Üresjárat

 Alex

A tésztát szűröm a konyhában. A kutya álmos szemekkel bámul rám. Stefi a nyitott hűtő előtt írja össze a bevásárlólistát. Alex éppen most állítja le a motort kint a ház előtt. Sötétedésre jött. Mint szinte mindig. Precíz. Szófogadó. Csendes. Fűzős cipőben battyog  befelé. 

• Sziasztok! - köszön és nézi a terített asztalt.

• Szia Kicsim! Gyere, mossál kezet - mosolyog rá Stefi. Néha úgy beszél vele mintha még mindig kisbaba lenne. Talán ezért olyan nyámnyila. 

• Jó - mondja lágyan.

• Ha feltöltötted a tervpályázati dokumentumokat akkor hétvégén neki is ülhetnél a makettkészítésnek.

• Jó! - na most már keményebb a hangja. Igazi visszafojtott indulat. Legalább valami. Amitől úgy tűnik, hogy fiú. 

• Ha van kedved, vacsora után sétálhatnál a tó körül a kutyával, egész nap bent volt a házban - teszem hozzá a kutya felé intve.

• Jó! - na, tud ez a gyerek kemény is lenni ha akar.  Alex sarkon fordul és a mosdóba megy.

Nekem meg az Építs a fényre tervpályázat dokumentációja jut eszembe róla. Tegnap volt a leadási határidő. Három jelentkezőm volt. Alex mellett még egy srác és Charissa Dupin. Átöntöm a leszűrt tésztát a tálalóedénybe.

• Mindjárt jövök szívem - kerülöm ki Stefit, aki a konyhában sürög.

• Ugye nem most kezdesz dolgozni?

• Csak egy pillanat az egész.

• Siess! Tudod, hogy ünneplünk - néz utánam Stefi.

• Sietek, tényleg - a laptopomon fellépek a tervpályázati felületre. Valóban jól emlékeztem. Csak két dokumentációról jött visszaigazoló email, hogy fel lett töltve. Charissa Dupin anyaga nem érkezett be. Vajon mi az oka? Erre szombaton mindenképpen rá kell kérdeznem. A levelezősökre kevésbé figyeltem. Ritkán is találkozom velük. Meg hát felnőttek. Nem szekálhatom őket folyton. Főleg nem egy igazgatónőt. A kérdést mindenesetre megéri.

• Apa? - Alex visszaért a konyhába.

• Mindjárt jön ő is - hallom a beszűrődő hangokat a konyhából.

• Ja, persze.

• Hozom addig a tortádat te nagyfiú! - Stefi biztos megborzolja a gyerek haját is. Felnőtt fiam van. Mikor történt ez? Nem tudom jól csináltam-e bármit is.

• Alex! - kiált ki  nekem Stefi.

• Jövök már! - kiáltom vissza. Építs a fényre. Talán Charissa Dupin nem akar a fényre építeni. És én? Alexet fényre építtettem. Lehet ,annyira ő se akarta. Lehet valójában én akartam volna fényre építeni. Csak én nem vagyok építészhallgató. Be kellene adni megint valamit a Pritzkerre. Idén talán elnyerjük. 

Stefi gyertyákat gyújt. Én teát töltök. Alex az ajándékait bontogatja. Bár egy becsomagolt SUP deszkán nem sok titok van. Örül neki. Végre valami, aminek igazán tud örülni. 

• Ihatunk pezsgőt? - kérdezi Stefi.

• Pezsgőt? Az olyan arisztokrata - ingatom a fejem. -  Igyunk egy sört! A nagykorú fiammal - a hűtőben keresgélek a hűtött sörkészlet között. Stefi az italhűtőben a borok és pezsgők közt válogat. 

• Nekem ezt, nektek azt - nyomja a kezembe a pezsgősüveget Stefi.

• Ha iszunk utána nem sok minden lesz már ma - ingatom a fejem, de mind alkoholt iszunk. A kutya ott marad a sarokban. Nem lesz ma tó körüli sétája. Majd reggel kiengedem.

Az éjszakai holdfényben Stefit nézem. S Charissára gondolok. Stefi bágyadtan pislog felém. Kielégült. S ivott. Laposan pislant sűrű szempilláival. Én meg az ágyban könyökölve őt nézem.

• Mi az? - súgja.

• Áh nem tudom. Annyi minden kavarog a fejemben - túrok a hajamba.

• Alex? Liam? A cég? Az egyetem?

• A szokásos körök igen - sóhajtok rekedten. Nem, egyáltalán nem a szokásos körök. Egy teljesen új pálya. Fényévekre innen. Építs a fényra. Talán parabola. Ki tudja. Vagy üstököspálya. Csak évtizedenként egy tűnik fel az égen. Vanessa, Stefi, Charissa. A nagy nevek a szívem boltozatán. Még csak azt sem értem, hogy miért jut eszembe az a nő. A tweed szoknyája miatt? A tigrisszemei miatt? A mosolya miatt? A kedvessége miatt? Az egész személyisége miatt? Vagy az a babiloni függőkert belső fény terve miatt? Mi miatt? Még csak épkézláb válaszom sincs rá.

• Túl sok minden. Had tereljem el ezeket a gondolatokat - Stefi ajkai a számra találnak. Ismétlés következik.

Még borotválkozom reggel, amikor Liam hív.

• Remélem nem dolgozol, reggel hét óra van - mondom, ahogy fogadom a hívást.

• Nem leszek az irodában. Manchesterben talizunk?

• Semmi munka téma.

• Semmi. 

• Akkor igen. Az egyetemen ebédelek. Lesz egy értekezletem. De előtte kiszaladok az irodába. Kiviszem Stefit. Kell valami?

• Mindent át tudtatok ütemezni?

• Persze. Van egy szuper titkárnőd.

• Tudok róla.

• Na látod. És végre én vagyok vele kettesben az irodában.

• De utálom, amikor ilyen szemét megjegyzéseid vannak.

• Liam, ott van a feleségem is. Nem fogom az orra előtt meghúzni a te feleségedet. Szóval légy nyugodt!

• Megnyugodtam.

• Te Liam! 

• Hah?

• Kitaláltam, vegyünk relax széket az irodába!

• Mint a jaguárodban a masszázsülés?

• Aham. Tutira beleülsz és  máris spirituális lesz minden.

• Akkor Manchesterben - Liam bontja a vonalat. Kilépek a mosdóból. Alex már az ajtóban toporog.

• Lesz ma témazáród?

• Csak matekból.

• Tanultál rá? - ráncolom a homlokom. Tekintve hogy este sötétedésre ért haza és aztán szülinapoztunk.

• Igen - mondja sötéten.  Kinyitom a bejárati ajtót. - Hol a kutya? - nézek a tónál szét és füttyentek. Nincs időm kutyát sétáltatni. Az nincs benne a tervezőmben.  - Szálljatok be! - szólok Stefinek miközben a kutyát kémlelem a reggeli ködben. Sehol sem látom. Nincs időm megkeresni. 

• A franc, nem tudom hova bóklászott. Tettél ki neki kaját? - kérdezem Stefit, miközben gázt adok.

• Igen, minden oké. Majd eszik a teraszon.

• Jól van.  Tízre be kell érnem arra az értekezletre! - fölösleges időhúzások. Bárcsak Seanra ruházták volna ezt a tanszékvezetést.  Szitál a köd. Szokásos trágya idő Kendalban. Már fel se fogom.  Az időjárás végképp nem az általam ütemezhető terv. Lefékezek Alex sulija előtt.

• Figyelj oda a matekra! - szólok rá.

• Ügyesen kicsim! - mosolyog rá Stefi. 

• Sziasztok! - morogja rekedten Alex és becsapja az ajtót. Na Kendali életkedv. Süt itt mindenkiből a depresszió.

Liam

Csak egyetlen projektet viszek most én. Ez az amit mértékkel jól lehet vinni és napi ütemezéssel be lehet fejezni szakaszosan.  Lehet kezdem felvenni ezt az új tempót, a behúzott kéziféket.  Még egy vonalat se húztam ma. De nem is akarok. Helyette a tekintettemmel Dawn Thomsont keresem.  Csak kilenckor bukkan fel szélfútta sasson frizurája az emeleten. Nem tudom mikortól dolgozhat. A kávézó reggeli menüt is kínál reggel hattól. Tulajdonképpen ma itt reggeliztem. Teljesen új élmény.  Még mindig ott maradt az irodában a karikagyűrűm. Az asztalomon. Nem tettem be oda a lábamat azóta a nap óta. Relax. Kávé idő van.  Dawn elfoglalja szokásos asztalát az emeleten. De tudom, hogy folyton mozgásban van. A lenti és a fenti pultot is figyeli. Bármikor jöhetnek hozzá vagy ügyfelek vagy a kávéházból bármi. De többnyire ő is a laptopjánál ül. Mielőtt megrendelném a kávémat elhaladok az asztala mellett.

• Szia. Meghívhatlak egy kávéra? - vigyorgok rá.

• Á-á! - ingatja felém a mutatóujját. - Ez az én kávéházam, itt csak én hívhatlak meg téged egy kávéra - nevet rám. Telt a nevetése, meleg és öblös és kivillan a teljes szép fogsora.

