Csak egy tengerparti románc?

Francios ma kimenőt kapott. Corinne-tól. Az idősödő szakácsnak Corinne ha itthon volt nyáron egyre gyakrabban tett ilyen titkos kis engedményeket. Persze minden ételét utána úgy állította be, hogy azokat Francios főzte. Imádta így megtréfálni a szüleit, akik semmit észre sem vettek, az ételeket ugyanúgy fogyasztották mintha Francios főzte volna. A két testvér így kettesben maradt otthon. Corinne a vadászház veteményeskertjében válogatott vacsorakellékeket. Corinne elmélázva szedte le a fürt paradicsomokat. Francios és az ő titka. Corinne gyermekkorától fogva imádta a titkokat, imádott titkot tartani és titkokat megosztani bizalmasaival. Izgalmas volt. Fabian a veteménysorok közt a sarkában jött és ment. Látszott rajta, hogy valamit mindenképpen ki akar mondani, de mégsem teszi. Csak követte Corinnet mint egy pincsikutya.

- Fabian felbotlok benned, engedj! – ripakodott rá Corinne és kikerülte a bátyját.
 
- Corinne! Figyelj!

- Tessék Fabian, bökd ki, mi nyomja a csőrödet? – nézett rá egyenesen Corinne és letette a kosarat a karjáról.

- Most a napokban, beszéltem Armanddal – vezette be Fabian.

- Igen? És? - emelte meg hűvösen a szemöldökét Corinne.

- Faggattam, kérdezgettem, nyúztam, vallatóra akartam fogni!

- Nem a gyóntatószékbe ültetted ugye, de Noir atya? – gúnyolódott Corinne.

- Ha-ha nagyon vicces! – morogta Fabian. – De nem mondott semmit. Semmit. Titkolódzik előttem! Sose tett még ilyet!

  - Na ne mond! – forgatta meg a szemét Corinne és a fűszernövények közt válogatott.

- Legalább te légy őszinte Corinne! – állta el a húga útját Fabian.

- Nem értem mi bajod Fabian? Mi az amiről mindenképpen tudnod kell?

- Aggódom érted – nézte a húga sertepertélését Fabian karba tett kézzel.

- Jól vagyok. Nem kell aggódnod – ragadta meg a kosarat Corinne és bevonult a konyhába.

- Együtt voltatok igaz? – kérdezte Fabian nyíltan és figyelte, ahogy Corinne a konyhai edényekért nyújtózkodik.

- Armand erre mit mondott neked? – nézett rá hátra Corinne.

- Hogy leszart egy madár – felelte Fabian. Corinne élesen felkacagott.

- És tényleg?

  - Tényleg. De nem a madárszarról akarok beszélni. Corinne! Válaszolj! Lefeküdtél vele? – dőlt a konyhaasztalnak várakozón Fabian.

- Fabian, vannak dolgok, amik nem tartoznak rád – magyarázta Corinne és pucolni kezdte a barackokat.

  - Nem mondod meg – állapította meg Fabian.

- Eltaláltad. Nem – mosolygott rá Corinne és a megpucolt barackokat az édes tésztára kezdte szelni.

- Ó, nem tartozik rám. Semmi közöm hozzá. Igaz legszívesebben ölre mennék Armanddal, hogy ezt tette. De legalább annyira nyugtass meg, hogy… szóval…azért ugye nem volt durva? Nem erőltetett semmit…? Armand nagyon akaratos, nagyon határozott, elszánt és kemény tud lenni. És én azért hallottam már, hogy más nőkkel milyen... volt… - vakara a fejét Fabian zavarában. – Szóval, remélem azért veled nem volt érzéketlen. Szóval nyugtass meg, hogy ha bántana vagy valami közlöd velem, hogy jól tökön rúghassam! – figyelte a húgát Fabian.

- Fabian, van, aki a fülem rágja. S az Armand. Neked nem kell rágnod a fülem. És megnyugtatásodra közlöm, hogy Armand csodálatos és figyelmes és gyengéd és… - Corinne álmodozva eresztette le a kezéből a kést. – Szóval nagyon jó vele. Ennyi. Elég volt?

- Hát fogjuk rá, adsz egy kis barackot? – ült le a konyhaasztalhoz Fabian és várakozón tartotta a tenyerét egy cikk hámozott barackért. Corinne sóhajtva vágott a bátyjának egy szeletet és a süteményt betolta a sütőbe.

- Hahó! Merre vagytok? – jött a kiáltás az előtérből.

- A konyhában vagyunk! – kiáltotta ki Corinne.

- Emlegetett szamár – morogta Fabian. Armand dugta be a fejét a konyhaajtón.

- Találkoztam Robinékkal Ezüstharmaton. Mik ezek az illatok? – szippantott mélyeket Armand.

  - Telefingtam a konyhát – válaszolta fapofával Fabian.

- Fabian! – koppintott bátyja fejére a fakanállal Corinne. – Kétféle süti van. Melyiket kéred? Barackos sütit vagy csokis csókot?

- Hát ha lehet, akkor barackos és csokis csókot is – kacsintott rá Armand.

- Blööö! Hányok tőletek! – fintorgott Fabian.

- Melyiket kapom előbb? – lépett Corinne-hoz Armand. Futó csókot nyomott a szájára, amilyet mindig is adtak az unokatestvérek egymásnak.

- Menjetek szobára, ha ennyire nem bírjátok ki – húzta el a száját Fabian és dobolni kezdett az asztal szélén. Corinne kuncogva húzódott el Armandtól és sietve szelte fel a barackos friss tésztát. Vágott egy-egy szeletet mindhármuknak és limonádét töltött hozzá a poharakba. Armand és Corinne is az asztalhoz ültek.

- Corinne sütijei a legjobbak! – harapott a friss süteménybe Fabian.

- Abban nem kételkedem. Tündéri kezei vannak – vigyorgott Armand és beleharapott ő is a sütibe.

- Megetetem Shadowt is, ma minden férfiról én gondoskodok a háznál – pattant fel Corinne és kisietett a konyhából.

- Csak tudnám mit eszel rajta – rázta a fejét Fabian.

- Mármint?

- Hát Corinne-on! Már majdnem huszonkettő vagy, mit eszel egy tizenhárom éves csitrin? Corinne olyan…fura…

- Őszintén? Hát… attól függ, külsőleg vagy belsőleg.

- A szexhez a külső a lényeg nem?

- Nem csak az. De egyébként izgat ez a bronzvörös haj, szerintem nagyon szexi vele. Ha a mocskos részletek érdekelnek, akkor különösen azt élvezem, ahogy a tűzését teljesen szétkúrom. Egy menet végén már nem is kontyban van a haja!

- Ugratsz! Kizárt, hogy ez igaz – falta a süteményt Fabian.

- Hát ha nem hiszed akkor nem – rántotta meg a vállát Armand. – Azt hiszem nagyon bejönnek a vörösek.

- Szerintem meg kész tragédia, olyan vele mint egy égő répaföld – rántotta meg a vállát Fabian. – Irtózom attól, ha meglátom a párnámon egy hajszálát olyan mint egy rézszalag, egy drót grrr…! – fintorgott Fabian.

- Neked a testvéred Fabian. De hidd el, van akit beindít. Engem például teljesen, elég csak meglátnom a kontyba tűzött vörös haját és állok mint a cövek – röhögött Armand.

- Komolytalan vagy. Mihez akarsz ezzel az egésszel kezdeni? - komorodott el Fabian.

- Nem tudom – nézett el Armand.

- Sejtettem – sziszegte elutasítón Fabian. – Jó, egynyári hetyegésre és ennyi? A húgom nem egy tengerparti románc cseszd meg!



- Azt hiszed én nem így érzek és gondolkodom?! – csattant rá Armand. Az élcelődésből egy pillanat alatt kakasviadallá változott a tér. – Képzeld el kurvára nem tudom mit csináljak! Mit ajánlhatnék én fel neki? Az anyáméknál lakom, minden bevételünk szinte a londoni villakiruccanásaitok fedezésére megy el! Egy vasam sincs Fabian! És bele se merek gondolni, mi lesz ha ez az egész véletlen kiderül? Kipenderít apám és talán Corinne-t is Robin. És akkor? Mi a francokat csináljunk? A család ellenünk lenne, hiszen véletlen sem az a tervük hogy unokatestvéreket… érted. Corinne a rokonom az unokahúgom ráadásul a két család elég szorosan együtt van, ha ez kitudódik akkor baszhatjuk az egészet!

- Talán mert nem kellett volna a húgomat basznod! – dühöngött Fabian. – Én mondtam, hogy felejtsd el. Mondtam, hogy hagyd a fenébe! Lépj le, keress egy kikötői kurvát és kész! De nem, neked Corinne kellett! Corinne-nal apáméknak más terveik vannak. Iszonyat jól akarják kiházasítani, hogy soha semmire se legyen gondja a világon. Erre jössz te és felrúgod a terveinket!

- Ez a te terved is? ellenünk? – nézett sötéten az unokaöccsére Armand.

- Nem tudom Armand. Annyira ellentmondásos ez az egész. Te a barátom vagy, Corinne a húgom, és mindkettőtöknek a legjobbat kívánom, de nem így képzeltem…hogy ti ketten egymással! Érted? – borult a konyhaasztalra gondterhelt könyökléssel Fabian.

- Értem. De vannak dolgok, amiket nem lehet irányítani. Van, ami csak úgy megtörténik – Armand az üres limonádéspoharával játszott, amit Corinne tett elé. – Nem tudom mi lesz. Nem tudom hogy lesz. Azt érzem, hogy csak sodródunk. És nem is akarom tudni, hogy a jövőben mihez tudunk kezdeni.

- Jól elkúrtad remélem tudod – morogta Fabian.

Corinne végszóra érkezett. Azonnal megérezte, hogy a két unokatestvér veszekedett. Gyanította, hogy mi lehetett a téma. Mi más lenne a téma. Fabian az egyetlen aki tud róluk. S tudja, hogy óriási családi botrány lesz belőle ha véletlen megneszelik a szülők. Fabian ettől tart és ettől félti mindkettejüket. Corinne csendesen tett-vett a konyhában. Armand követte tekintetével a lány otthonos mozdulatait. Corinne úgy járt-kelt a konyhai edények közt, mintha az erdőben járna. Házias volt. Nem is gondolta, hogy a lány ennyire az. Igaz, Charlotte is sokat leadott a szintből, le kellett hogy adjon. Egyedül Robinék tartottak még szakácsot. Talán Corinne is gyanította, hogy jobb, ha mindent megtanul, mert ki tudja mit hoz az élet. Különösen egy olyan teherrel, mint egy kapcsolat a saját unokatestvérével.

- Én… sajnálom Fabian, nagy kalamajkát okoztunk igaz? – tette egy tálcára a csokis csókokat Corinne.

- Jaj Corinne! – sóhajtott fel Fabian egy csokis sütit leemelve a tálcáról.

- Tudom, hogy ez nem túl vigasztaló, de tényleg szeretjük egymást.

- De mire elég a szerelem Corinne? A családjaink mást akarnak. Akkor mit léptek majd?

- Fabian ez nem csak idénre szól, amióta ismerem Armandot szeretem, és ez így is marad – Corinne Armand mögött megállt és a fiú vállára tette a kezét. Armand lehajtott fejjel nyúlt a vállához és simogatta Corinne kézfejét. Így lehetne a reménytelenség és bánat szobrát megkomponálni, ahogy ők felálltak. Armand a beletörődéssel, Corinne a kétségbeesett bátyjára fókuszáló tekintettel.

- Én értem Corinne! De ennek nem lesz jó vége, elhiszitek nekem? – nézett egyikről a másikra Fabian. – bármeddig is fajul a dolog, akárhány évbe is telik, de ebből semmi jó nem fog kisülni Corinne… Armand! Semmi jó! – nyomatékosította Fabian.

- Ez van, ezen már nem tudunk változtatni – paskolgatta Corinne kézfejét Armand.

- Jó, csak Apát is elzavarta nagyapa otthonról, kitagadta az örökségből. Apáinknak sem lesz nagy ügy ezt megtenni – jegyezte meg Fabian.

- Örökség? Miféle örökség Fabian? Corinne nem örököl, neki legfeljebb hozományt adnak, azt se valami bőségeset. Nekem nincs is örökségem – nézett rá fásultan Armand. – Ha kitagadnak minket az csak a családokkal való szakítás lesz, érzelmi szakítás és nem több Fabian. A mi helyzetünk nem azonos a tiéddel. Corinne csak egy jó partyban reménykedhet és ennyi.

- Igen, ez igaz – látta be Fabian. – Én nem is tudom mit mondjak nektek – dőlt hátra Fabian a széken.

- Nekünk bármit, de a családnak semmit – mosolygott rá Armand belefáradt tekintettel. Most szinte ömlött róla az a több év korkülönbség. Ő nagyon is tisztában volt a helyzetük fonákjával, és hogy ez mennyi problémát fog jelenteni vagy így, vagy úgy.