Valóságos álomvilág

A zöldfestékes virágmintás tányérból ettek, amit Corinne kapott a születésnapjára a szüleitől. Corinne az ajkai közé szorította a villát, Armand elkapta a tekintetét, s serlege után nyúlt. Vasárnapi vacsora a vadászházban. Fabian vitatkozott az apjával és Lionellel az erdő faállományáról. Armand és Corinne oda sem figyeltek. Corinne zavartan igazgatta meg a kontyát, néhány tincset próbált visszadugdosni a dús tűzésbe. Armand szemhéja laposan lebbent. Kecses volt a lány nyakának íve, ahogy a tányér felé hajolt. Szürke szeme felvillant a szemközt ülő Armandra. Ahogy találkozott a pillantásuk Corinne mellkasa vadul emelkedett és süllyedt a szűk fűzésben. Nekifeszültek mellei az anyagnak. Armand erősebben szorította a kését, s szétvágta a húst a tányéron.


- Nem ízlik a vacsora Corinne? – kérdezte Maria ingerülten.

- Miért ne ízlene? – fordult anyja felé Corinne.

- Csak tologatod ide-oda a tányérodon az ételt. Ha nincs étvágyad eredj – figyelte a lányát Maria. Corinne vállrándítva emelkedett fel az asztaltól.

- Mi baja? – kapta fel a fejét Robin.

- Nem tudom, már egy hete azt hajtogatja, hogy nem akar Londonba költözni – rázta a fejét Maria.

- Majd kinövi, mint a ruháit is – legyintett Robin. – Ezek a lányok egy vagyonban vannak Lionel. Örülj, hogy nincsen lányod! Tudod milyen drágák a női ruhák? Én sosem gondoltam, hogy ilyen sokba kerülhetnek…

Corinne a fehér medvénél kukkantott ki az erdőre. Esik. Pedig jó lenne egy nagyot sétálni. Ahogy lehajtott fejjel állt érezte, hogy forró lehelet simítja át a tarkóját.

- Armand! – búgta jóleső borzongással Corinne.

- Mi a baj Tündérke? – fordította maga felé Armand.

- Nem tudom… nem találom a helyem. Nem akarok velük utazni. Nem akarom eljátszani, hogy mennyire élvezem a nagyvárosi életet, mert nem igaz. Itt akarok maradni veled, az erődbe – döntötte a homlokát Armand mellkasának lehajtott fejjel Corinne.

- Megvár az erőd téged is, engem is. Télen a fenyvesek nem olyan érdekes látványt nyújtanak – fogta át a lány vállát Armand.

- Hogy mondhatsz ilyet! Hiszen tudom, hogy gyönyörű! Ahogy a hatalmas ezüstfenyők ágai elnehezednek a hó alatt, minden zöld és fehér. Mint a lepedőn az erődben. A Petrezselyemhímzéses takaró.

- És London? A lámpások fénye a sétálóutcán, ahogy szállingózik a hó, ahogy jönnek-mennek az emberek? – emelte meg Corinne állát a mutatóujjával Armand.

- Csókolj meg! – suttogta halkan Corinne.

- Itt túl veszélyes – rázta fejét Armand.

- S egy kis veszélyt sem vállal értem Armand de Noir? – nézett fel rá pajkosan csillogó szemekkel Corinne.

- Rossz kislány vagy! – koppintott a lány orrára Armand, s kézen fogva magával rántotta a lányt.

