mutató és a hüvelykujjam közt forgatom a dobozkát.
Megnézhetem?
Persze - nyújtom át anyámnak és ő átveszi és felpattintja a fedelét.
Hű! Nagyon szépet választottál!
Tényleg?
Igen. Kim imádni fogja - biccent anyám.
Szerinted… elfogadja? Az én gyűrűmet? Az én nevemet? - csupa kétség, csupa bizonytalanság vagyok.
Jaj Alex! Gyere ide! - int maga mellé a kanapéra anyám és átkarol. Anyám vállára döntöm a fejem. Mindketten a gyűrűt nézzük.
Te vagy az egyetlen, aki igazán megért minket anya.
Igen, mert én voltam hasonló helyzetben. Nagyon fiatalon, nagyon nem számítottam rá, és terhes lettem. Megszültelek. Még csak nem is egy kapcsolatba. Csak úgy, magamnak.
Ja kitölthetek mindig még egy rubrikát a formanyomtatványokon én is. Van születési nevem, mint a nőknek - vigyorgok magam elé. A születési nevem Alexander Brooks. Anyám után.
Én tudom mit éltek át. Az a minden napos logikázás. Igen? Nem?
Köszönöm, hogy mellettem döntöttél - mondom rekedten. Anyám halántékon csókol. Mint gyerekkoromban is annyiszor.
Minden Goodwinságod alatt, Alex te mélyen Brooks vagy. Magadban hordoztad a túl fiatalon házasodást, mint én - nevet anyám és könnyes lesz kicsit a szeme.
Ezért ne magad okold - húzódom el.
Nekem is segített a nővérem. Én is mellettetek vagyok. Akárhogy is döntötök.
Kösz, ezt jó tudni a jövőre nézve - sóhajtok. Összepattintom a dobozka tetejét és visszacsúsztatom a zsebembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése