Átmenet madarak és fák közt

A de Noir unokatestvérek nagy csoportja ment elöl, Armand és Corinne kissé lemaradva követték őket.  Kézen fogva sétáltak, Corinne az erdő fényjátékát figyelte, ahogy a fény sávokban átszűrődik a faágak között. Madarak csiripeltek mindenfelé. Zajos trillájuk betöltötte az erdő csendjét.  Armand meglengette összekulcsolódott kezüket. Corinne felé kapta a fejét és felnézett a fiúra. Armand kacsintva lemosolygott rá. Corinne futólag visszamosolygott, de figyelmét ismét az erdő kötötte le. Nem győzött feltöltődni a természet hangjaival. Pedig már több mint egy hónapja itthon vannak, járják az erdőt. Corinne elhessegetett egy darazsat, ami közeledni próbált hozzá.  Félre-félrehúzta feje elől a lelógó faágakat. Nézte a cserjés bokrait, ahogy megrezzennek, vagy élénk színt öltenek, ahogy a napsugár rájuk vetődik. Volt az erdőnek egy ritmusos hangja, mintha egy nagy mulatságban lenne, csobogó vízeséssel a közelben, szüntelen hangok hallatszottak, nem volt megállás, körülvette őket a természet, amely élt, mozgott, zajlott az erdei élet kalandja. Corinne szerette az erdei kalandokat, bármit is ötöltek ki a fiúk. Corinne mélyen beszívta az erdő páradús illatát, szerette ezt az illatot. A végeláthatatlan fák sűrűjét, a zsibongó madárcsivitelést. A fiúk felhuhogtak valahol előttük. Armand visszahuhukkolt nekik.

- Elcsendesedtél kicsi Corinne – szólt halkan Armand.

- Ez az igazi áldott békesség Armand. A természet zenéje. Valahányszor kijövök ide, boldogabb leszek. Nyugodtabb, elégedettebb az életemmel. Nem zavar semmi végre. Itthon vagyok – mosolygott fel Armandra.

- Most, hogy itt vagy velem, bevallom én is ezt érzem. De nélküled nem olyan – karolta át Corinne vállát a karjával Armand és magához szorította a lányt. Így haladtak tovább. Corinne enyhén Armand vállának biccentette a fejét.

- Finom a levegő, azt hiszem Isten nem teremthetett a Fenyveseknél szebb helyet a Földre – mélázott Corinne.

- Isten minden teremtése szép, de Corinne, te vagy a legszebb köztük – nyomott csókot Corinne homlokára Armand.

- Mióta lettél ilyen romantikus Armand? – nevetett rá Corinne, s felnézett a fiúra. Armand a szeplőket nézte Corinne orra körül, sokáig, hosszan gyönyörködött benne. A lány szürkéskék szemei ragyogtak rá.

- Azt hiszem azóta, amióta szerelmes lettem beléd – válaszolta rá elrekedve Armand.

- Akkor nem is olyan régóta – csillant meg pajkosan Corinne szeme.  Olyan volt, mint egy csintalan kis erdei tündér. Pisze orral, aranybarna szeplőkkel és féktelen vidámsággal csillogó szemekkel. Ha Armand eddig nem habarodott volna a lányba, most egészen biztos, hogy megtörtént volna vele. Corinne a füle mögé tuszkolt néhány elszabadult hullámos tincset, s Armand rányomta ajkait a lány szájára. Melegség, nedves izgalom és kábító szédülés fogta el őket. Armand keze rászorult Corinne ujjaira. Másik kezével Corinne kontya alá nyúlt és ujjait belefúrta a tűzésbe. Vörös és kék volt Corinne, mint a napnyugta. Friss, vadvirágillatú és párás akár az erdő. Bár körülöttük megállt az idő, s ők is csak álltak szorosan egymásba kapaszkodva az erdő közepén, az erdei élet zajlott ugyanúgy körülöttük. Madárhangokkal, éles trillákkal, távoli suhogással, madarak ugráltak az ágakon a fejük felett, fel-felröppentek tovaszálltak, de ők csak álltak a szűrt fényben, egymásba szédülve. Armand levegő után kapkodva emelte fel a fejét.  Corinne még néhány másodpercig lehunyt szemmel élvezte a pillanatot. Armand csókja még a száját bizsergette. Még mindig úgy érezte, hogy beszélni sem tud, úgy elzsibbadt a nyelve és a szája. Nedvesen, szívástól duzzadtan, s puhán nyíltak résnyire ajkai. Felborult légzéssel kapkodta az erdei levegőt. Hallotta a madarak dalát, érezte Armand szorítását, karjainak melegét, a szíve ritmusát, itt ahogy a tarkóját még mindig Armandnak dönti, s beszívja a fiú arcvizét, ami olyan férfias és kellemes és ami mindig Armandra emlékezteti. Lehunyt szempilláin játszadozik a fény-árnyék váltakozó rajzolata, ahogy  a napfény és a szellő borzolja, melegíti, játszik a fákkal a fejük felett. Hol sötétebb, hol világosabb a szemhéja mögött a kábult vörös-fekete világ, amelyben csak Armand és ő létezik, ami megváltoztatja a napot, talán még a Föld forgását is.

