Viszlát Chelsea_28

 Corn (Max)

Borongós az idő, de csak a szürke felhők úsznak Manchester felett.

Chelsea kinyitja az ablakot. Friss levegőt enged be, de cserébe vele érkezik a Deansgate zaja is.

-        Ez a szektor is túl zajos lenne.

-        Minden más nagyon drága volt – rázza a fejét Chelsea. – Csak gyere el velem.

-        Jól van. Menjünk ki a meccsre, de had válasszak én szektort. A különbözetet kompenzálom.

A hazai csapat kispadja mögötti luxusülésekre választok helyjegyet.

A prémium felárat is kifizetem így egy öt fogásos menü is jár a jegyünkhöz és látjuk a bemelegítést és a játékosok pályára érkezését is az üvegfalon keresztül.

 

Kisebb is lesz a tömeg. Zártabb és privátabb rész ez mint a stadion többi része.

-        Ezek a legdrágább jegyek! – tiltakozik Chelsea és ki akarja venni a kezemből a telefont.

-        Miért, minden nap Manchester City meccsekre megyünk? – kérdezek vissza elhúzva a telefonom.

-        Nem engedem, hogy ennyit költs egy meccsre!

-        Te akarsz felügyelni az én bankrollomra? Nevetséges gondolat!

-        Add azt ide!

 

A birkózásunknak az az eredménye, hogy Chelsea rám zuhan a kanapén. A haja az arcomba borul.

 

Melegítőalsóban és kényelmes pólóban van. Semmi hivalkodó.

De most mindene hozzám nyomódik.

 

Mindketten ledermedünk.

 

Chelsea a karfára támaszkodva lelöki magát rólam.

 

Egy pillanat volt az egész.

-        Csinálj amit akarsz! – felfújt macskaként bevonul a fürdőszobába.

-         

Mintha legalábbis én rántottam volna magamra.

 

Hozzá sem értem!

 

Még mindig a telefonom szorongatom.

 

Én csak szeretném kényelmesebbé tenni az élményt. Miért kellett erre ennyire hevesen reagálni?

 

Az impulzív Chelsea.

 

Kaotikus.

 

Végignézek magamon. Mintha minden receptorom bekapcsolt volna.

 

Chelsea súlya a combomon, a derekamba vágó térde, a haja illata…

 

 

Csak üres tekintettel tologatom le-fel a képernyőt. Hirtelen azt sem tudom mit akartam csinálni.

 

Lefoglalni a jegyeket a VIP szektorba. Visszavinni Chelsea eredeti helyjegyeit.

 

Zárt üvegfal mögött vacsorázni a meccs után Chelsea-vel. A félidőben kávézni és süteményezni együtt.

 

Felnézek a zárt fürdőszoba ajtóra.

-        Ebben a ruhában nem jöhetsz a meccsre! – kiáltok be.

-        Melegítőben be sem engednek egy ilyen rendezvényre.

-        Persze, mert engem simán játékosnak néznének! – kiáltom vissza.

-        Annyira azért nem nézel ki sportosnak! – Chelsea kidugja a fejét. Kipirultabb mint szokott.

-        A VIP szektorba két órával a meccs előtt beülhetünk! – nézek fel rá.

 

 

Chelsea feltételezésem szerint… járt már meccseken.

 

Feltételezésem szerint éppen a hazai csapat kispadja mögött ült. Bár lehet nem egy Etihad Stadionban, de mégiscsak focipályán.

 

Meg merjem kérdezni?

 

Nem tudom mit szólna.

 

Chelsea fekete passzos nadrágban és vastag kávébarna zsenília pulóverben ül mellettem a lelátó bőrülésén. Most csak lazán hullámokban van a haja a vállai körül. Izgatottan csillog a szeme.

-        Te imádod ezt! – állapítom meg, ahogy sikongat a pályára lépő focistákat látva.

 

Egy futball edző felesége volt. Most látom rajta mennyire lázba tudja hozni egy meccs. Nem azért, mert fogadtunk rá.

 

Szabályként bevezettük, hogy arra a meccsre nem teszünk, amit stadionban nézünk.

 

Chelsea kábé az üvegfalra tapad. Végiglegelteti a szemét a játékosokon.

