A búcsú

-          Nem tudtalak meggyőzni – állapította meg keserű mosollyal a szája körül Robin, ahogy elengedte az asszony kezét. Charlotte bátorítóan mosolygott a steril orvosi szobában.

-          Jobb lesz így Robin, meglátod – súgta rekedten Charlotte.

-          Charlotte de Noir, ön nem tud élni a helyzet adta lehetőségeivel – ingatta a fejét Robin, majd a zsebébe csúsztatta a kezét és egy csöppnyi bársonytokot vett elő, s felpattintotta a fedelét. – Zafír – mutatta Charlotte-nak a  fehér lepedőn mezítláb ült, az orvosra várva. – Jártam apámnál a várban, és a kincstárból elhoztam. Nem lopott, hanem, ősi, de Noir ékszer. Abban bíztam, hogy az első ajándékom lesz a leendő Lady de Noirnak – grimaszolt Robin. – Egy nőnek, aki tudja értékelni az ékszereket, igen, ez te vagy Charlotte! – súgta bizalmasan Robin. – Gyere ide, had tegyem a füledbe, hajolj közelebb – Robin beakasztotta az asszony fülébe a zafírfülbevalókat. Charlotte hosszú szőke haja most egyenes volt ezen a reggelen. Mint egy aranyló selyemfüggöny, a csillogó zafír díszleteként. – Kibaszottul féltelek te nő! – harapott az ajkára Robin. A magzatelhajtó fémeszközök már ott voltak alaposan megtisztítva az asztalkán. Robin riadtan nézett végig rajtuk.

-          Nem lesz baj! – szorította meg a kezét Charlotte, bár maga is sápadtan az orvosi kaparó eszközöket nézte.

-          Még elhúzhatunk innen a francba! Ígérem nem követelem a gyereket, de nem akarom, hogy az életed a lelkemen száradjon – fintorgott Robin.

-          Minden rendben lesz Robin! Menj vegyél egy Times-t aztán ülj be a szemközti kávézóba, két óra az egész és mehetünk – bíztatta Charlotte. – Köszönöm az ékszert Robin! A szíved mélyén nem is vagy te olyan szörnyeteg – simogatta meg a férfi borostáit Charlotte.

-          Kész is vagyunk! – az orvos bátorító mosollyal bemosakodva lépett a szobába. köpenye a könyökéig feltűrve. Robin viszolyogva nézett végig a műszereken az orvoson, a mezítlábas Charlotte-on. – Mr. De Noir megkérem, hogy távozzon – szólította fel az orvos és Robin egy utolsó pillantást vetett Charlotte-ra, aki kikerekedet szemekkel biccentett Robinnak, hogy menjen. Robin behúzta maga után az ajtót és két lehetőség között hezitált. Imádkozik, vagy leissza magát. Végül Charlotte utasításának engedelmeskedett. Beült egy kávéra és Times-ot olvasott. Nem tudott a sorokra figyelni. Nem is érdekelte a politika. A hajába túrt és átnézett az orvos elegáns villaszerű házára. Charlotte nem engedte, hogy Robin fizessen. Charlotte reggel egyenesen a bankba ment és jelentős összeget emelt le az örökségéből. Micsoda bonyodalmak!  Robin felnézett az ingaórára. Olyan lassan telnek itt a percek. Ha még egy kávét iszik, kiugrik a szíve a helyéről. Robin végül fizetett, s a Times-ot az asztalon hagyva lassan visszaindult az orvoshoz. A szobalány ajtót nyitott, Robin kényelmes kanapén üldögélt, a hátsó termekben ajtók csukódtak. Robin idegesen dobolt a combján. Az ujjai remegtek, ahogy a lába is. Pontosan tudta, hogy mennyire veszélyesek ezek a beavatkozások. A legjobb esetben Charlotte-nak nem lehet több gyereke. Rosszabb esetben viszont itt fog elvérezni, az orvos egyik ágyán. Robin idegesen pattant fel, ahogy kinyílt a szemközti ajtó.

-          Hogy van? – támadt az orvosra Robin.

-          Minden rendben van – mosolygott rá az orvos. – Bemehet hozzá – szorította meg Robin kezét bíztatóan az orvos. Robin belépett a belső szobák egyikébe. Charlotte az ágyon ült. Piros volt a szemhéja, kissé rózsás az arca. De élt. Egyben volt. Nem tűnt túl boldognak, de ült. Teljesen magától.

-          Hogy vagy? – kérdezte Robin Charlotte mellé ülve.

-          Menjünk, rendben? – kérdezte csendesen Charlotte. Charlotte mindenre gondolt, egy fogat állt az orvos háza előtt, ami elvitte őket a szállodáig. Robin kisegítette a fogatból és  Charlotte a szálloda étterme felé indult. – Majd elájulok az éhségtől – vette fel az étlapot az asztalról Charlotte.

-          Vérzel? – kérdezte Robin aggódón. Charlotte futólag felpillantott  a szemközt ülő férfira.

-          Igen – felelte hűvösen, s ismét az étlapot tanulmányozta.

-          Nagyon? – feszengett Robin.

-          Nem vészes – mondta közönyösen Charlotte.

-          Fáj?

-          Nem kellemes – csapta össze az étlapot Charlotte. – Beszélhetnénk valami másról?

-          Természetesen. Két jércemell lesz – adta le a rendelést Robin. – A hölgynek vizet, nekem egy üveg Pinot Noirt legyen szíves – a pincér szó nélkül biccentett és eliszkolt az asztaluktól.

-          Lehet, hogy én is bort kértem volna – emelte meg a szemöldökét Charlotte.