Armand nem siettette, most is csak várta, hogy Corinne induljon el, ha haladni akar. Végleg lemaradtak a fiúcsapattól. Már csak ketten álltak az erdőben. Egy rigó élesen trillázott a fejük felett, Armand kereste a fa rejtekében, de nem találta sem a fészket, sem a madarat. Jól elrejtette a fa lombkoronája. Corinne kis sóhajjal bizonytalanul lépett előre egyet. Armand észrevette a mozdulatot, s ő is megindult vele.  Corinne körbenézett a fák közt, szemével itta a látványt, gyönyörködött, rácsodálkozott mindenre, s lecsippentett egy-két szamócát a bokorról. Armandnak is nyújtott, Armand csak bazsalygott és a fejét ingatta. Corinne szótlan felmosolygott rá, s a szamócát Armand szájához emelte. Armand ajkai szétnyíltak, s Corinne becsúsztatta a szamócaszemet Armand ajkai közé.

-         Megtaláljuk még őket? – kérdezte Corinne.

-         Ha nagyon akarjuk igen – felelte Armand. Huhogás és kakaskukorékolás hangot hallatott, egészen magasan és élesen, megszívva tüdejét, majd csendben fülelt.  Éles füttydallam érkezett válaszként.

-         Még nincsenek messze. Fussunk utánuk! – ragadta meg Armand kezét Corinne, s futásnak eredt. Átugrották toronyiránt a kisebb cserjéket nem kerülgették őket. – Arra! Nem erről jött a hang! – szökdécselt Corinne. – fussunk! – nevetett, s ismét neki iramodott.

-         Corinne össze-vissza szaladgálsz, mint egy kis kölyökkutya. Várj had tájékozódjunk! – állította meg fejét ingatva Armand. Ismét a rá jellemző madárutánzással kukorékolt fel. A fütty egészen élesen és jól hallatszott. – Arra! – mutatott a megfelelő irányba Armand.

-         Akkor versenyezzünk ki ér oda hamarabb! – iramodott neki Corinne és leelőzte a fiút. Armand persze hagyta nyerni. Corinne robbant be az unokatestvérek közé.  – Nyertem nyertem!

-         De minket sosem győzöl le! – vágták rá a fiúk.

-         Játszunk futóversenyt? – tette csípőre a kezét Corinne kihívásnak véve a megjegyzést.

-         Legyen, egy fakanálasszonysággal szemben, könnyedén nyerünk! – biccentettek rá a fiúk.

-         Majd én kijelölöm az indítóvonalat – fogott egy botot Fabian, s máris meghúzta a rajtot. – Háromszor oda vissza a barlangig! – kötötte ki a feltételeket. Aki hamarabb visszaér az nyer!

-         Benne vagyok – csapott a tenyerébe Corinne. Hátraseperte kiszabadult hajtincseit, s válla fölött Armandra mosolygott. Armand visszamosolygott rá, s elhelyezkedett a kidőlt fatörzsön. Ő nem kívánt részt venni most a futóversenyben. Harmadik füttyszóra indultak az unokatestvérek. Egymást félrelökdösve harcoltak, gáncsolták egymást, minden módot bevetettek, hogy előnyhöz jussanak. Nem volt éppen sportszerű a játékmódjuk, de hát nem is azért versenyeztek, csak a móka kedvéért. A második fordulónál. Corinne az egyik fatörzsnek  támasztva tenyerét előregörnyedt.