 

Én meg csak a fejemet ingatom és belekortyolok a sörömbe.

 

Ma egy teljesen más nőt látok, mint akkor ott azon az esős november vasárnap a William Hillben.

Az ázott, kapucnis, didergő, riadt tekintetű Chelsea először járt fogadóirodában. Chelsea fogadó énje.

 

A csinos, vonzó, kipirult arcú, lelkes Chelsea teljesen más. Chelsea szurkoló énje.

 

Végigszurkolja az egész meccset. Minden helyzetben felpattan mellőlem a bőrülésről.

 

Izgatottan megrázza a karomat.

 

A góloknál felugrál és sikongat. A fejemet rázva csak nevetek rajta.

 

Beismerem kevésbé a meccset néztem, mint Chelsea-t.

 

Így amikor az öt fogásos menü alatt Chelsea a meccs helyzeteit elemzi nem igazán tudok bekapcsolódni, mert fogalmam sincs mi történt előttem a pályán.

 

Mindent kitakart Chelsea. Főleg a gondolataimban.

-        Nézted te egyáltalán a meccset? – kérdezi megállva az étkezésben Chelsea.

-        Hát persze – felelem röviden. - Kérdezhetek valamit?

-        Mit?

-        Sokat jártál a férjeddel meccseken? – Chelsea lenyeli a falatot.

-        Vártam, hogy ezt meg fogod kérdezni. Igen. Szerettem a helyi csapatot. Az teljesen más mint itt ez a csapat. Ott a Keswick Rangers helyi csapat volt. Utána beültünk mindig a helyi pubba a játékosokkal inni. Volt egy hangulata. Tudtam, hogy oda járnak… én is oda mentem. Ott találkoztam először a férjemmel. Ha győztek sokat ittak, ha nem győztek még többet – nevet Chelsea.

 

Látszik rajta, hogy ezek a jó emlékei. Minden ami a csapathoz köti.

 

-        Aztán… kellemetlen lett minden. A csapat. A helyi pub… minden jó dolog el tud romlani – rántja meg a vállát Chelsea.

-        Sajnálom!

-        Ez a meccs… most felülírta mindet! Ez a hely! Köszönöm, hogy ide hoztál Corn – mosolyog rám Chelsea.

-        Cserébe a következő napokban igen jó tippeket kell csináljunk, hogy a bankrollom a helyén legyen. Tudod, ingatlanra gyűjtök – váltok témát.

-        Hogy haladsz?

-        Nem tudok hitelre venni, hiszen nincs jövedelmem. Az ingatlanokra terhelhetném, de a banknak fizető állás kell.

-        Az nekem sincs. Úgyhogy én sem tudok segíteni – biccent Chelsea.

-        Majd jól tippelünk, rendszerben maradunk.

-        És időnként hallgatsz az intuíciómra – jegyzi meg Chelsea.

-        Együnk, mindjárt kizavarnak minket a társalgóból – emlékeztetem, hogy a meccs után csak másfél óránk van.

 

Chelsea átnyúl az asztal felett és a villáját beleszúrja a süteményem tetején díszelgő koktélcseresznyébe.

-        De Chelsea! – ámulok rá.

-        Túl sokat beszéltél! És ez kikívánkozott! – kacsint huncutul Chelsea és a szájába csúsztatja a koktélcseresznyémet.

 

Jöhettünk volna a kocsimmal. Csak nem akartam a parkolással bajlódni. Úgyhogy villamosra szállunk. A környékben mindenki hazafelé szállingózik a meccsről. Sokan a hazai csapat mezében, sáljával, színeiben.

 

Chelsea is vett egy Manchester City sálat. Azzal integet mindenkinek a villamoson is.

 

Vadidegenek is ránk köszönnek. És mosolyognak ránk. Az ellenkező irányba mennék ettől.

 

A szurkolói közösség.

 

Chelsea ismeri ezt a közeget. Ez a Chelsea is tetszik.

 

Chelsea megállója következik. Megérintem a nyakában a City sálat és a két végét áthúzva a nyakába erősítem. Chelsea felnéz rám a sálja kékje szépen kiemeli a szeme színét. Mélyet sóhajtok és elköszönök:

 

-        Viszlát Chelsea!