- Hova viszel? – tiltakozott Corinne, ahogy tapasztalta Armand a lépcsőn lerohan maga után vonszolva, és a frisszöld esőáztatta erdőbe fut vele. Nem szaladtak túl messzire a faháztól, de Corinne homlokán is végigcsorogtak az esőcseppek, hullámos haja most vörösesbarnává vált, ahogy megázott. Corinne nevetve dőlt a tölgyfának. Egyszerre érezte, hogy forró az egész teste, és milyen hűvösek rajta az esőcseppek, mégis jólesőn hűtötték. A szoknyája alja saras lett, a haja megázott, arcán vízcseppek csorogtak alá, de a szeme mégis boldogan csillogott. Armand a fatörzsnek támasztotta a tenyerét és Corinnera nézett. Ujjaival lesimította az esőcseppeket a lány homlokáról. Még mindketten ziháltak a futástól. A fa alatt kevésbé áztak. Corinne a fához simult szempilláin vízcseppek lebegtek. Megnyalta az ajkát s félrebillentette a fejét, ahogy Armand közelebb hajolt hozzá. Tüzes volt a fiú lehelete a nyakán, a füle mögötti érzékeny részen, az arcán. Mintha ezernyi hangya szaladgálna végig a testén bizsergett minden porcikája. A fiú a száját kereste. S ahogy rátalált mohón és birtoklón csapott le. Corinne ernyedten rogyott a tölgyfának.

- Sétáljunk! – vonta maga után a lányt Armand.

- Szakad az eső! – nevetett fel rá Corinne.

- Most legalább biztos nem találkozunk senkivel – Armand kézen fogta a lányt és magával húzta.

- Nem akarlak elengedni – vallotta be Armand, ahogy a nedves avarban cuppogtak.

- Nem akarlak itthagyni – kontrázott rá Corinne.

- Sokszor érzem azt, hogy ez csak egy álom. Felébredek és vége – kerülgették a tócsákat, a sarakat, néha jókora adag esőzuhatagot kaptak a fákról, ahogy nyakon öntötte őket a leveleken összegyűlt esővíz, de ez sem zavarta őket. Most kettesben voltak. Sehol senki nem zavarhatta meg az idilli békéjüket.

- Valóság Armand. Én inkább azon szoktam elgondolkodni, hogy miért én? Annyi lányt ismertél, vagy akár ismerhetsz, miért vagy velem? – nézett vele szembe komolyan Corinne.

- Nem tudom. Kérdezhetnéd azt is, miért zöld a fű. Egy négy betűs szavam lenne rá: csak – mosolygott rá Armand.

- S ha elmegyek most Londonba vársz-e rám? – nézett fel rá bizonytalanul.

- Itt leszek ha tavasszal visszajössz – biccentett Armand. – Tehetnék mást?

- Nem ezt kérdeztem. Tudod te is – rázta a fejét Corinne. – Azt kérdem, hogy hű leszel-e? – Corinne elengedte a kezét és előrelépett néhányat. – Hogy amíg távol leszek vársz-e rám, vagy…sem. – Armand leült a közeli fatörzsre és figyelte a karba tett kézzel álló lányt. Corinne az esőt nézte az erdőben. Ahogy mindent eláztat a víz. Minden élénkebb színt kap, sötétebb színt. Az erdőben erősebbek lesznek az illatok. Teljesebb lesz a föld szaga. A barna erdőtalaj mély természetillata. Corinne fölfelé tartotta a tenyerét is figyelte, ahogy a cseppek gyűlnek rá.

- Corinne!

- Mindent, amim csak volt neked adtam Armand! – szorította a mellkasára esővíztől hűvös tenyerét Corinne. – De te mit adtál cserébe? Csak elvetted azt amit adtam, és ennyi!

- Komolyan így érzed? – nézett rá fakó tekintettel Armand.

- Nem tudom hogy érezzek Armand. Csak azt tudom, hogy a szemedben egy gyerek vagyok, akivel jól eljátszadozhatsz, de amíg nem vagyok itt mi bizonyítja, hogy nem találsz mást, akire szükséged van.

- Másra se tudok gondolni csak rád Corinne. Szerinted lehet így bárki mással csinálni azt, amit veled csináltam? – kérdezett vissza Armand, s egy dühös mozdulattal letörölte a homlokáról az esőcseppeket.

- Félek Armand.

- Most mitől? – fogyott ki a türelméből Armand.

- A változástól. Attól, hogy ez ami köztünk van meg fog változni, és nem tudom milyen irányba. Te tudod?