-         Corinne! – Armand odafutott hozzá.

-         Semmi baj, csak belémnyilalt a fájdalom – ült le a fa tövébe Armanddal Corinne. Armand aggódva nézett rá.

-         Biztos jól vagy?

-         Persze. Csak ez a buta fájdalom. Nem bírom a versenyt a fiúkkal. Jobbak nálam, a fenébe is! – nevetett fel elkínzottan Corinne.

-         Bolondság Corinne. Ők fiúk, persze hogy másabb a fizikumuk. Fölösleges ilyen versenyekbe kezdened velük. Már nem vagytok gyerekek. Fáj még?

-         Nem, már tompult – mosolygott fel Corinne a fa gyökerei közt feceregve, s kényelmes helyet keresve a fenekének. Armand az ölébe húzta, s Corinne elégedetten elhelyezkedett Armand combjain. Corinne a mellkasának döntötte a fejét.

-         Minden rendben?

-         A karjaidban mindig – bújt hozzá elégedetten Corinne. Armand a fának döntötte a fejét, de még mindig homlokráncolva nézte Corinne-t ahogy máris készül elszenderedni a karjai közt.

-         Máskor is voltak már fájdalmaid? – kérdezett rá aggódva Armand.

-         Máskor? – motyogta álmosan Corinne, s lehunyt szemmel is összeráncolta homlokát, ahogy próbált visszaemlékezni. – Nem is tudom. Talán.

-         Corinne! – rázta meg Armand. – Hihetetlen milyen álomszuszék vagy! Mióta voltak ilyen nyilalásaid?

-         Nem tudom, talán amióta visszajöttünk Londonból – jegyezte meg habozva Corinne.

-         Nem kellene orvoshoz menned?

-         Ugyan, csak megerőltettem magam, semmi több, ne aggodalmaskodj már, olyan vagy mint egy öregasszony. Hagyj aludni! – suttogta Armand nyakára Corinne.

-         Én nyertem, én nyertem! Corinne kikészült? Mondtam, hogy nem lányoknak valók a fiús versenyek! Én tudtam, hogy csak a szája jár! – hallatszott valahonnan távolról a hang. Corinne még el akarta mondani, hogy igenis a lányok is ugyanolyan jók, mint a fiúk és hogy legközelebb biztos, hogy legyőzi őket és kell egy újabb verseny, de most olyan fáradt volt, hogy nem volt energiája velük vitatkozni. Egyszerűen elnyomta az álom Armand karjaiban.

Amikor ébredezett. Sült nyúlhús illatát érezte. Tehát a fiúk vadásztak. Corinne szeme lassan akart felemelkedni. Lehet, hogy mégiscsak beteg lesz? Távoli nevetések és beszélgetések zaját hallotta. De hát hol van ő? Corinne felült és kinyitotta a szemét. A kis erdei faházban feküdt a szőrméken, a petrezselyemmintás fehér takaróval gondosan betakarva. Hogyan hozta fel ide Armand? Egyedül volt az erődben és szörnyen éhes volt. Már egyértelműen sötétedett. Kezdtek elcsendesedni a madarak is. Letolta lábairól a takarót és felszökkent. Végigaludta a délutánt? Kilépett a tornácra, s a mozgásra Armand azonnal felé kapta a tekintetét. Mosolyogva integetett fel, s egy üveggel a hóna alatt felmászott az erődbe.

-         Hagytál elaludni?

-         A kis tündérke elfáradt a szaladgálásban – jegyezte meg Armand.

-         Miért nem ébresztettél fel? – mérgelődött Corinne.

-         Szavazásra bocsátottam a kérdést és a többiek is az mellett döntöttek, hogy addig békés az erdő amíg te alszol – bazsalygott az orra alatt Armand.

-         Sejtem kitől jött ez a mondat – jegyezte meg Corinne, s kivette a palackot Armand hóna alól. – Mi ez?

-         Pezsgő. Francia – jegyezte meg Armand sötét szemvillanással.

-         Pezsgő – csipogta Corinne izgatottan. – Igyunk belőle! – tapsikolt izgatottan.

