Itthon, veled, végtelenül

Tavasszal




A két testvér együtt haladt a fák árnyékában. Az erdei faerőd mellett haladtak el. Corinne a vésett fatörzs felé közeledett. A fának dőlve állt Armand. Komoran bámult maga elé. Elgondolkodva. A mozgásra odakapta a fejét. Makacs állát előreszegezte, s csak nézte a fák sűrűjén át a testvérpárt. Corinne megtorpant. Hónapok óta nem látta a fiút. De mintha csak tegnap váltak volna el. Ugyanúgy elgyengült a lába a pillantásától. Armand mit sem változott, enyhén borostás az arca. A fáradtsága a régi. De itt van, feketében, az ő fájuk aljában.

S Armand is a lányt nézte. Corinne ha lehet még nőiesebb lett. Szép volt, vörös haja, türkizkék szeme és törékeny alkata. Kékcsíkos, szürke ruhában volt, mellei közti völgynél finom selyemszalagú masnival. Fabian lemaradt. Armand nem is őt nézte, csak a lányt. Corinne hátrapillantott a fivérére, de az intette, hogy menjen csak. Majd később csatlakozik hozzájuk. Armand úgyis a lányt akarja előbb látni és beszélni vele. Armand nem moccant. Csak nézte őt rendületlenül, ahogy közeledik. Corinne úgy érezte összeesik, mire a fiúhoz ér, s bízott benne, hogy kívülről ez nem látszik rajta.

Nem látszott. Szoknyája lebbenése hallatszott, vékony karjait maga mellett leengedve lépdelt a lány. Néhány virágot szedett útközben, s most azt lengette kezében légies léptekkel. Megállt előtte, határozott felvetett fejjel. Kérdő tekintettel.

- Szia – nyögte ki Armand rekedten.

- Hazajöttünk – babrált a szoknyájával Corinne, s lehajtotta a fejét. Armand cipőjének az orrát nézte zavarában.

- Megnőttél a télen.

- Ugyanakkora vagyok, mint tavaly – tiltakozott fejét rázva Corinne.

- De, másabb vagy. Megváltoztál. Olyan…nőiesebb lettél – nyögte száraz torokkal Armand.

- Tényleg? Nem vettem észre – nézett fel a szeme sarkából Corinne.

- Ühüm – Armand közelebb lépett egy lépést és még mindig csak bámulta a lányt. – S kapok puszit? – kérdezte fura rezgéssel a hangjában. Corinne végre felnézett rá a szemébe. S elmosolyodott.

- Hát persze – Corinne odahajolt hozzá és száját a fiú borostás arcára akarta nyomni, de Armand a száját tartotta oda. Vadul, szinte kétségbeesetten csókolta, Corinne finom anyagú ruháját gyűrte a kezébe, s a lányt kíméletlenül a fának döntötte.

- Hiányoztál Corinne! Jézusom, hogy hiányoztál! – mormolta Armand.

- Armand! – csukódtak le Corinne szemhéjai, ahogy szinte elalélt Armand karjában. Ujjai közül kiestek az erdei virágok az avarba. Megszűnt minden más gondolat és érzés, csak Armand töltötte be belső világát.

- Folytassuk ott, ahol abbahagytuk Tündérkém! Ennyi hónap önmegtartóztatás minden ivarérett férfit kikészít, hidd el! - seperte el az útból Corinne szoknyáit, s Corinne reszketve dobta át vékony karjait Armand vállán. Levegő után kapott, ahogy Armand beléhatolt. Annyi hónap után, szinte el is felejtette, hogy milyen ez. Hogy mennyire felemelő, mennyire bensőséges, összeolvadni, eggyé válni. Érezni, hogy Armand mennyire kívánja, mennyire hiányzott neki. Corinne a fatörzsnek vetett háttal kapaszkodott a fiúba. Armand mélyen beléhatolt, s alig néhány lökés kellett a kielégüléshez.

- Még nem is beszéltünk egymással – rótta meg Corinne a fiút.

- Bocs, hogy vagy? Jól utaztatok? S milyen volt London? – húzódott ki Armand Corinne öléből.

