Viszlát Chelsea_30

 Corn (Max)

Reggeli kocogás a friss levegőn. Még Manchesterben.

De a fülemben már hallom a tenger hullámzását. A partra futó hullámok csobogását. Már vágyom Blackpoolba. A tavaszi életembe.

Már mindent előkészítettem. A kocsi megtankolva. A bőröndöm a csomagtartóban.

Utoljára vendégségben Manchesterben.

Úgy döntöttem, nem hosszabbítom meg a bérleti szerződést, ha kiköltözik az albérlőm, maradok a saját lakásomba. Majd veszek egy újat, amit kiadok itt. Addig próbálom a pókerrel és a sportfogadással pótolni a kieső  bevételt.

A sütő hangja pittyen. Kiveszem a bagettet.

-        Indulsz? – kérdezi London.

-        Még elszívok veled egy cigit – intek a fejemmel. A ház előtt rágyújtunk. – Kösz, hogy nálad lehettem – nyújtom át a borítékot Londonnak.

-        Hagyjad már! – legyint rá London.

-        De, tedd el, majd veszel a gyereknek belőle dolgokat – nyomom a kezébe a pénzt.

-        Kinek sütötted a bagettet? Kizárt, hogy a Piccadillyn eszed meg – sandít rám London.

-        A Deansgate-en szoktam megenni egy pubban. Lehet ételt bevinni.

-        Hová?

-        A Seven Oaks-ba – nevezek meg egy random pub-ot.

-        A Seven Oaks nem a Deansgate-en van – feleli London. – Csajozol mi? – vigyorog rám. – Tudja, hogy elutazol? Vagy viszed magaddal?

-        Ez… egy olyan változó, amit nem tudok rendszerbe tenni. Egyelőre elhalasztom a meccset – felelem kifújva a füstöt.

-        Milyen ködösen fogalmazol.  Mikor indulsz?

-        Még a helyzettől függ. Lényegtelen. Egy óra és Blackpool-ban vagyok, akár éjfélkor is levezetem.

-        Akkor jó utat! Szólj ha a városban vagy! – elnyomjuk a cigit és kezet fogunk.

 

A parkolóházba állok le. Chelsea…

 

Nem tudom, hogy mit mondjak, hogy hogy mondjak bármit is.

 

Sosem búcsúzkodom.

 

Nem szokásom.

olyan keserű és szomorkás lesz tőle minden.

 

Felesleges negatív érzelmek.

Nem indokolt.

 

Ezért… elhallgattam előle.

 

Sosem hoztam szóba.

Tudja, hogy van lakásom három városban is. Tudja, hogy nem tartózkodom állandó jelleggel egy helyen.

 

Vagyis, mindent tud.

 

Csak az időzítést nem.

 

Ez nem hazugság. Igaz?

 

Talán magamat is győzködöm. Hogy mi legyen.

 

Nem vagyunk kapcsolatban. Chelsea nem a barátnőm. Nem vagyok köteles beszámolni sem arról, hogy mikor hol tartózkodom.

 

-        Megjöttem – mondom a kaputelefonba.

 

Chelsea már megint álmosan, kócosan, mezítláb és pizsamában fogad.

 

Nincs feszélyezve a közelemben. Nem akar szebbnek látszani.

 

Reggeli közben tippelünk, mint mindig. Valahogy, ma engedékenyebb vagyok.

 

Talán mert tudom, hogy hosszú időre ez az utolsó közös reggelink. Figyelem, ahogy Chelsea megkeni a bagettet, ahogy jóízűen beleharap. Hallom a bagett ropogását a fogai alatt.

 

Ma játszik a Chelsea.

 

Sorsszerű esemény.

Talán a sors fintora…

… de ilyen határozott még sosem voltam.

 

Ezt most kell megjátszani. Lehet, hogy ez egy intuíció?

Erre tanított engem Chelsea?

 

De akárhogy is keresgélek, már semmi más nem tetszik a mai kínálatban.

 

A Chelsea-t akarom.

 

-        Mik az intuícióid mára? – kérdezem. Chelsea a teáját kavargatja.

-        A megérzésem azt mondja: ma hallgass Corn-ra – mosolyog rám a teásbögréje felett.  