-         Várj, előbb egyél valamit. Egyáltalán szabad neked pezsgőt innod? Még kiskorú vagy – vetette ellen Armand.

-         Ó ne csináld már! – suhintott felé Corinne és izgatottan ugrálta körbe Armandot. Armand nevetve emelte a magasba a pezsgőt, de Corinne ügyet sem vetett rá, lemászott a létrán és a tűz körül sütögető fiúkhoz futott.

-         Mit fogtatok fiúk? – nézte a nyársakat Corinne.

-         Békát, kígyót, és gilisztákat sütünk – felelte rá gonoszul Fabian.

-         Az a ti vacsorátok, de nekem mit fogtatok – vágta rá nevetve Corinne.

-         Nyúl és fácán van Corinne – érte be Armand.

-         Akkor nyuszika – telepedett le Fabian mellé Corinne. Armand nagy pukkanással felbontotta a pezsgőket és sorra töltött a serlegekbe.

-         Nahát valaki befűszerezte a húsokat! – lepődött meg Corinne. – Ezt én szoktam csinálni.

-         Mi sem vagyunk olyan sötétek, hogy ne tudtuk volna befűszerezni – vágta rá dacosan Fabian. – Amúgy… Armand csinálta – tette hozzá az igazságot végül Fabian.

-         Mindjárt gondoltam, hogy nem te – fűzte hozzá Corinne, ahogy beleharapott a húsba. – Puha!

-         Fiatal nyulacska volt, jött-ment szaladgált, kúrt, ahogy kell – vágta rá Fabian.

-         Közönséges vagy – felelte rá Corinne.

-         Nem tudom ki az aki törvénytelen kapcsolatot tart fenn – felelte rá gonoszul Fabian.

-         Ejtsük a témát – nyomott a kezükbe egy-egy serleget Armand, s a sajátját Corinné-hoz koccintotta. – A legszebb nyárra, a legszebb erdőben, a legszebb lány mellett – kacsintott Corinne-ra és megdöntötte a serleget. Corinne élvezettel kortyolgatta az édes gyöngyöző italt.

-         Nagyon finom. Finom a hús, finom a pezsgő, a levegő. Haza se akarok menni!

-         Nem tölthetjük az egész éjszakát az erdőben. Apa megtiltotta – emlékeztette Fabian.

-         Ó, de én nem vagyok álmos – tiltakozott Corinne.

-         Az te vagy, mert húztad a lóbőrt, amíg mi dolgoztunk – csattant rá Fabian.

-         Had maradjunk, mondjátok azt otthon, hogy eltévedtem és kerestetek – próbálkozott Corinne.

-         Nem, azt már nem. Apa sose venné be, hogy te eltévedtél – rázta a fejét Fabian. – Igyekezz, eszel, eloltjuk a tüzet és megyünk haza.

-         Milyen parancsoló lettél! – mondta Corinne két falat közt. De engedelmeskedett. Lenyelte az utolsó falatokat, kiitta a pezsgőjét és várta, hogy a fiúk eloltsák a tüzet.

Armand kísérte őket végig a faházhoz.  A szülők még a szalonban beszélgettek. Maria könyvet olvasott, kiintegetett nekik, megkérdezte, hogy jól érezték-e magukat, láttak-e valamit és ettek-e rendesen. A három gyerek már szabadult volna a kérdések kereszttüzéből, s végre ahogy feljutottak az emeletre, titkos megegyezés szerint kettéváltak. Armand Corinne ágyában kötött ki, olyan halkan és olyan csendben, ahogy csak lehetett. Corinne kielégülten heverészett mellette. Meztelensége sem zavarta.  Armand ujjaival cirógatta. Corinne kéjesen borzongott. Tárva nyitva volt az ablaka. A fenyvesek magaslottak mögötte sötéten.

-         Lassan indulnom kell Corinne.

-         Ne! Még ne!

-         Későre jár – súgta Armand.

-         Aludj ma velem – bújt hozzá Corinne.

-         Bármennyire is szeretném nem lehet kicsi Corinne – simítgatta Corinne szétbomlott haját Armand.

-         De holnap megint a halászatban vagy, és a többi nap is, alig látlak – duzzogta Corinne.

-         Corinne! – dőlt hanyatt az ágyon Armand és a fadeszkás mennyezetet nézte a feje felett. – Ezt már annyiszor megbeszéltük.