- Köszönöm jól, igen, Unalmas – összegezte Corinne, s ujjaikat összefonták. – A forráshoz?

- Eltaláltad – mosolygott le rá Armand.

- S itthon?

- Hal, bűz, hideg. Vágyakozás – sorolta összefoglalón Armand. – De legfőképpen vágyakozás – kacsintott a lányra.

- Azt hittem elfelejtesz, jön egy sellő és magával ránt a mélybe.

- Hozzád meg megy a szőke herceg paripán és elvisz a királyságába – bólogatott Armand.

- Voltak vörösek, szőkék, barnák, táncba hívtak, de egyik sem volt herceg – ingatta a fejét Corinne.

- Tehát idegen fiúkkal táncoltál?

- Többnyire. De veled még sosem – emlékeztette Corinne.

- Bepótoljuk, mindent bepótolunk te Tündér! – nyomta a száját Corinne halántékára Armand. Leguggolt a forráshoz és átmosta az állati belet. Corinne figyelte, hogyan tisztítja a védekező szerüket Armand. Megnyalta az ajkát s várakozón beroggyantotta egyik térdét. Armand őt nézte.

- Kívánlak – súgta mohón Armand.

- Újra?

- Igen.

- Itt?

- Miért ne? – Corinne lekuporodott az avarba a fa árnyékában, s felhúzta térdéig a szoknyáját. Armand közeledett az avarban. Csípőjén feszült a nadrág. Vágyának duzzadó halmai félreérthetetlenek voltak. Corinne idegesen nyalta újra és újra a száját. Ahogy a fiú nézte vad vággyal a tekintetében, és perzselő tűzzel, már csak ez elég volt ahhoz, hogy újra kívánja az együttlétüket. Armand leguggolt elé, s egyetlen intim érintéssel lábai közé nyúlt.

- Még mindig nedves vagy. És most magamévá teszlek Corinne! – húzta fel az óvszert Armand.

- Jó! – pihegte kábultan Corinne.



Az erőd padlóján hanyattfeküdtek egymás mellett. Armand a karját a homlokára támasztotta. Corinne nyújtózott a szőrme alatt egyet és oldalt fordította a fejét Armand felé. Nem volt kedvük még felkelni, vagy csak megmoccanni. Kellemes bágyadt fáradtság uralkodott rajtuk. Pedig az erőd alatt a tisztáson már hallatszott a klán előkészületének hangja. A fiúk kiabáltak, hangoskodtak, Fabian dobolt néhányat, tűzre valókat kerestek.

- Menj előre te – szólalt meg Corinne.

- Miért?

- Mert ha egyszerre mászunk le az erődből az feltűnik a srácoknak – felelte Corinne.

- Szerinted nem tűnt fel nekik, hogy csak mi ketten hiányzunk? – emelte meg a szemöldökét nevetve Armand.

- Nem tudom, de őrizzük a látszatot.

- Ha akarod – rántotta meg a vállát Armand, s felhúzta a nadrágját. – Akkor majd gyere Tündérem! – nyomott puszit Corinne zárt ajkaira Armand, s a tornácon végigfutva leugrott a tisztásra. Fabian eldobta az ütőket és Armand elé sietett. Kezet ráztak az unokatestvérek, s Armand sorba végigkezelt unokatestvéreivel.

- Corinne-t hol hagytad? – kérdezte Richard fogva tartva Armand kezét.

- Corinne-t? Én? Nem is láttam – merevedett meg a mozdulatban Armand.

- Ugyan, ne nézz ennyire hülyének minket, vagy ha teszed is, legalább vaknak ne nézz jó?! – vihogott fel Cody. – Mind ismerjük a fát az erdőben a szívvel benne az A+C monogrammal – kacsintott rá a magas fiúra Cody pajkosan.

- De én… mi nem is…mármint…bárki lehetett…miféle fa? – próbálta menteni a helyzetet Armand.

- Armand!

- Ti tudtok a fáról? – szörnyedt el Armand végleg feladva, hogy menti a helyzetet.

- Hát persze – nevetett Fabian.

