Hova lépnél le?

 Kim

Az íróasztalomnál a fülesem zsinórját bogozgatom. Folyton összegubancolódik. Rosszabb, mint a hosszú haj.  A legújabb akvarellt nézem a falon, ma délután készítettem. Kiszögeltem. Néha apám bejön a szobámba, aminek az az eredménye, hogy le kell tisztogatnom a festményeimtől a falakat. Lehet kissé utálja, ha festek. Valami, ami eltántorít engem az építészettől. A zenelistámon keresgélek, amikor üzenetem jön. Alex.

“Hova lépnél le?”

Csak egy pillanatig gondolkodom a válaszon:

“Párizs”

“Közelebbit.”

“Devon.”

“Most szombat?”

A jégkockákat nézem a teámban. Alex tényleg komolyan beszél? Vagy beszívott? Tényleg elvinne, csak úgy Devonig és vissza?

“ Komoly?”

“Aha.”

“Benne vagyok.”

“Holnap átjössz?”

“Kendalba?”

“Azt ne mond, hogy sokat kell tanulnod.”

“Csak haveri összejövetel, de mindegy. Akkor gyere a partra suli után, ahogy ideérsz.”

“Akkor holnap.”

Alex nem lelkizte túl. Nem szokása. Zárkózott. Szeretem, hogy olyan zárkózott. Szeretem az érzékeny kis lelkivilágát is. De nem nagyon értem tőle a dolgai felét sem. Többet rejteget magából mint kellene.

Nemcsak Alex szervez nekem programokat. Anyám is. Még a sulinak sincs vége, de már rám ír, hogy cukrászdázzunk. Vonakodva megyek csak bele, mert a parton egy órát festeni akartam volna. De ma sehogy sem akar ez a festés összeállni. Anyám tekintete vizes, és élénk. A szeplői mindig olyan ártatlannak mutatják. Fekete nadrágban van és mindkettőnknek Victória-tortaszeletet kér. Stefi vörös ajkakkal és fekete keretes szemüveggel hozzá képest szinte az ellentéte. Félresimítja a franciafonatát és a mutatóujjával feltolja a szemüvegét. Ettől a mozdulattól mindig olyan okosnak találom.

• Csajbuli van? - ülök le hozzájuk a sulitáskámat a lábamhoz dobva.

• Mondhatni - nevet rám Stefi.

• Kidumáljuk a pasikat? 

• Jól hangzik. 

• Kivel kezdjük? -szúrom a villámat a tortaszeletembe és öt perc alatt szeretném eltüntetni ezt a tortaszeletet, hogy a partra húzzak.

• Apáddal - morogja anyám.

• Hú, ettől a témától lehet kicsit ki fogok akadni - bólogatom és körbenézek a cukrászdában. Családok ülnek unottan a gyerekükkel, és barátnők. Elég nőcis hely. Olyan anyámnak való. - Mi lenne, ha fordítanánk a sorrenden? Alexnek van most barátnője? - fordulok Stefi felé. Stefi megigazgatja a szemüvegét az orrán.

• Nem igazán tudok róla, hogy egyáltalán valaha is lett volna neki - húzza végig a krémen a villáját Stefi. - De… hát én az anyja vagyok. Nyilván nem velem közli először, ha mégis. - Márpedig Alexet én pont olyannak ismerem, aki először egy lányt hazavisz a szüleihez, hogy jóváhagyják a kapcsolatot, mielőtt egy ujjal is hozzányúl. 

• Tehát nem vitt haza lányt? - felteszem a lábam anyám székének a szélére és ezen az információn merengek. Véletlen sem fordul meg a fejemben, hogy megemlítsem, lehet, szombaton...

• Otthon az apja mindig leköti.  Most is valami pályázati anyagot rajzol. Szerintem nem jut ideje másra - Stefi lassan megnyalja a száját és ráharap, majd rámnéz. Mindketten a másikat fürkésszük. 

• Szerintem a jövő Sir John Nash-ja lesz. Az az építész lesz, aki átrajzolja London térképét - mondom tényleg megfejthetetlen arckifejezéssel. - Lehet ezt legközelebb elsütöm a nagy cégügyes klubgyűlésen az irodában - vigyorgok.

