Zajlik a jég

 Alex

A Manchesteri Egyetemen a vizsgamunkák bemutatója mindig nyílt nap is egyben. Kevés tényleges külsős érdeklődő szokott csatlakozni. Döntően belső körös előadássorozat. Az idei félév témája a Hadrianus-fal újraértelmezése és feldolgozása volt. Falmaradványokból és bontott kődarabok kiemeléséből kellett tömbépületeket készíteni. A fő téma tehát a tömeg és a tömb megjelenítése volt. A fiam egy pub tervét hozta, különböző zárt termekkel. Teljesen máshogy gondolkodunk építészetileg. Ezt már annyiszor észrevettem. Nem tudom, hogy zavar-e.  Én a tömbön belül is vagy a nyitott üvegtető, vagy a falak  szokatlan megnyitásán ötleteltem volna, de a fiam egészben tömbbe zárt mindent. Nincs ablak. Frusztráló. Személy szerint utálom ezt a tervét.

Az előadások közt ismét mozgolódás indul a teremben. Hallgatók cserélnek helyet, új előadók érkeznek a pódiumhoz. A középső sorok egyikén araszolgat be egy nő, helyet talált. Csak azért követem a tekintetemmel, mert Alex sorában halad és Alex mellé ül le. Kék osztott kockás tweed, skót gyapjú szoknyában és könnyű muszlinblúzban van a nő. Próbálom megfejteni ismerik-e egymást. De néhány udvarias szóváltás után, már mindketten  a bemutatót nézik. Ezeket a vetítéseket mindig zenei kísérettel adjuk elő. Kevésbé az én ötletem volt, ellenben Sean imádja az ilyesmit. 

Ezeken az építészbemutatókon általában az egész építésztanszék itt van, mert  itt egységesen látjuk a hallgatók munkáit és véleményezhetjük is. Már nem tudok koncentrálni a látványvideókra, mert nyugtalanít ki ült a fiam mellé. A nő érdeklődve figyel, egy kis bőrkötéses jegyzetfüzetbe ír. Ki ez a nő? S miért ült az én fiam mellé?

Végigfuttatom a tekintetemet az előadóterem sorain. Nem igazán találni ülőhelyet. Sokan a lépcsőkön állnak, az oszlopok körül. A későn érkezők a nyitott ajtók közelében a fal mellett sorakoznak. Nincs lehetőségem kideríteni az idegen nő kilétét, mert egy óra után feláll és kiaraszol a sorból, távozik. Alex ugyanolyan nyugalommal ül a helyén, mint korábban. Időnként viszonozza a pillantásomat. Vélhetően nem ismerte.

Még ugyanazon a héten a Manchesteri Egyetem parkolójában hétvégén kevesebb autó áll. Talán ezért vállaltam el az újonnan indított levelezős tagozatot. Biztosan, más épeszű magyarázat erre nincs. Na jó talán az, hogy a fiamat is behozom a szombati felkészítő rajzra. De ennyi kész.  A semmiből egy sötétkék kis Skoda Fabia gurul be elém. A nővel másodpercekig nézünk farkasszemet. Ezer felé állnak a gondolataim. Kábé fogalmam sincs miért jött majdnem nekem, vagy én miért mentem majdnem neki. Hogy lehet, hogy ennyi szabad helyből pont ugyanazt akartuk?  Végül megemelem a kormányról a kezem. Menjen na, csak álljon már le az útból valahova. Ahogy beparkol látom, hogy nem lenne forma-1 versenyző ebből a nőből se. Keresztben áll. Két vonal közt, de keresztben. Nem egy tehetség a vezetésben, éppen, mint Vanessa. A fejemet ingatva leparkolom a Jaguárt és sietve zárom le a kocsit. Alexet mindig csak kirakom a kapunál, és még én kényelmesen be tudok parkolni. A kijelző szerint már pár percet kések az órámról. 

