Kim
Harmadjára is két rózsaszín csík. Ez… durva. Mármint… ennyi teszt nem lehet hibás. Ugye? Ránézek a mosdó szélén tátongó üres dobozra. Felemelem és megforgatom a kezemben. Keresem a szavatosságot. Nem járt le. Hát ez… ez… hatalmas nagy.... Szívás. A hajamba túrok és hátrahúzom az arcomból. Felnézek magamra a tükörben. Ez nem… nem lehet! Vagy mégis?
Megvakarom az orrom tövét és idegesen nyúlok a telefonom után. Alex! Basszus!
Ráírok.
“Gyere ki! Most!”
“Délelőtt tíz van. Suliban vagyok.”
“Sürgős!”
Én kihagytam a mai napot, mert… hát mert ma kellett volna megjönnie. Szóval ütem szerint eljátszottam minden drámát a héten, a premenstruációs stressztől, a nagyon tanulok szakaszig. Mindent, ami hihetővé teszi a történetemet itthon. Tehát ma nagy hasfájással keltem és borzalmasan sápadt voltam és nem mentem suliba. De… de nem is jött meg. Mi van? Tehát kigyalogoltam innen az első patikáig és vissza. Mert igen, persze, hogy berezeltem, hogy mi van ha…? És… ez nem csak ha. Ez tény. Ez itt van, három pozitív teszt vágja az arcomba az eredményt. Ez nem lehet tévedés. Alex végre visszaír.
“Egy órán belül ott vagyok.”
Megkönnyebbülök. Nem tudom miért. De megnyugtat a tudat, hogy Alex mindjárt itt lesz. Apámék építkezésen és bevásárláson. Én az ablakban állva várom, hogy végre Alex megérkezzen. Idegen kocsi áll be a kocsibeállónkba, nem Alex vezeti. De csak ő száll ki. Kinyitom neki az ajtót és a hajamba túrok. Talán érzi a feszültségemet. Csak várakozón megáll az iroda felé vezető előtérben, én meg a konyhapultnak döntöm a csípőmet.
Életem legcikibb beszélgetése lesz, de ezt végig kell vinni.
Védekeztél? - kérdezek rá és remeg a hangom, még én is érzem. Alex is hallja.
Öhm… mi? - látom Alexen, hogy azt se tudja mi van. Kirángattam ide egy sima iskolai napon, suliidőben. Lóg a suliból, mert nekem kérdéseim vannak felé.
Devonban...húztál gumit?
Mi van? Én… azt hittem, hogy te...hiszen annyi sráccal…
Nem, én nem… - rázom a fejem és az ajkaimat csipkedem. Pontosan tudom, hogy mi volt. Ott voltam. Beszívtunk, fel sem merült a kérdés. Egyáltalán nem beszéltünk semmiről. Főleg nem védekezésről. Egyszerűen csak megtörtént. Isten tudja hányszor. Újra, és újra. Totál be voltunk állva. Totálisan. Alex nagyot nyel.
És...te most…?
Igen. Terhes vagyok - nyögöm ki és az ajkamra harapok. Alex idegesen túr a hajába.
Ez...biztos?
Ma már meg kellett volna jönnie. Három tesztet is csináltam. Mind… pozitív.
Fúúúúh! - fújja ki a levegőt Alex. - Bocs, le kell ülnöm - nyögi. Komolyan úgy tűnik, hogy menten elhányja magát. Leül a kanapéra és a térdeire könyökölve beletúr a hajába és lehajtja a fejét. Követem, és leülök mellé a kanapéra. Alex oldalt néz rám. Tényleg rosszul van. - Most mi lesz?
Én...nem tudom - nyögöm és továbbra is csak az ajkaimat csipkedem. Ezzel...egyikünk sem számolt. Egyetlen éjszaka. A mi Devonunk.
Órákig is ülhetnénk egymás mellett. Az én szüleim azonban hamarosan megérkeznek. Alex is tudja, hogy kevés időnk van. Meg kellene beszélni valamit. Csak egyszerűen még a feldolgozás folyamatában vagyunk.
El kell mondanunk nekik - fogja a fejét Alex.
Elkerülhetetlen lesz - biccentek hozzá. Csak a számat tépkedem, semmi értelmesre nem telik tőlem. Hihetetlen, hogy egy éjszaka, pont az az egy éjszaka…
Egyszerre mondjuk el. Jobb, ha tőlünk tudják meg.
Jó, az jó lesz igen - teljesen Alex-re hagyok mindent. Gondolkodni sem tudok.
Apámnak ma van a késői tájépítész órája, szóval ő csak olyan este fél kilenc körül ér haza. Menni fog, ha kilenc körül mondjuk el? - néz rám kérdőn Alex.
Jó - biccentem. Mit szoktak a szüleim este kilenckor csinálni? Már azt sem tudom. Talán anyám tévét néz. Apám teljesen kiszámíthatatlan, talán dolgozik az irodában. Lopva Alexre nézek. A tenyerével a homlokát dörzsöli.
Ezen nem lesz mit szépíteni. Felvezetni - szólal meg.