• Kim! - anyám már érezte a bimbódzó iróniát a hangomban. - Jobb, ha most nem viccelődsz cégügyekben - Stefi azonban még mindig engem fürkész. Anyám már teljesen máshol jár.

• Mindegy, nem is ez a lényeg… akkor sem értem, miért írt vissza neki. Érted? - kocogtatja a villáját a tányérhoz anyám.

• Vanessa, a férjem kétnaponta huszonéves lányokkal találkozik. Ezzel csak mérgezed az egészet. Lépj túl rajta!

• Rákérdeztem, és ideges lett. Ez jelent valamit.

• Ideges lett, hogy megint vitatkozni fogtok valamin -  feleli Stefi nyugodtan. Figyelem anyám gondterhelt felhős homlokát, Stefi lesütött szépen húzott szemét. Befaltam a tortaszeletemet ideje lépni innen.

• Apa? Valakivel kavar? - anyám felnéz rám, mintha legalább én többet tudhatnék náluk. Hűvösen nevetek. - Ha így is van. Soha nem tudnád meg. Úgy intézi az egész életét, mint a cégügyeket. Egy fakk itt egy fakk ott, egy mappa ide, egy mappa oda. Ha az a nő irogat rá, akkor csak kavarja nektek a szart és apának semmi köze hozzá. Ebben biztos lehetsz. Úgyhogy nyugi, az a nő csak kapar, de apámat meg csak idegesíti. Na most már nyugodtan visszatérhettek az ebédszünetből - vigyorgok rájuk. - Én léptem! Este csak későn jövök haza! - puszit nyomok anyám és Stefi szépen púderezett arcára és lelépek a cukrászda édeskés levegőjéből.

Késve érkezem a partra, a srácok már körbeültek és begyújtották a vízipipát is. Szerettem volna én ízt választani, de gondolom valami srácos íz lesz így. A többi cucc közé dobom a táskám és bemászok közéjük a körbe. Alexnek egy óra mire Kendalból ide kiér. Addig simán elfüstölhetünk itt egy fél órát is. Csak kicsit felhős az ég. Ma nem fog esni.

Alex

A világítótoronynál parkolok le és gyalog indulok neki a partnak. A tenger felől fúj a szél. Messziről kiszúrom Kim vörös haját, ahogy lobog a szélben. Egy nagyobb társaság közepén van, és nevetnek. Kézről-kézre adogatják a vízipipát és mindenki kábé két-három slukkot szív. Kim hajlékonyan ül át az egyik srác ölébe és helyette is szív. Mindenki röhög.  Kim kihúzza a hajszálait az arcából és ahogy felnéz észrevesz. Néhány szót vált a társasággal, valószínűleg elköszönt, mert feláll és felveszi a táskáját és megindul felém.

Ahogy elém lép lábujjhegyre emelkedik és az arcomra nyomja a száját. Mentolos a lehellete. 

• Ezt gyakran csináljátok? - kérdezem.

• Néha?

• Valamelyik a pasid? - nézek vissza a társaságra, ahogy Kim derekáról elhúzom a tenyeremet.

• Dehogy.

• S akinek az ölében ültél?

• Csak haverok - legyint Kim és megindul a jaguár felé.

• Hallgatlak, mik a tervek és miért? - kérdezi és beül a jaguárba. A táskáját a hátsó ülésre dobja. Az ölében már ott van az utazáshoz használt rajztömbje. Ahogy kikanyarodok rákérdez:

• Hallgathatunk zenét? - ez új. Kimtől semmi sem lényegtelen.

• Ha szeretnél - bekapcsolom a rádiót, de Kim a saját telefonját teszi rá a hangrendszerre. Marshmellotól indítja a Friends-et. Nem nagyon tudok reagálni, mert éppen előzésben vagyok. Amikor visszaveszem az indexet Kimre nézek.

• Öhm… miért kapom ezt a számot? - kérdezem egyenesen.

• Csak - ránt vállat Kim.

• Tudom, hogy csak barátok vagyunk.

• Biztos? - néz rám Kim.

• Mert?

•  Nem tudom. Egyszerre velem akarsz lelépni kábé a világ végére. Belém zúgtál, vagy mi van? - kérdez rá hidegen Kim.

• Devon nem a világ vége. Három óra Manchestertől - felelem és én is ideges leszek. Belezúgtam Kimbe?

• Kikerülted a kérdést Alex.

• Persze, hogy nem - csattanok keményen.

• Jó… csak… néha van egy olyan nézésed.

• Milyen nézésem?

• Nem tudom. Úgy nézel - Kim felteszi a lábát a kesztyűtartóra és rajzolgat. Lepillantok a hosszú combjaira. A suhogó fahéjvörös hosszú hajára. Mindig ugyanolyan a haja. Egyenes, kivasalt, jó fazonú és ugyanolyan állagú. Elképzelésem sincs, hogyan éri el. Nagyon tetszik. A haja például tényleg nagyon tetszik. Meg a hosszú combjai, nagyon magas és vékony lány. De arányosan vékony.

• Most is úgy nézel - pillant fel Kim és rajtakap, hogy őt bámulom. Morcosan visszafordulok és inkább az utat nézem.

• Inkább ne hallgassunk zenét! - nyomom ki a számot ingerülten.

• Na most tisztára olyan vagy, mint az exem - vigyorog Kim.

• Milyen exed, sose jártál senkivel - dünnyögöm az orrom alatt.

• Jó, hát akinek a kocsiján furikáztam, így jobb? - nevet fel Kim könnyedén. - Na és te? Jártál már lánnyal? Meddig jutottatok? - érdeklődik Kim.

• Szerintem ez igazán nem rád tartozik.

• De hát mi csak barátok vagyunk, a barátok igazán mindent megoszthatnak egymással. Tehát? - fordul felém érdeklődve Kim.

• Nem tudom, ezt nem veled akarom megbeszélni - zárkózom el.

• Akkor kivel? Szóval még szűz vagy - szinte nekem támad a kijelentéssel Kim.

• Volt már kapcsolatom - sóhajtom, mert Kim nem szakad le a témáról.

• De nem feküdtél le vele.

• Talán csak az igazira vártam.

• Tisztára mint egy lány, Alex - rázza a fejét Kim és visszafordul a rajzai felé. Satíroz a papíron. - Tehát mi ez a szökés és lépjünk le téma?

• Elegem van. Apámból, a cégből, az építészetből. Lassan már mindenből. Az egész életemből. Kezdem azt érezni, hogy egy vicc az életem.

• Egyáltalán nem is vagy vicces - néz rám Kim.

• Egész héten versenypályázati anyagot kell csinálnom. Elegem van. Nem érdekel az egész, nem akarok versenyezni, semmit nem akarok - fakadok ki. - Miért kell nekem állandóan tűrnöm? Tűrnöm ezt, hogy irányítva vagyok. Építész legyek, versenyezzek. Legyek egy második Alex Goodwin, nívódíjas építész, egyetemi tanár. Apám árnyékában élek. Néha ordítani tudnék az egésztől.

• Devonban szerintem jókat lehet kiabálni - biccent Kim, és visszahajol a rajzához. A haja a lapra omlik. - Majd kipróbáljuk. 

• Devonban SUP-ra akarok állni, szóval ma gyakoroljuk, hogy ott ne bénázz.

• Jógában is elsőre is jó voltam - húzza el a száját Kim. 

• A jóga talajon van, a SUP meg vizen.

• Vizen is ugyanolyan jó vagyok - jelenti ki Kim magabiztosan. Kim folyton tele van önbizalommal. Az a helyzet, hogy nem is ok nélkül. Kim általában tényleg jó. Spontán. Erőlködés nélkül. Nem stresszel túl semmit. Ügyes. Van annyira jó, hogy egy minimumot megüssön mindig mindenben. Mert ő Kim. Képtelen bénázni. Bármibe belefog alapvetően tényleg jó lesz benne. Szerencsés csillagzat. Semmi más nem lehet.

• Képzeld Viktória-tortaszeletet ettem anyáddal és anyámmal a cukrászdában.

• És?

• Mi van Viktóriával? 

• Mi lenne? Semmi.

• Ha ez megnyugtat, szerintem nem a jógán múlt.

• Nem érint ennyire mélyen a dolog, hogy nyugtatnod kelljen. 

• Csak gondoltam szólok. Nem is illettetek össze - jegyzi meg laposan Kim. A fejemet rázom. Nem akarok Viktóriáról beszélni. Főleg nem Kimmel.