Devon

 Kim

Már éjfél is elmúlt, de még ébren vagyok. Laptoppal az ölemben a párnámnak dőlök. Alex is fent van. Ráírok.

“Még ébren?”

“Aha.”

“Holnap nincs suli?”

“De van. De anyámék nincsenek itthon.”

“Mit csinálsz?”

“Devonra gondolok.”

A felhúzott térdemet átkarolom és csak nézem a monitort. 

“Te?”  Jön a kérdés Alextől. A hajamba túrok. Nem nagyon tudok erre mit válaszolni. Mert… én Alexre gondolok. De ezt nem írhatom le. Főleg nem neki. Nem is értené. Én se értem. De rá gondolok. Azóta szüntelen rá gondolok. Akarom Alexet. De esélyem sincs rá. Ő az igazit akarja. Az igazit. 

“Viktória az igazi?”

Most ezt miért gépeltem be? Sóhajtva elnézek. Inkább rajzolnék több értelmes születik úgy az ujjaim alól, mint ha gépelek. Alex válasza késik. Aztán csak három pont. De még mindig nem küldi el. Most akkor ír? Vagy nem ír? Nem is akarom tudni a választ. Totál lelombozó lenne, ha azt írná, hogy igen. Valójában abban reménykedem, hogy azt írja, hogy én vagyok neki az igazi. De ez teljességgel lehetetlen, mert Alex normális lányokat keres, nem olyanokat, mint amilyen én vagyok. 

“Nem. Azt hiszem nem. Sosem volt az.” - érkezik meg Alextől a válasz.

“Akkor ne vesztegesd rá az idődet.”

“Nem teszem.”

Sóhajtok. Jó lenne már Devonban lenni. S nem itt. Igazán… jó lenne Alexszel lenni és nem itt. Kedvetlenül zuhanok bele az ágyba Még egy nap. Devonig.

“Csak Devonra tudok gondolni.” - érkezik Alextől. Elmosolyodom.

“Én is.”

A devoni kirándulásunk reggelén apám gondterhelten pakolászik az irodában. A küszöbön állva várom, hogy induljunk már. Én már húznék innen. Talán még sose indultam ennyire lelkesen egy előkészítőre. Én nem pakolhattam sok mindent, mert én egy négy órás előkészítőre indulok. Csak a szokásosat hozom. Hátra ülök a kocsiban és az ajkamat csipkedem. Manchesterben akarok már lenni. Annyira nyugtalan vagyok, hogy a rajz sem megy. Apámat láthatóan nem érdekli, telefonál. Nem tudom mikor csúszott át apám ebbe az életritmusba, hogy már a hétvégéken is ugyanúgy dolgozik. Fogad telefonhívásokat. Ügyeket intéz. Talán csak elnyomja magában azt, hogy házassági válságban van. Ki tudja? El kellene menniük inkább nekik is. Például Devonba. Talán ezért is van ennyire menekülési vágyam. Nekem is. Kikapcsolni.

Apám kirak az egyetem előtt. Alex jaguárja már a parkolóban van. Terv szerint bemegyek az egyetem épületébe. Alex a rajzterem előtt a folyosón vár a lócán. Ahogy meglát feláll.

• Mehetünk? - kérdezi.

• Aham.

• Apád egyre jön vissza érted?

• Téged mikorra várnak?

• Anyáméknak négy óra körül fog feltűnni csak. Akkor érnek haza.

• Akkor… - egyértelmű, hogy az én eltűnésem fog hamarabb feltűnni.

• Kapcsoljuk ki a telefonokat - mondja szárazon Alex és mindketten kinyomjuk a telefonunkat. Hosszú rezzenéssel elsötétülnek a kijelzők.

• Ok.

• Kész, indulhatunk - Alex megindul előre és lesietünk a jaguárhoz. Beülök Alex mellé.

• Mindent hoztál? - kérdezem.

• Szerintem igen - biccent Alex és kikanyarodik a parkolóból. Négy óra utazás vár ránk Devonig. 

• Vissza se kellene jönni - könyökölök az ablakba, ahogy lehúzom.

• Ja, én is gondoltam rá, ne aggódj! - feleli nyugodtan Alex. Döbbenet. Én izgatottabb vagyok. Alex totál nyugodt. Talán még sosem láttam ennyire relaxált és kikapcsolt állapotban. Távol a szülőktől. Ahogy elhagyjuk Manchestert én is fellélegzem. Minél távolabbi hatósugárba kerül az otthonunk annál felszabadultabbak leszünk.  Mintha köveket görgetnének le rólam.  Tényleg nem akarok visszamenni.  Csak hát, nálam nincs is elég pénz. Apám logikája. Apám nem hülye. Tudja, hogy kevés pénzzel túl messzire úgyse jutok. Alexnél elképzelésem sincs mennyi lehet. Nem nagyon aggódik a pénz miatt. Az egyik benzinkútnál kajálunk és mindent Alex fizet. Fejben tényleg eltervezett mindent.

• Tudod az útvonalat?

• Persze, a fejemben van az egész - biccent Alex. - Mondtam. Már napok óta csak Devonra gondoltam. Mindent elterveztem. Az utat, a megállókat, az időpontokat.

• Igazi tervező vagy - vigyorgok rá. 

• Lehet… hogy annyira nem is akarok tervező lenni - rázza a fejét Alex. Hosszan nézzük egymást. Az ajkamra harapok. Tudom miről beszél Alex. Az építészetről. 

• Haladjunk! - intek az út felé. Devon felé.

Alex

Elnéztünk a Red Paddle Co. gyárhoz, nézegettem SUP deszkákat. Még majdnem hogy vettem is egyet. De nem igazán tudtam eldönteni Kim mit tervez. Ő nem tervez, ő művész. Él bele a világba. Hirtelen felindulásokból dönt. Ezért inkább nem vettem új deszkát. Amúgy is van egy szuper jó deszkám. 

Deszkáztunk kicsit közösen is. Szerintem a tengeren azt hitték profi összeszokott páros vagyunk a SUPpolásban, mert nagyon jól siklottunk együtt. Néhányan szintén kint voltak a tengeren. Teljesen más élmény tengeren SUPpozni, mint tavon. Közrejátszik az árapály vonulata is. Szinte olyan volt, mintha kis tavakon közlekedtem volna. 

Kim előreküldött, hogy deszkázzam ki magam, ha már eljöttem, ő maga leült festeni.  Sajnálom, hogy kikapcsoltam a telefont, mert kattintanék néhány képet Kimről. Ahogy ül a parton Devon partjainál és fest. Nagyon békés. Kisimult az arca, felszabadult.Fújja a szél a haját. Tetszik nekem. Erre a napra mindent el lehet felejteni. Erre a néhány órára.  Vacsorát hozok kettőnknek. Kim szótlanul veszi át. Igazi tengerparti piknik.  A nap járása lassan napnyugtába fordul.  Már anyámék is keresnek.  Kimmel egymás mellett ülünk a parton és a tengert nézzük.

• Csináld meg az építészmérnökit Alex.

• Miért?

• Mert jó építész leszel.

• Apám alatt?

• Apád alatt.

• Egyre kevesebb rá a kedvem.

• Nem is adtad be más szakra.

• Tudom. Nem kötelező beiratkozni, még ha fel is vesznek - nézem a tenger hullámzását. Másabb itt a tenger, mint északon. Melegebb is.

• Azt mondtam anyádnak, hogy szerintem te leszel a jövő Sir John Nashja - mondja komolyan Kim. Rámnéz. Egészen szürke a szeme. Most egészen szürke. Keskenyre húzott szürkék a szemei és a fahéjvörös haját szüntelen fujdogálja a szellő. Kimet egyáltalán nem zavarja. Engem sem. Érzem a samponja illatát. Kim minden este hajat moshat. Attól ugyanolyan állagú a haja mindig. 

• Sir John Nash? Ez komoly? - nevetek és megtörlöm az ujjaimat, ahogy befejezem a vacsoránkat. - Viccnek is rossz.

• Én… komolyan mondtam Alex. Szerintem nagyszerű építész leszel - Kim nem viccel, nincs mellékzönge a hangjában.  Komoly. S csak néz.