- Az nagyon nem jó – rázta a fejét a hajába túrva Armand. – ha ti tudtok…

- Apáék nem járnak az erőd körül, tudják, hogy ez a mi kis játszóterünk. Ő még nem látta – verte hátba Fabian az unokatestvérét.

- De azt hittük, tudjuk még titkolni… - nyögte Armand.

- Azért feltűnt már nekünk is, hogy eltűntök, vagy meg sem jelentek és furcsa módon mindig ti ketten. Azért számolni még megtanultunk mi is – rázta a fejét Richard. – Szóval igaz. Összejöttetek! Ejha!

- Üdv! Csatlakozhatok a férfiak zárt klánjához? Hoztam parazsat amivel megetethetjük a mondabeli lovat – emelte fel a kosarát Corinne.

- Hagyd, tudják, hogy az erődben voltunk – legyintette le Armand.

- Mi? – Corinne leengedte a kosarat a karján és sötétszürke szemekkel Armandra nézett. – Te…?

- Nem, maguktól jöttek rá – sóhajtotta Armand.

- A francba is – engedte el a kosarat Corinne, s végignézett a fiúkon. Az unokatestvérei mind őt nézték, volt aki mosolygott, mások pajzán vigyort küldtek felé. Fabian közönyös volt, Armand beletörődött. Corinne a tenyerébe temette az arcát. – Ó most úgy szégyellem magam, miket gondolhattok rólam! – még a haja tövénél is vörös volt az arca. Armand lépett hozzá, hogy eltakarja a fiúk elől Corinnet.

- Előbb-utóbb várható volt, hogy valamelyikünkkel összeakadsz Corinne. Bár én mindig reménykedtem benne, hogy én leszek az – szólt a háttérből Richard.

- Mi? Nem, én sosem gondoltam ilyesmire – vetette ellen Cody.

- De most el tudom képzelni, hogy miket képzelegtek, hogy mit csináltunk az erődben, meg másutt is! – takarta el az arcát Corinne, s Armand átölelte, s a lány mellkasához bújt.

- Legalább használjátok az erődöt. Mi is arra használnánk ha lenne kivel – jegyezte meg Richard.

- A mi titkunk már nem is csak kettőnk titka! – csattant Corinne.

- Hát ha maradandó vésetekben örökítitek meg úgy elég nehéz titokban tartani – jegyezte meg Fabian.

- Igen, csak sosem gondoltunk rá, hogy más is megtalálhatja – vetette ellen Armand.

- Az erdőben, alig néhány méternyire az erődtől? Na ne legyetek már ilyen naivak! – grimaszolt Fabian.

- Mióta tudjátok? – támadt rájuk Corinne s farkasszemet nézett unokatestvéreivel.

- Hát már egy ideje – húzták be a nyakukat a fiúk.

- És ti csak most szóltok?

- Úgy gondoltuk idén mégsem kellene úgy kezdeni a nyarat, hogy…szóval értitek, tavaly is állandóan a füllentéseiteket kellett végighallgatnunk, a hirtelen eltűnéseiteket, és persze nekünk is elhitetni veletek, hogy nem tűnt fel semmi. Ez olyan bonyolult és fárasztó lett volna – érvelt Cody.

- Ne dühöngj Corinne! Elhoztam a ládád, ahogy kérted! Gondolom tele van titkos vágyakkal, amiket csak Armand teljesíthet – gúnyolódott Fabian.

- Te szemét! – kapta ki a kezéből Corinne a faládát.

- Kettesben az erődben már biztos hogy kipipálva, s ahogy hallottuk többször is – kacsintott Fabian, s a fiúk harsányan felnevettek.

- Ez nem olyan vicces!

- Nyugi a mi titkunk, senkinek sem áruljuk el! A szüleinknek főleg nem – szólt Cody. Corinne sértetten a ládával együtt fogta és egy távolabbi fa tetejére mászott.

- Elhalásztad az orrunk elől, te vagy a nagy halász köztünk az tény – jegyezte meg Richard. Armand mélyet sóhajtott, s ahogy Corinne után indult még megállította Fabiant.

- Mióta tudod?

- Nekem is csak ma mondták el. Ez van Armand. A klánban nincsenek titkok.