 

Ma Chelsea engedelmes. Kész betartani a szabályaimat. Ritka alkalom. Hogy nem tiltakozik. Hogy nem akar ellentmondani. Ma belehajlik az én akaratomba. Az én szabályaimba, az én kontrollomba. Talán a szerencsénk fordulatai hozták ki belőle. Vagy jól aludt.

 

Nem tudom mi lehet a forróbb. Chelsea mosolya vagy a tea.  Mondjuk a tea gőzölög. Chelsea nem.

 

-        Oké. A Chelsea nyer ma ez legyen a tippünk.

-        Komolyan? Sosem teszel ilyet! – nevet rám Chelsea.

-        De ma teszek rád – mosolygok rá vissza.

-        Hű, ezt a napot akkor megjelölöm a naptárban. Ilyen nap nincs sűrűn – kacag Chelsea.

-        S tudod mit? – törlöm meg a szám, mintegy megtisztítva mindent, amit eddig mondtam. – A bankrollunk felét tegyük rá!

-        Ez komoly? – Chelsea elhűlve néz rám.

 

Mered rám. Én meg kedélyesen hátradőlve nézek rá.

-        Te ittál? – kérdezi összehúzott szemekkel Chelsea.

 

Finoman felnevetek. Annyira Chelsea!

-        Nem, nem ittam – mondom mosolyogva.

 

Chelsea a homlokát ráncolja.

-        Akkor beteg vagy?

-        Csak azt mondom tegyük meg a bankroll felét, hogy izgalmasabb legyen a mai meccs. Ennyi – tárom szét a karom.

 

Chelsea gyanakodva figyel. Feláll és megkerüli az asztalt. A tenyerét a homlokomra teszi.

 

Lágy az érintése. Puha a tenyere. Enyhén hűvösebb a bőre, mint az enyém.

 

Még reggeli, álmos illata van.

 

-        Nem, nem vagy lázas – méreget Chelsea. Megfogom a kezét és elhúzom a homlokomról.

-        Éljünk egy kis izgalommal! Veszélyesen! Tegyünk a Chelsea-re – sandítok rá.

-        Ez komoly. Te tényleg komolyan gondolod.

-        Már mondtam hogy igen. Ma a Chelsea nyer!

 

ÉS…

 

Ma… Chelsea nyert.

 

Este kilenckor kezdték a meccset. S micsoda meccs volt!

Chelsea a nagy tétünk és a meccs izgalmára sörkorcsolyákat sütött.

Felváltva bontottam a söröket. Chelsea újabbat és újabbat kért.

 

Izgalmas meccs volt. Tényleg. Még én, aki mindig nyugodt fejjel nézem a meccset is, meglepően jónak találtam a játékot.

 

Ahogy a sokadik üveg sört is.

 

Esküszöm… nem tudom, hogy történt.

 

Túl gyorsan.

Egy pillanat műve volt az egész.

 

Gondolkodni sem volt időm.

 

Éjfél előtt

…a meccs végét jelző sípszó után…

 mindketten felpattantunk a kanapéról.

 

Csak arra gondoltam, hogy ez az! Igen! Megcsináltuk! Nyert a Chelsea! 

Ha kell nevezzük impulzus fogadásnak. Chelsea megérzésének. Az én kilépésemnek a szabályaimból.

 

Hatalmas összeg!

 

Chelsea a nyakamba vetődött és

 

… megcsókolt.

 

Amit nem akart abbahagyni.

 

Zúdult minden, akár egy örvény.

 

A tétova hátrálásom a hálószoba felé… Chelsea lehelete az arcomban.

 

Minden annyira nedves volt. Az öröm, a vágy, a pillanat.

 

Chelsea mondata, a szerencsejáték olyan mint a szex. Igaza volt.

 

Éjfél után órákkal később riadok fel az ágyban.

 

Chelsea  mellettem mélyen alszik.

 

Az éjjeliszekrényén egyetlen kissé gyűrött lap.

 

Egy kinyomtatott email. Döbbenten olvasom vissza a saját soraimat:

 

„Sajnálom, de én nem érzem ugyanezt.”

 

Visszanézek Chelsea-re az ágyba, ahogy itt fekszik most mellettem. S én nekem fogalmam sincs, hogy most mit érzek.

 

Nem tudom, mit érzek.

 

Chelsea Cooper. A csillagász.

 

-        Viszlát Chelsea!