-          A bor vérbőséget okoz, nem tanácsos most neked – tiltakozott Robin. – Beszéljünk a továbbiakról?

-          Mint például? – fonta össze maga előtt az ujjait nyugodtan Charlotte.

-          Hogyan tovább?

-          Te hazamégy, a klánodhoz, a feleségedhez, a régi életedbe – sorolta unottan Charlotte és az utca forgalmát nézte.

-          És te?

-          Én? Én… nem megyek vissza – pislantott röviden Robin felé Charlotte.

-          Azt hittem együtt megyünk haza.

-          Nem, én… maradok – simogatta a terítő mintáit Charlotte. – Én nem vagyok felkészülve a hazatérésre. Jelenleg nem is tudom hogy akarok-e valaha is visszamenni Holdföldére. Én nem ott születtem, nekem ez semmit nem jelent tudod. Én… nem tudnék mindezek után visszamenni Lionelhez és ott folytatni, ahol abbahagytuk. Én nem tudok felállni egy abortusz után, leseperni a szoknyám és megrázni magam, ezzel lepereg minden rossz rólam és élek tovább, mintha mi sem történt volna. Robin hatalmas változás történt bennem. a fejemben, a szívemben, a testemben. Én… nekem idő kell, hogy ezt feldolgozzam – mondta Charlotte, a maga vontatott, nyugodt hangján.

-          S Lionel?

-          Mond azt, hogy megszöktem előled. Az orvoshoz bevittél, és mire visszamentél, én már nem voltam ott. Nem tudod hova lettem stb, stb, stb. Nyugodtan ködösítsd, úgy de Noir módra.

-          Charlotte! – Robin átnyúlt az asztalon és megfogta az asszony kezét.

-          Így lesz a legjobb mindenkinek Robin. Különösen neked. Valld be, nem tudnánk ezek után a szemükbe nézni. S eljátszani az ártatlanok vagyunk című színdarabot, még a kedvükért sem. Robin, menj haza, tedd rendbe a házasságod és csináljatok gyereket Mariával – Robin a fejét rázta nemlegesen.

-          Ez nem ilyen egyszerű Charlotte. Hiszen te magad mondtad. Nem csöppenhetünk vissza a múltba. A dolgok bennem is megváltoztak. Az erdő nem lesz már ugyanolyan. Nélküled Charlotte. Lionel sem lesz már ugyanaz nélküled Charlotte.

-          Nagyfiúk vagytok. Meg tudjátok oldani – bizonygatta nyugodtan Charlotte, s belekortyolt a pohár vízbe, amit a pincér elé tett.

-          Elúszott az utolsó lehetőségem is, arra, hogy üstökön ragadjam az örökségemet – vett mély levegőt Robin.

-          Elúszott talán az utolsó lehetőségem, hogy gyereket szüljek – sóhajtott Charlotte is.

-          Vajon mindketten győztesen, vagy mindketten vesztesen kerültünk ki ebből az egészből Charlotte? – billentette félre a fejét Robin.

-          Talán mindkettő, talán egyik sem – ingatta rá a fejét Charlotte. – De én egy zafír fülbevalóval gazdagabb lettem – rázta meg a fejét Charlotte, hogy a fülbevalói nekiütődjenek az arcának és érezze a kövek hűvös érintését a bőrén. Robin bánatosan mosolygott rá.

-          Nem vigaszdíj! – ingatta meg rá az ujját játékos fenyegetéssel Robin.

-          Nem, ez… emlék… tőled – érintette meg a fülében a függőket Charlotte és melegen Robinra mosolygott. Kedélyesen fogyasztották el az ételt. Robin fizetett. Charlotte azonban továbbra is ülve maradt.

-          Nem akarsz fent, lepihenni? – kérdezte bizonytalanul Robin.

-          Nem – rázta a fejét megfejthetetlen mosollyal Charlotte. – Én már nem megyek fel veled a szállodai szobába Robin. Amíg étkeztünk összekészítették a holmimat. Én továbbmegyek innen. Ne keress, és ne gyere utánam – mondta nyugodtan Charlotte.

-          Mindent elrendeztél a hátam mögött igaz Charlotte? – kérdezte beismerően Robin.

-          Igen – nevetett rá Charlotte. – De ne szomorkodj! – állt fel Charlotte és megpaskolta Robin arcát.

-          Hihetetlen egy asszony vagy Charlotte de Noir! Minden mindig úgy van, ahogy te akarod igaz? Ahogy te irányítod – rázta a fejét döbbenten és beismerően Robin.

-          Valóban, de remélem nem bánkódsz miattam és a távozásom miatt. Lionelnek mond meg, hogy majd jelentkezem én, ha átgondoltam a dolgainkat – nyomta az arcát búcsúzóul Robin arcához Charlotte.

-          Hiányozni fogsz Charlotte, tudod – hajolt a nő füléhez Robin. – Bánom, hogy nem voltam idősebb. Ha ma ismernélek meg, téged vettelek volna feleségül – súgta Charlotte zafírfülbevalóira Robin.

-          Csacsi de Noirok! – legyintette meg Charlotte, majd a kezét nyújtotta. – Köszönöm a lehetőséget egy egészséges kisbabára!

-          Köszönöm a reményt, egy gazdagabb jövőre! – szorította meg az asszony kezét Robin. - Minden jót Charlotte!

-          Légy boldog Robin! – nézett még vissza utoljára Charlotte.

-          Hallunk még felőled? – kiáltott a nő után Robin, mielőtt az kilép a szálloda üvegajtaján. Charlotte hátrafordult, s Robinra kacsintott, majd kilépett a szállodából. Robin akkor látta utoljára, s félt, hogy tényleg ez volt az utolsó alkalom, hogy látta az asszonyt.