- Örültem volna ha a magánéletünk az marad – jegyezte meg Armand sziszegve.

- Miközben előttünk csináltátok? Lemaradozva, a fák tetején csókolódzva? Várható volt, hogy észre fogják venni. Csak idő kérdése volt.

- Bárki elszólhatja magát és akkor totális káosz lesz minden! – szívta a fogát Armand.

- Tartják a szájukat, nem hülyék – felelte rá keményen Fabian.

- Jó csak…

- Armand, te inkább a húgomra vigyázz, oké? És akkor talán nem fogunk kakasviadalt rendezni – bökte mellkason a magas fiút Fabian.

- Jól van – húzta el a száját Armand, s folytatta útját a fa tetején üldögélő Corinne felé. Felmászott a lányhoz a fára. Corinne a titkos rekeszből kiszedegetett papírokból gyűrt galacsinokat. Armand elhelyezkedett mellette az ágon. Rezegtek a falevelek a fiú súlyától.

- Utálnak engem! – fakadt ki Corinne unokatestvérei felé nézve sötét szemekkel.

- Dehogyis!

- De igen. Úgy érzik, hogy elárultam őket. Összejöttem eggyel közülük. És most mind utálnak, hogy miért nem velük,vagy mind megbotránkoznak, hogy egy unokatestvérrel tettem ezt! Rémesen érzem magam! Ég az arcom! Nem is merek többet eléjük állni!

- Corinne! Ez nem igaz. Te ugyanaz vagy a szemükben. Corinne az egyetlen lány közöttünk. A különbség, hogy most már tudatosult bennük, hogy te tényleg nem vagy azonos nemű velük.

- Nem. Ki fognak zárni most már mindenből!

- Tavaly nem is voltál velük – vetette ellen Armand.

- Nem, mert veled voltam!

- Pontosan, utánam koslattál, mint egész életedben mindig. Nem is foglalkoztál azzal, hogy a fiúk mit csinálnak, hol járnak. Csak azzal voltál elfoglalva, hogy velem legyél.

- Ez árulás volt. Szegény fiúk! Mit érezhetnek!

- Azt érzik, hogy felnőttél és már nem az a legfontosabb neked, hogy velük játssz!

- S ezt akartam én? Egyáltalán, nem is tudom, hogy mit akartam Armand! Mit akarunk mi? Egymástól, ettől az egésztől?

- Már megint itt tartunk – dőlt a fatörzsnek Armand, s rosszkedvűen meglóbálta a lábát a levegőben. – Hova vezet ez? Mit akarunk, mi lesz velünk? Nem tudom Corinne. Te talán igen?

- Nem én sem. Csak félek, hogy elveszítek mindenkit, s egyedül maradok.

- Sosem maradsz egyedül Corinne! Egy egész család egy egész klán tagja vagy. Testvérek, unokatestvérek és nagynénik és nagybácsik vesznek körül, az egész de Noir család.

- Elég egy rossz lépés és ellenünk fordulnak Armand. Mind!

- Rémeket látsz!

- Azt látom Armand. Hogy ez csak szerencse, hogy egy ilyen családban nőhettünk fel. De azt látom, hogy ahogy idősebbek leszünk, egyre több mindent veszítünk el ebből a biztonságos védő környezetből.

- Corinne…

- Te elvesztetted az álmaidat Armand. A londoni villa számodra örökre bezárult. A halászatban maradtál, s miért? Mert felnőttél. Mert az évekkel a klánból, a családból csak a megkötések és a kötelességek maradnak ránk. S nem a boldog tudatlanság, biztonságérzet. Igen, az évekkel a család biztonsága családi kötelékké változik Armand. Amihez vagy hozzáidomulunk, vagy szakítunk és mindent eldobunk. Igaz ARmand? Te már tudod. Te már választottál. A kötelékeket választottad. A de Noir családot és a klánt választottad. Én lány vagyok. Az én utam más. Ha a kijelölt utat járom végig, akkor ennek vége.

- Sokat beszélsz, sokat gondolkodsz! – csattant rá Armand.

- S ez olyan nagy baj? – sértődött meg Corinne.