• Még nem tudom…. Most… nem akarok erre gondolni, de… kösz - nézek el a tenger felé. Egymás mellett ülünk felhúzott térdekkel. 

• Rendben - biccent Kim. - Nincs mit. Aki ismer ezt mondaná. 

• Tényleg nem voltál még szerelmes? - kérdezem Kimet, de nem merek ránézni.

• Nem… nem tudom - válaszol kitérően Kim.

• Akkor miért? Miért az a sok srác?

• Passz. Talán… így kerestem a szerelmet.

• A szexben?

• Aham.

• De nem találtad meg.

• Nem jó helyen kerestem - biccent rá Kim.

Onnan érzékeljük, hogy késő lehet, hogy eltűnnek az emberek a partról. Egyre alacsonyabban áll a nap. S mi még mindig a parton vagyunk. Egész nap Devonban a parton időzünk.

• Mi legyen? Keressünk egy szobát, vagy induljunk haza? - kérdezem meg Kimet.

• Maradjunk még a parton - rázza a fejét Kim. 

• Oké - hagyom helyben.

Kezd lebukni a nap. Narancsos vörösbe játszik az ég alja és a tenger, de felettünk már gyűlnek a felhők. 

• Van egy jointom, elszívjuk? - nézek Kimre.

• Miért nem ezzel kezdted? - vigyorog rám Kim. Felém tartja a tenyerét és a kezébe nyomom a cigit. Profin gyújt rá, és hosszan tüdőzi. Ezerszer jobban szív, mint én.  Néhány percig még vérvörös az óceán színe, ahogy a horizontra ér a Nap, aztán már csak az este ereszkedik ránk.  Amíg a cigit szívjuk felváltva egy-egy slukkot, egy bottal a homokba rajzolgatok, értelmetlenül egyeneseket, kockákat, segédvonalakat. Perspektívákat. Eltupákoljuk a Reese-től kapott cigit. Kim egy ideig figyeli, hogy miket karcolgatok a homokba, végül kiveszi a kezemből a botot. Először csak a saját nevét bogarászom ki a karcokból. Ahogy félretolja a térdemet az útból akkor látom, hogy mivel keríti körbe. Egy szivet rajzolt, a kettőnk neve köré. Ahogy végez eldobja a botot és rám néz. Nem igazán gondolkodom túl sokat a dolgon. 

Kim haja a mellkasomra borul. Lehúzom róla a felsőjét, ahogy a homokba döntöm, a fahéjvörös hajszálai a fekete melltartójához tapadnak közöttünk. Egy parton talajszinten a legnagyobb előny a szeretkezésben, hogy nincs sehol vége az ágynak. Kim nem passzív az ágyban azt megállapítom. Legalább annyit szeret felül lenni, mint alul. Végighenteregjük a környező területet és talán csak a joint hatása, de kábé repülök. Sokkal intenzívebben szeretnék jelen lenni a pillanatban, de egyszerűen csak belelebegek az egészbe. A fejünk felett gyülekező felhőkkel, a háttérben az óceán hangjaival. Kim lágy sóhajaival. A haja rámborul, aztán a melleire. A kezemmel tapintom a bőrét, mindenütt. Az egész élmény annyira szürreális és varázslatos és valahol a csoda határán van. Kim fátyolos szürkéskék szemeivel, a haja fahéjvörös színével, minden sokkal impluzívabb. A színek, az érzések, az élmények. Kim. Alig tudom megállapítani, hogy mikor vagyok benne és mikor nem, de állati finom puncija van és nagyon jól mozog. Teljes élmény. Teljesebb és valósabb, mint bármi az életemben és mégis minden álomszerű.  Fel sem fogom, hogy zuhog ránk az eső, egészen pici apró szemetelő eső, sűrű, pici szemekben, de esik. El fogunk ázni, nagyon. De csak nevetünk az egészen. Borzasztóan beszívtunk. Nagyon jó fű lehetett, mert minden érzékem teljesebb és valami fantasztikus a szex Kimmel.  Elképzelésem sincs, hogy meddig csináljuk, hogy hányszor csináljuk, hogy abbahagytuk-e egyáltalán. Csak Kim fekete melltartója, vörös haja, puha öle és az eső az utolsó emlékem. Kiájultunk.