• Akkor itt, ebben az épületben tehetetlen vagyok ez ügyben - nézek körbe zsebre tett kézzel.

• Valóban, ebben az épületben én diktálok és én irányítok. Sajnálom - kacsint rám.

• Tehát? - kérdezek rá célorientáltan.

• Megihatsz velem egy kávét kint a tetőteraszon, ha akarsz - mondja és a telefonját és a cigarettás dobozát felveszi az asztalról. A fogalmazása és a hangsúlya is csupa kérdőjeleket vág hozzám. Nem asztalnál ülünk tisztes távolságban, szemben egymással, ahol egy egész asztal fog elválasztani minket egymástól. A teraszra, ha dohányozni indult, akkor állni fogunk. Csupa feltételes mód. Ha akarom. Mit? A kávét? Őt? Feltételesen. Megengedi, hogy csatlakozzak hozzá. Annyira új ez az egész felállás. Ahogy diktál. Bevallom. Tetszik. Őrülten tetszik. Egy nő, aki maga diktálja a szabályokat. Egy proaktív személyiség. 

Merőben szokatlan és új. Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna ilyen típussal. Egészen… a lányomra emlékeztet. Kim talán ilyen. Éppen ilyen. Talán jobban megértem a lányomat is. Talán. Dawn becsapja a lengőajtót maga után és tényleg két gőzölgő kávéval érkezik. Tálcán hozza. Előre elkészítve.  Dawn rágyújt és kikönyököl a korlátra.  Nézi az utcán jövő-menő embereket. A kocsikat. Ahogy lelassulnak a piros lámpára és megindul a sor a zöldre. Annyira sokáig nem szól és csak szívja a cigit, hogy végül én is kikönyökölök és nézem a végtelen közlekedési forgalmi áradatot. 

• Annyira megnyugtat - jegyzi meg Dawn a füstöt eregetve.

• A dohányzás?

• Az is. De nem. A forgalom figyelése. Tiszta relax. 

• Tényleg? Sosem próbáltam még - talán soha nem laktam olyan helyen, hogy ezt megfigyelhessem. Vagy soha nem értem rá ennyire. Ki tudja.

• Kibaszottul nyugi az egész. Órákat tudnám nézni. Régen a nagyanyámmal Edinburghben folyton az ablakban lógtunk. Este a csillagokat néztük, nappal a járókelőket. Talán pletykát gyűjtött. Nem tudom. De engem a forgalom érdekelt. Jövés- menés. Rá lehetett látni egy buszmegállóra és csak néztem órákon át, ahogy gyűlnek a buszra várók. Megérkezik a busz. Leszállnak, felszállnak. És elmegy a busz. Kiürül a buszmegálló. Aztán este… teljesen kiürül minden. Az egész… lecsendesedik. Megnyugszik. Vége a munkaidőnek. Hazatért mindenki. S a busz már ki sem indexel a buszmegállóba. Nincs leszálló. Üresjárat - Ahogy mesél egyre jobban belereked a hangja. Egyszerre nosztalgikus és izgató.

• Sosem gondoltam még így a forgalomra. Pedig imádok éjszaka vezetni. Amikor senki nincs az utakon, de ahogy te leírtad. Üresjárat. Tetszik.Azt hiszem erre van szükségem.

• Senki ne legyen a buszodon? - kérdezi Dawn.

• Aha. 

• Se leszálló, se felszálló - biccent Dawn.

• Ja, pont így. Ez az állapot kell. Ez hiányzott. Már annyira régen. Az üresjárat.

• Igyad a kávéd, itt kint gyorsabban elhűl - szól rám Dawn. - A kávé forrón az igazi. Mint a szerelem - búg a hangja és rekedt és közben mosolyog. Bakker. Ha ezt félreértem én totálisan hülye vagyok.  Ezt nem lehet félreérteni. Ugye? Lehet ledöbbenve állok fogalmam sincs. Dawn elnyomja a csikket és ajka az ajkamon. Úristen! Nem tudom mi a nagyobb érzelmi sokk a ledöbbenésem, vagy az, hogy szó nélkül viszonzom is és méghozzá milyen hevesen. A tenyerem a hatalmas iszonyat dögös kerek fenekén. S kábé dőlök és zuhanok bele a csókba. Egészen a korlátig. Ahogy szédülten felnézek, komolyan olyan érzésem van, hogy mindjárt átbillenünk le a manchesteri utca forgatagába.  Elhúzódom és az arcába nézek. 

• Dawn.Te kurvára felszálltál arra a buszra!

• Előfordul. Tulajdonképpen gyakran. Potyautasok mindig akadnak - válaszolja. S csak állunk a Manchesteri tetők között.