Az egyetem ajtajában megint a nőbe botlok. A kis Skoda Fabia csaj. Tweed anyagú skót gyapjú szoknyája van. Ősziesen kékes meleg ceruzaszoknya. Sima fekete bőrcipővel. Dauerolt barna a haja. Megállunk. Már tudom ki az. Ahogy megláttam a tweed szoknyát tudtam. A nő, aki a bemutató napján a fiam mellé ült le. A szeme olyan mint a tigrisszem. 

• Hölgyeké az elsőbbség - intem magam elé.

• Esküszöm nem szándékos - nevet zavartan.

• Csak siessen kérem - tolom meg a nehéz bejárati ajtót, hogy lépjen már be előttem. Kopog a cipője előttem a folyosón. Zavartan igazgatja a vállán a táskáját. Hátra- hátra néz rám, hogy még mindig követem. A teremajtó nyitva van, ahogy a csupa fény ajtókivágáshoz érünk. Zavartan rámnéz.

• Iii-ide, szintén ide? - hebegi. Bólintva megemelem a szemöldököm. Meglepett a dolog, de ez a karma.

• Úgy tűnik - felelem szárazon és hagyom, hogy belépjen előttem. Ahogy a tanári asztalhoz lépek és ő leereszkedik a tantermi asztalhoz rájön, hogy én leszek a tanár. Onnantól vörös. Ég az arca és zavartan lehajtott fejjel a táskájában kotorászik. 

Talán az egyetemi rutin teszi. De érzem, hogy ez a karma lesz. Nem vörös mint Vanessa. Nem szőke, mint Stefi. Barna. Dauerolt hajú és érzékeny, könnyen piruló és zavart, mint Vanessa, és a tanítványom és különleges, mint Stefi. A két nő ötvözete egyetlen személyben. Istenem mi lesz itt!  Végigfutom a névsort. Hét főről beszélünk. A levelező tagozat. Idén indult. Micsoda rémálom!

A kis Skoda Fabia csaj…

• ...és Mrs. Charissa Dupin - nézek fel rá futólag.

• Igen, úgy van - mondja megadóan.

• Reméljük az építészethez több köze van, mint a jó parkolási szög megtalálásához.

• Bocsánat - hebegi. 

• Igen, nos  Alexander Goodwin vagyok, az épületszerkezettan tanáruk, bár ezt a tantárgyfelosztásukból már úgyis látták. Aki a Manchesteri Egyetemre jön az elkerülhetetlenül találkozik velem, akár szeretné, akár nem. Részemről nem támogattam a levelező tagozat indítását, mert véleményem szerint az építészetet levelező tagozaton nem lehet sem megtanítani, sem megtanulni...

A szünetben az egyetemi büfében a teámat iszom. Tényleg a karma. Charissa Dupin csatlakozik hozzám. 

• Szabad? - kérdezi, és türelmesen vár. Nyugalom és élvezd a teádat! - nyugtatom magam a tekintetem akaratlanul is végigsiklik a lábán, a tweed szoknyáján, a bőrcipőjén. Tetszik, ahogy öltözködik. Finom, hétköznapi, mégis elegáns. Van stílusa. Francia.

• Tessék! - mutatok a szemközti székre.

• Sajnálom, végleg elástam magam igaz? - kérdezi zavartan.

• Dehogy. Alapvetően azok közé a férfiak közé tartozom, akik szerint egy nőnek sem lenne szabad jogosítványt vagy mérnöki diplomát adni - felelem nyugodtan. Óvatosan nevet.

• Komolyan beszél? - kérdezi végül.

• A legkomolyabban. Tehát, építészmérnök szeretne lenni? - a teámat nézem. Aranylóbarna, mint a tigrisszemek a nő szemeiben.

• Lássuk csak. Nekem az építészet: szerelem.