-         Tudom, csak miért nem lehetünk igazi nemesek, hogy ne kelljen dolgoznod? – dünnyögte Corinne.

-         Mert az életkörülményeink megváltoztak – ismételte Armand.

-         Már értem miért rabolnak apáék, hogy legyen pénzük és ne kelljen dolgozniuk – mondta Corinne miközben az oldalára fordult, s  a sötétben a csillagokat keresgélte az égen.

-         Igen, pontosan. De én nem játszom rablósdit velük, ez nem az én világom – bólintott Armand, s átdörzsölte fáradt szemeit. – Corinne tényleg mennem kell, iszonyatosan álmos vagyok, mindjárt elalszom itt melletted és abból hangos botrány lenne – nyomott csókot Corinne vállára, ahogy a lány hátat fordítva feküdt neki.

-         Menj csak, hagyj itt, mindig ezt teszed.

-         Jézusom Corinne, ne csinálj ebből megint lelkiismereti kérdést – állt fel az ágyról Armand és öltözködni kezdett. - Komolyan ezt akarnád, hogy lebukjunk? Hogy apád és az én apám ízekre szedjenek?

-         Nem, tudom, menned kell. Csak ez annyira szomorú így, annyira nem teljes, annyira fél, annyira hiányzol! – Corinne feltérdelt az ágyban és Armandhoz bújt.- Szeretsz?

-         Szeretlek.

-         Holnap is szeretni fogsz?

-         Nem, holnap, biztos hogy nem, megint hajnal három lesz mire hazaérek Corinne és mi reggel fél hatkor kicsónakázunk a tengerre. Szerinted mennyit fogok aludni? Hulla fáradt vagyok Corinne.

-         Jó menj, aludj. Mikor jössz legközelebb? – nézte szomorúan a fiút Corinne.

-         Csak a hétvégén. Hamarabb most nem – rázta a fejét Armand.

-         Az még jó sok nap – motyogta maga elé csalódottan Corinne, s a sarkára ült az ágyban. Olyan bánatos, szomorú és lehangolt volt a lány, hogy legszívesebben visszabújt volna mellé Armand, és vigasztalta volna, és szeretkezett volna vele újra. De túl fáradt volt, holnap halászat és a család is ha rájönne mit művelnek ők ketten, az egyiküknek sem hiányozna.

-         Álmodj Tündérszépeket én kis Tündérkém! Fogjak neked egy aranyhalat holnap? – simította meg Corinne orra hegyét a mutatóujjával Armand, ahogy a matracra tenyerelt corinne mellett. – Ne lógasd az orrod, itt leszek, hamarosan újra!

-         Kérek aranyhalat! És siess vele! – felelte lebiggyeszetett ajkakkal Corinne.

-         Búcsúpuszi? – kérdezte Armand, s rászorította ajkát lányéra. Corinne nem viszonozta. Durcás volt, rosszkedvű. Elégedetlen. Mostanában szüntelen változó volt Corinne hangulata. Hol nem érdekelte semmi, hol többet akart, hol boldog volt, hol végletekig boldogtalan. Csak fiatal és szerelmes. Ingatta a fejét Armand. Majd lenyugszik. Corinne mindig olyan békés volt, olyan nyugodt. Most is az a lány csak valahogy többet akarna. A folyosón Robinba botlott.

-         Te még itt Armand? – lepődött meg a férfi.

-         Elhúzódott a beszélgetés Fabiannal – vakarta meg a tarkóját Armand.

-         Jó gyerek, csak nem könnyű vele témát találni – húzta el a száját Robin. – Néha meg elviselhetetlen. Hagyd ha unod a kölyköt!

-         Nem untam Robin – felelte Armand furcsa mellékzöngével a hangjában.

-         Aham, hát jó kapást holnap vagy mi szösz – vakarta göndör hajfürtjei mögött a fejbőrét Robin.

-         Kösz. Öhm…jó éjt! – nyögte még ki Armand, s lesietett a lépcsőn. Már előre tudta, otthon ugyanaz a vita várja. Az apja nem bízik benne, sejti, hogy valakihez jár. Csak még azt nem tudja, hogy kihez. Feszült a helyzet az erdőben, még ha nem is érzékeli más, csak ők.