- Ne akarj felnőni, ne akarj gondolkodni Corinne. Élj a pillanatnak, ahogy mindig is tetted, ahogy a mi erdei tündérünk tenné. Emlékszel, befontuk a hajad és virággal díszítettük. Erre gondolj. S semmi másra! Ne beszélj inkább csókolj és felejts el mindent – húzta magához a lányt Armand s csókkal fojtotta Corinne-ba a szót. Corinne egy darabig tiltakozón kalimpált lábaival a levegőben, de végül feladta, s hagyta, hogy Armand magához vonja a fa tetején. Hozzádőlve hallgatta a fiúkat. Fabian szökdécselt a fa alá.

- Egész nap a fa tetején turbékoltok? – kérdezte Fabian.

- Mit akarsz? – szólt le Armand, s nem engedett a szorításából, magához vonva tartotta Corinne-t.

- Mit tudom én, lejöhetnétek és mesélhetnénk történeteket a tűz körül – jegyezte meg Fabian.

- Mindjárt megyünk – biccentett Armand. Corinne felpislantott a fiúra. Armand nyakára fújta a leheletét.

- Biztos? Olyan jó itt a fa tetején veled, maradjunk itt – kucorgott Armandhoz közelebb.

- Mutasd inkább azokat a papírgalacsinokat – hajtotta szét a lány ölében heverő papírdarabokat Armand.

- Armanddal a fa tetején üldögélni. Ez kipipálva. Armanddal az erődben együttlenni, pipa. Tündérkém, a kívánságaidat úgy látszik egyetlen nap alatt teljesíthetjük. Armanddal a csillagos ég alatt táncolni. Mh, ez is megoldható! Gyere! – Armand a fatörzsnél lefelé haladva, az avarba ugrott, s visszafordult Corinne-ért.

- Corinne-al táncolni szeretnénk! – kiáltotta a fiúk felé Armand.

- Ne mond nekik! – ütött a mellkasára nevetve Corinne, ahogy Armand ölébe csusszant. De a fiú már húzta is magával a tűz köré, a klánhoz. Furulya és gitárdallam trillázott a levegőbe, s Armand a karja alatt kiforgatta a lányt, majd magához húzta. Corinne-nak ideje sem volt felébredni, csak Armand karjai közt találta magát és Armand ringatta a lassú dallamra a tűz előtt. Nem volt semmilyen tanult lépéssor benne, csak spontán ringtak a dallamra, Armand mozdulatait követte le, s közben a csillagos eget nézte a fejük felett.

- Csodálatos! – suttogta Corinne kábán. Nyakán megfeszült a bőr, ahogy felfelé nézett. Aranyló, bronz és elefántcsont volt a bőre a tűz fényében. Haja egészen sötét, már-már barnásan aranyló vörös. Szép volt, érzéki, kívánatos. Armand csípője szorosan simult az övéhez. Érezte a combja rezdüléseit. A mellkasa emelkedését és süllyedését. Armand lehelete a hajszálakat lebbentette a fülénél. Karjával átölelte a derekát. El tudott volna így aludni. Elégedett volt, boldog, felettük a csillagos égbolt, lágy furulyadallam búgott a fülében. A dallam elhalkult. Armand kiforgatta, megpörgette, magához húzta és a tűz köré helyezkedtek. Fabian félretolta a dobot és rájuk nézett kérdőn.

- Igen? – nézett rá értetlen Armand.

- Halljuk! A ti történetetek – bólintott Fabian.

- A mi történetünk? – lepődött meg Armand és Corinne-ra nézett.

- Igen, hogy lett ez ami most van?

- Volt valaha is olyan, hogy mi nem voltunk együtt? – kérdezett vissza Corinne. A fiúk felnevettek a tűz körül.

- Nincs kezdeti pont – bólintott rá Armand, s egy borosserleget nyújtott Corinne-nak. – S ahogy nem találjuk a kezdőpontot, reméljük sosem lesz végpont sem – emelte Corinne-ra a poharát Armand, s nagyot húzott a borból. Corinne lehajtott fejjel babrált a szoknyája fodrai közt. Jó is lenne, ha igaz lenne amit Armand mond. Nagyon jó volna.