• Sokan vagyunk ezzel - biccentek rá futólag. Szerelem. Nem szeretem ezt a szót. Túl nagy kudarcok társulnak hozzá. Nem merek ennek a nőnek a szemébe nézni. Félek tőle, hogy azért, mert első pillantásra is tetszett.

• A munkahelyem iskolázott be.

• Kötelező jelleggel? - pillantok fel rá a teám rezignált vizsgálatából.

• Igen, egy építészeti szakközépiskolában innovációs helyettes lettem, nem ártana értenem is hozzá, mármint az építészethez - bólint.

• Tehát nem építész lesz. 

• Nem kifejezetten házakat fogok tervezni - bólint rá mosolyogva. - De szeretem az építészetet. Érdekel. 

• Csatlakozhatunk? - érnek be a büfébe a csoport tagjai is. Némán biccentünk. Vége a beszélgetésünknek. Én visszaviszem a teáscsészémet és visszavonulok a tanári szobámba az emeletre.

Liam

A kávémba mintha még egy kockacukrot dobtak volna. A  feketém a csésze egyik szélétől a másikig hullámzik. Csak a tekintetemmel figyelem, hogy kifolyik-e a csésze szélén. Kisebb vulkánkitörés. A földrengés okozója a kávéházi asztalomnak ütődve egy iszonyat dögös kerek fenék, feszülős fekete gatyában. 

• Bocsánat, elnézést! - mentegetőzik a nő és végignézi a rombolás eredményét. - Kiöntöttem a kávéját? Rendelek önnek másikat!

• Semmi kár nem történt. Minden rendben - biccentek és visszafordulok az ügyfelemhez.

A manchesteri kávéházak kisebb irodává változnak a hétköznapokon. De néha úgy érzem már hétvégéken is. Mindenki vár valakit, vagy két időpont között várakozik. Laptoppal, jegyzetfüzettel, tabletekkel egy-egy kávé mellett.

Ez a nő is törzsvendégnek számít itt. Láttam már párszor. Ő is a tetőtéri emeletet szokta választani a kávéházban. Itt talán kisebb a forgalom ebben a három emeletes központi kávéházban. 

Manchesterben szakad az eső. Az ablaküvegen csorognak le a szürke esőcseppek. Elhűlt a kávém. Ahogy megemelem a csészét látom, mégiscsak kiömlött a kávé, legalább a fele. De micsoda fenék!

A 3D prezentációs megbeszélésem után az ügyfelem távozik. Ásítva nézek ki a manchesteri utcára. Valóban igaza van a lányomnak, Kimnek. Amióta előkészítőre jár rendszeresen beütemeztem szombat délelőttre is tárgyalásokat. Talán tényleg hiba. Összemostam a hétvégéket, a hétköznapokkal. Nem érzek különbséget. Az építészet, művészet. Nem lehet az alkotással leállni azért, mert hétvége van. Talán tényleg nem tudok leállni. S ebben a cégtársam alaposan hatott rám. Ő a Manchesteri Egyetemen tanít, most már szombaton is. 

Alex érkezik az emeletre. A szokott helyem felé veszi az irányt. Alig helyezkedik el hátranéz. A székét igazgatja:

• Mi van, a csajt nézed? - kérdezi torokköszörülve. Lehet elkapta a futó pillantásomat?

• Mi? Dehogy! - fordulok a kávém felé.

• De, őt bámultad! - vigyorog rám Alex. - Mi van, bejön? - Alex a válla fölött folyton hátranéz a csajra. Éppen az üres csészéjét viszi vissza a pulthoz  a nő.

• Ne fárassz, Alex! - kattogtatom a tollam.

• Állati dögös nagy feneke van - vigyorog rám az asztalra könyökölve Alex. - Lecsekkolom neked az infókat.

• Ne légy már hülye! - szólok rá, de Alex felemelkedik az asztaltól és a pulthoz lépve rendel.  Feszengve állok fel, hogy kövessem és megakadályozzam a baromságait.