Hát nem - értek egyet. - Kellene valami közös álláspontot kialakítani.
Aha. Ja...jelenleg nem vagyok túl jó állásfoglalásban - nyögi hozzá Alex. Akaratlanul is elmosolyodom. - Te? - néz vissza rám kérdőn.
Nem, én sem - rázom a fejem. Képtelen vagyok érdemben reagálni bármit is. Egyszerűen csak ülök és le vagyok döbbenve. Keletkezett itt egy váratlan helyzet és ez nem igazán szokványos az életemben. Általában tudatában vagyok, hogy mit akarok és mit csinálok. Ez az egész pedig most felülír engem. Csak megerősíti bennem azt, hogy a pályaválasztás óta szétcsúsztam. Hogy fogalmam sincs mit akarok az élettől. Ez sem egy fej vagy írás kérdés. Nem lehet így eldönteni. - Te vagy a tervező kettőnk közül.
Aha… maradjunk annyiban, hogy estig próbálok valami értelmeset összerakni fejben. Tedd te is ezt!
Oké! Jó - bólintok rá megerősítésként. - Átgondolok én is mindent. Lesz időnk egyeztetni?
Lesz. Ha nem is ma. De… összeülünk mi ketten is megbeszélni, oké?
Az szuper lenne. Oké. Jó, este kilenc - legalább ennyit már tudunk. Hogy mihez egyeztessük az óráinkat. Alex távozni készül. Nem akarom én se, hogy összefusson anyámékkal.
Alex! - szólok utána és ezzel megállítom. - Amit… utoljára mondtál, Devon után, a kocsiban… az még igaz? - Alex megfordul és ahogy beérem rámnéz. Visszalép hozzám és az ujjaival fésülve a hajamat hátrasimítja az előrehulló tincseimet és a száját a számhoz érinti. Megcsókol. Futó csók. De megcsókol.
Igen Kim. Igaz - mondja a szemembe és nyikorog a sportcipője,ahogy sarkon fordul és kisiet a házból. Csak az ajtócsapódást hallom, ahogy visszaül a kocsiba és magamra maradok. Este kilencig.
Alex
Ez a váratlan gyomorszájon vágás témája. Nem várt ütés. Tényleg. Amikor Kim az arcomba vágta, hát kábé erre mit lehet reagálni. Úristen! Egy ilyen bejelentésnél igazán csak egyetlen dolog fordul meg a fejemben. Szerintem Kim fejében is. Megtartjuk? Vagy sem?
Napokat forgolódhatnék magamban azon, hogy Devonban volt nálam óvszer? Mert szerintem volt. Csak éppen nem a parton. Nem esőben. Nem úgy, hogy beszívtam. Én, aki kábé sose füvezek. Plusz úgy, hogy egy olyan csajjal voltam, akiről köztudott, hogy úgy intéz el egy numerát, mint egy cigiszünetet.
Ha meg is fordult a fejemben - bár tényleg nem fordult meg a fejemben - hogy ki védekezik, Kimnél egyértelműnek tűnt, hogy ő szed tablettát. Hiszen folyton csinálja.
Nincs mit kozmetikáznom az adaton, tényleg elkapott minket a hév és egymásnak estünk. Így történt. Hogy most kábé borítani fogunk mindent. A szüleinkkel való kapcsolatot. Az irodát, aminek a jelentése messze több, mint egy helyiség, mert a jövőnk, a munkahelyünk és a családi és baráti viszonyok alapfogalma apáink nyomán. Sajnos azt kell mondjam társadalmilag is más státuszba kerülünk. Diákból, szülőkké válnánk. Kim onnantól nem egy csaj, akit meg lehet baszni, hanem egy anyuka. Egyszerűen egyetlen ténytől megváltozik minden. Egy gyerek mindent megváltoztat. Mindent.
S a nagy kérdés, hogy hogyan fognak erre apáink reagálni. És hogy mit akarunk mi. Kim jól rátapintott, minél hamarabb nekünk kettőnknek kell állást foglalni, mert ahhoz kell igazítani minden lépésünket. Még a szüleinket is. Az egész életünket is.
Innentől Devon az origónk. Devon most már tényleg, fogalommá vált. Nemcsak a menekülés, a szabadság és a ki akarok lépni a szüleim elvárásai alól, az egész életünk determináló hálójából. Hanem a Kimmel való kapcsolatom kiindulópontja is lett. Eddig is voltunk valamilyen viszonyban egymással. Ősidők óta ismerjük egymást. Senki mást nem ismerek úgy, mint Kimet. Együtt nőttünk fel. De… Devon óta minden más lett. Kapcsolatilag átléptünk oda, amiben Devon lesz a határkő. Ez most már biztos. Gyerekkel, vagy gyerek nélkül.
Nem, hogy megoldanánk az életünk dolgait, még tovább bonyolítottuk. Ez az egész, maga a bonyolultság. Egy rakás bonyodalmat csináltunk saját magunknak. De összességében én csináltam. Magunknak. Mint Kimmel mindig. Én viszem el a balhét.
Kim terhes… Tőlem.