- Honnan tudhatnám? Honnan tudhatnám Corinne, hogy mi lesz egy év múlva az Isten szerelmére ne akassz ki! Nem tudom, vannak dolgok, amikre nincs befolyásom, vannak dolgok, amiket nem is akarnék befolyásolni.

- Mint például?

- A legjobbat akarom neked Corinne, a rokonom vagy, nem csak egy lány, akivel lefeküdtem! Az unokahúgom vagy! Rokonok maradunk örökre. Felfogtad?

- Ezt eddig is tudtam, valami újat is mondhatnál, kettőnk közül te vagy a felnőtt – vágott vissza Corinne.

- Úgy most egyszerre én lettem a felnőtt? Ki volt az aki a létező összes praktikát bevetette, hogy elcsábítson?

- Szóval szerinted én csábítottalak el?

- Fogalmam sincs, azt sem tudom mi történt velünk Corinne. Mondom, hogy úgy érzem, mintha egy álomban lennék, ahol felgyorsultak az események és én csak hánykolódom az ágyban és nem térek magamhoz. Mikor és miért engedtem én hogy idáig fajuljon a dolog közöttünk?

- Most le akarod tagadni?

- Micsodát?

- Azt kérdeztem, hogy le akarod-e tagadni, hogy van valami közöttünk?

- Hogyan tagadhatnám le?! Persze, hogy ez a valami itt van közöttünk és vibrál és más lesz tőle még az atmoszféra is, de Corinne nem léphetünk túl azon, amik vagyunk. Unokatestvérek vagyunk egy helyen nőttünk fel, és családi vitákat generálnánk a kapcsolatunkkal. Akkor voltunk ostobák, amikor belevágtunk ebbe a kapcsolatba.

- Azt hiszem nem vagyok kíváncsi a további mondandódra. Armand, nem tudom, hogyan lennék képes itt élni, nélküled. S anélkül, ami köztünk van. Én hűséget kértem tőled Armand. De ha ezt nem tudod megadni, talán valóban fölösleges is beszélgetnünk – Corinne felkapta a szoknyáját és előrefutott vissza a vadászház felé.

- Corinne! Az istenit! – kiáltott utána Armand, s felszökkenve a lány után futott. – Corinne! Várj már meg! Állj meg! – Armand elkapta a lány karját és maga felé rántotta. Corinne arcán az eső hűvös és könnyei forró cseppjei keveredtek egymással. Armand magához szorította és Corinne hajába fúrt az arcát. – Szeretlek Corinne, annyiszor elmondtam már, hogy magam sem hiszem el, ha csak a szavam kell a lelki békédhez hát tessék: hűségesen várlak, míg vissza nem térsz. De Istenemre Corinne félek, hogy meddig jöhetsz még vissza hozzám. S mi lesz, ha már nem tehetjük. Ha megváltoznak a helyzetek. Ahogy mondtam, attól a csóktól Corinne minden más lett. Mert bárhogy is alakul a kapcsolatunk, a helyzetünk, már semmi sem lesz olyan mint az előtt.

- Nem akarok nélküled élni Armand. És ne mond azt, hogy ezt ki fogom nőni! Ne légy olyan mint az apám! Mond helyette azt, hogy megoldod, bárhogy is legyen, de találunk megoldást! – hüppögte Corinne Armand vállára.

- Ne sírj! Corinne kérlek! – simogatta a lány hátát nyugtatóan Armand. – Tavasszal visszajössz, csak erre gondolj, és arra, hogy miket fogunk jövőre csinálni, mi ketten. Rendben? Ha akarod beleírod a titkos naplódba, ami eszedbe jut és amikor visszajössz, mi megvalósítjuk. Mit szólsz hozzá? Jó lesz így? – nézett Corinne könnyáztatta szürke szemeibe. Corinne csak hevesen bólogatott, s összepréselte a fogait. Ma igazán kislány volt, a konty ellenére, mindazok ellenére, amiket ketten átéltek. Ma Corinne volt, a bizonytalan, aki fél a változásoktól, aki meg akart maradni az álomvilágban. Ahogy egy kicsit Armand is.