• Heló, egy erős fekete tea lesz - teszi a tenyerét a pultra nyugodtan Alex és lehalkítva a hangját közelebb hajol. - A csajszi, akinek az az iszonyat dögös kerek feneke van fekete passzos gatyában. A haveromnak nagyon bejön, szeretne összejönni vele, tudod a nevét? -  kérdezi Alex. A pultos csak vigyorog. A pultnál újabb kávét rendelek. Szivárványszín körmök villannak a szemem sarkában.

• Az úrét én fizetem. Kiöntöttem a kávéját - élénkpink, sokszín pöttyös pénztárcája van. 

• Semmi szükség rá, már úgyis elhűlt! - fordulok felé. Az “iszonyat dögös fenék” tulajdonosa az.

• Kérem! Had kárpótoljam! - céltudatos nő. Olyan, aki tudja mit akar. Olyan, aki túl emanciált ahhoz, hogy hagyja, hogy egy férfi fizesse a vacsoráját. Olyan nő, aki inkább elrémiszt egy férfit.

• Dawn! - nyújtja felém a csupa szín ujjait. Minden körme más színre van festve és mégis baromira jól áll neki. A csaj kortalan. Fogalmam sincs hány éves lehet. De nem tini az biztos. Túl magabiztos és túl határozott hozzá. A csuklóján három karkötő is egymáshoz ütődve csilingel. Tele charmokkal, mindenféle mintákkal. 

• Liam! Örültem… mármint nem annak, hogy kiöntötte a kávémat - mosolygok rá futólag. Élénk színű felsője van. Nem szép nő. Inkább érdekes arcú. Talán csak a feneke teszi érdekessé fogalmam sincs. Egyszerre gondolom azt, hogy ez a csupaszín nő, rajz tanár, aki színek és ecsetek között tölti a napjait, elevenen, élénk rúzzsal és örökös optimista lendülettel. S gondolom azt, hogy ennek a kávéháznak a tulajdonosa, annyira magabiztos.

• Bocsánat sietek vissza, csak el akartam kapni a rendelését - húzza el a kezét a kézfogásból és már vissza is illegtette azt a dögös hátsóját. Azt hiszem mind követjük a tekintetünkkel azt a feneket.  Alex utánafordul az biztos. Úgy döntök az asztaluk felől közelítem meg a saját kis sarkomat a kávéházban. 

• ...csak a legszükségesebb szerint, hogyan oldjátok meg a kávéfőzést?

• Két kávégépet rendeltünk - feleli az ügyfele.

• Rendben… 

Az információ szerint mégiscsak lehet, hogy a nő kávéházában ülök. Érdekes. Alex csatlakozik hozzám és visszaülünk az asztalunkhoz. Visszafordulok a tervezőprogram felé.  Megcsörren a telefonom az asztalon.

• Szia, nem rosszkor? - fátyolos mélybúgó hang.

• Ne-em… - felelem.

• Még mindig dolgozol?

• Mindjárt indulok haza. 

• Hozhatnál egy négy személyes tálat valahonnan hazafelé.

• Ó, had találjam ki. Bármit is akartál, nem sikerült - dőlök hátra és kinézek az esőáztatta homlokzatokra.

• Igen. Honnan tudtad?

• Vanessa, túl jól ismerlek már - kattogtatom a tollam a jegyzetfüzetem felett.

• Bocsi.

• Semmi baj, akkor rendelj valamit, út közben felveszem.

• Szuper, kösz. Kim rendben beért?

• Úgy láttam Alex áthajtott néhány piros lámpán, de simán beértek. Csak tanuljanak is! - pislantok Alexre szemközt.

• Ügyes lány!

• Hümmm….

• Ne légy vele túl szigorú!

• Valakinek muszáj! - jegyzem meg feszülten.

• Jól van, siess haza! - Alex megemeli a szemöldökét és belekortyol a teájába.