Este kilenc óra. Svájci óra pontossággal. Greenwich-hez igazítva. Teljesen mindegy volt éppen mit szakítok félbe, vagy éppen mi a felállás otthon. Pontban kilenckor kimondtam azt a mondatot, ami az egész életemet meg fogja változtatni innentől. Féltem, hogy beleremeg a hangom, vagy nagyon kisfiús nyekergés lesz az egész, mert nem akartam így elmondani. Hasznos volt a délutáni több órás felkészülés, mert egészen határozottan és tökösen mondtam ki. Elég hangerővel.
Nem a legjobb perc volt, mert anyám kezében épp egy jénai tál volt, ami élére esve éles csattanással tört össze és a kis darabok siklópályára álltak a konyhakő drága kerámialapján. Apám az étkezőasztalnál ült, tehát kábé csak rámnézett és ezzel ennyiben is ragadt a pillanatban.
Lehet ezerszer átfogalmaztam, ezt az egy mondatot. De egyszerre akartam tisztázni, hogy Kim nem csak úgy valakitől esett teherbe, hanem az én vonatkozásom a helyzetben egyértelmű legyen.
Hosszú, vontatott másodpercek. Nem jutnak szóhoz. Az egyértelmű. Másodpercekig csak némán hallgatunk mind a hárman. Vihar előtti csend.
Te ennyire hülyegyerek vagy?! - apámat soha nem hallottam ilyen hangerővel kiabálni, idegből. Kidagadnak az erek a homlokán. Egészen Liam kirohanásaira emlékeztet. Elvesztette a nyugalmát. A lelki békéjét… valójában úgy érzi, hogy azt a fiát, akit ismert. Aki óvatos, fegyelmezett, rendes és normális. - Szerinted mi a fasznak volt annyi pénz a zsebedbe tolva?! Hogy mondjuk kibaszottul vegyél gumit a kurva életbe már! Egy ekkora ribanccal összefeküdni! Tiéd egyáltalán az a gyerek, vagy csak behülyít?! Hogy elvidd a balhét helyette?!
Alex! - szól közbe anyám csitítóan.
Te most fogd be! - csattan anyámra. Soha nem hallottam anyámmal így beszélni. Soha. Ebből tudom, hogy apám tényleg magánkívül van.
Az enyém. Száz százalékig biztos vagyok benne - mondom keményen.
Pompás! - fújtat apám. - Gratulálhatok?! Két ilyen hülye gyereket! - idegesen húzza ki a telefonját a zsebéből. Tudom mire gondol. Liam hívni fogja.
Kim is most mondja el otthon - felelem nyugodtan.
Nagyszerű! - apám visszacsúsztatja a telefonját a zsebébe. Aztán nekem esik. - Te normális vagy? Normális vagy? Tizennyolc is éppen hogy vagy! Még le sem érettségiztél! Most felvételiznél az egyetemre! Erre te… gyereket csinálsz? Magyarázd már el nekem, hogy lehetsz ennyire hülye?
Én…
Az egész életedet el akarod baszni? Hogy találtátok ti ketten ki, hogy nem védekeztek? Honnan jött nektek ilyen hülye ötletetek? Szándékosan csináltátok? Ezzel nem az én életemet cseszitek szét, hanem a tieteket! Ha Kim ezzel akart az apjának betartani, akkor azt benézte. Ez az ő problémája és nem az irodáé! - apám feszülten csípőre teszi a kezét. - Mondjad! Miért nem húztál gumit?! Nem világosítottalak eléggé fel?! Akkor most megteszem! Garantált, hogy a céget szétszedtétek! Hogy ha Kim úgy dönt, hogy marad a gyerek, fizetheted a gyerektartást! Márpedig te fogod fizetni, mert te csináltad, nem fogom helyetted fizetni. Szóval húzhatsz el dolgozni! Nem érdekel mit csinálsz!
Alex! - szól közbe anyám.
Stefi kérlek! Ne szakíts félbe! Csak egyre válaszolj! Szándékos volt vagy sem?
Nem volt szándékos.
Szimplán hülyék vagytok. Világos. Bár Kimből éppen kinéztem volna, hogy direkt baromkodik össze mindent, mert benne van a jellemében. De tőled több felelősséget vártam volna. Sokkal többet! Előrelátást! Értelmet! Valami felnőttséget. Mondjuk, hogy fejben végiglogikázod, hogy mit eredményezhetnek dolgok. Nem csak, hogy belemégy mindenbe, amibe Kim belerángat. Emlékszel? Volt egy beszélgetésünk nem is olyan régen. Azt kérdeztem ki irányít. Végiggondoltad? Mert most nekem hirtelen úgy tűnik Kim irányítja a farkadat! - minden továbbinak vége szakad, mert megrezzen apám telefonja. Mind halljuk a konyhában Liam hangját.
Mind gyertek át! Most! Nem érdekel, hogy mennyi az idő!
Indulunk! - feleli apám röviden és kinyomja a telefont. Rámnéz. - Szerintem gratulálni akar neked a kimagasló teljesítményedért - feleli kegyetlen iróniával. - Kocsiba! - szól ránk apám. Úgy ahogy vagyunk, tehát kocsiba ülünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése