Közelít az ősz

Corinne a mahagóni ágyban feküdt, fejét Armand párnájára hajtotta s nézte a tenger hullámzását. A szájában még a gesztenye jellegzetes íze. Vacsora után még annyit beszélnek a szülők. Maradt idejük egy kicsit összebújni. Armand belefúrta az orrát Corinne kontyába. Belélegezte a frissen mosott haj vadvirágillatát. Még kissé nedves is volt Corinne haja. Corinne fenekével közelebb fészkelődött Armand csípőjéhez.


- Ne ingerelj! – mormolta Armand tenyerét Corinne csípőjére téve.

- Miért ne? – nézett hátra a válla fölött Corinne.

- A szüleink lent vannak az étkezőben – emlékeztette Armand. – Fabian bekebelezi a második adag gesztenyepüréjét és ő is csatlakozik hozzánk.

- Mázli, hogy egy családból származunk – állapította meg Corinne. – Kizárt, hogy egyébként ilyen békésen feküdhetnénk itt fent az ágyadban.

- Ami az előnye ugyanaz a hátránya is az egésznek – mosolygott le rá Armand. Corinne egyetértően bólintott. Élvezte, hogy egész vacsora alatt futó pillantásokat válthat Armand-al a tányérja felett és mégsem tűnik fel senkinek. Armand a fejét ingatta Corinne pajkosságán, de lopva viszonozta a lány tekintetét. Csintalan kis játék volt ez közöttük, amit minden hétvégén nagyon élveztek. Corinne nyújtotta a mártásos tányért közelebb Armandnak, Armand pedig újra és újra töltötte Corinne poharát figyelmesen, elegánsan, csendesen. De sosem beszéltek egymáshoz az asztalnál. Armandot Robin és Lionel beszélgetésében tartották szóval. A három férfi beszélt. Corinne mégis Armand apró figyelmességeiből tudhatta, a fiú teljes mértékben figyel rá, és titkon gondoskodik róla. Corinne már csak attól is a felhőkben járt, hogy Armand töltött neki vizet a poharába. Corinne álmodozva sóhajtott nagyot Armand mellett. A fiú nem vette el a kezét a derekáról, melegítette a ruhán át és jóleső, biztonságot sugárzó érintés volt. Armand közelében mindig ezt érezte, hogy a fiú mellett biztonságban van és Armand gondoskodik róla. Fabian csörtetett be.

- S ha benyitnak rátok? – rázta a fejét Fabian az ágyban fekvőkre nézve, s Armand foteljébe vágta magát.

- Anyáék sosem jönnek fel – legyintett Corinne, s tenyerét Armand kézfejére tette a csípőjén.

- Armand mondtam, hogy amióta Corinne-nal vagy azóta hanyagolod a klánt?

- A klánt? – vonta fel kábán a szemöldökét Armand és egyértelmű volt, hogy nem is igazán foglalkozik vele, hogy Fabian mit beszél. Sokkal jobban lekötötte, hogy leheletével libabőrössé tegye Corinne tarkóját. A vörös apró hajszálak felborzolódtak a fújkálás hatására. Corinne válla kissé megremegett.

- Állandóan Corinne-al vagy, mikor szakítassz ránk is időt?

- Rátok?

- A fiúkra! Persze. Tudom, mi nem nyújtunk olyasmit mint Corinne – nézett sötéten a húgára Fabian. – De azért együtt is jókat szórakoztunk. Kártyázhatnánk, politizálhatnánk, vadászhatnánk, vagy csak részegre ihatnánk magunkat – sorolta Fabian.

- Majd alkalomadtán öcskös – biccentett Armand rá sem hederítve. Öklével a matracra támaszkodott Corinne másik oldalán, s mielőtt vad mohósággal birtokba vette unokahúga száját még Fabiannak odaszólt. – Magunkra hagynál minket? Szólj ha készülődtök!

- Armand! – sikkantott halkan Corinne. Fabian szemét forgatva távozott, hogy a lépcsősor aljára vonuljon és várakozzon, míg szülei indulni nem készülnek. Armand pedig türelmetlen gyorsasággal felrántotta Corinne szoknyáját a csípőjéig.



Az unokatestvérek az erőd előtt az avarszinten táboroztak. Fabian törökülésbe helyezkedett, s az állati gyomorból feszített dobon játszadozott. Lassú alaplüktetés volt az alap. Valami régi, ősi történelem előtti idők hangulatát idézte. Cody beleásított a naplementébe és nagyot nyújtózva felállt. Ma kedvetlen volt az egész klán.

- Mindjárt ősz – jegyezte meg Richard rosszkedvűen. – Nincs kedvem Londonba menni és tanulni – jelentette ki dacosan.

- Nekem sincs kedvem Londonba menni! – sóhajtott fel fájdalmasan Corinne. Fabian csak egy szúrós oldalpillantást vetett rá. Corinne egy napsütötte erdőrészen ült, válogatott virágokkal az ölében és vadvirágkoszorút font. Ráérősen, kedvére válogatva a színeket. Csak időnként pillantottak lopva egymásra Armanddal. Armand a fűben hevert és a már jól ismert halászvödrében kotorászott. Lapos volt mindenki hangulata, csak Corinne és Armand igyekezett magába fojtani a mosolyt, s a vágyat, hogy egymást bámulják szüntelen.

- Csináljunk már valamit fiúk! – fakadt ki Fabian megpergetve tenyerét a dobon. A szokatlan zajra mindenki felkapta a fejét, mintha felébresztették volna őket.

- Fabian, ha nem ütnéd ilyen altatón és ütemesen azt a vacakot, talán nem álmosítanál el minket! – jegyezte meg Corinne.

- Unatkozom! Nem is majd szétvet az ideg! Nem akarok megint annyi időt távol lenni tőletek. Mi lesz addig az erdővel? – mérgelődött Fabian.

- Meglesz az erdő nélküled is, igaz csendesebben, de szerintem ennek csak örülhetünk – jegyezte meg Armand.

- Remélem odafagy a segged a csónak aljába! – vágta rá Fabian.

- Fabian! – korholta bátyját Corinne, s futólag Armand felé pislantott. Armand nem foglalkozott a megjegyzéssel. Armand kezében ügyesen járt a kés, erősen munkálkodott, mint általában mindig. Corinne rajta felejtette a szemét, figyelte az ügyes bütykölő mozdulatokat. Armand férfias külsejét, a többi unokatestvére hozzá képest jelentéktelen kissrác.

- Mi van Corinne, vadkant láttál? – kérdezte gunyorosan Fabian.

- Igen – feleselt vissza Corinne elvörösödve, s bátyjára emelte szürkéskék szemeit.

- Vadkan? Hol? – kapta minden felé a fejét Cody izgatottan.

- Nincs sehol, Fabian csak hülyül – felelte Armand, ahogy befejezve művét felállt. A fűben heverésző de Noir srácokat kerülgetve elhaladt Corinne mellett. Ahogy elé ért, Corinne hallotta a fiú nadrágjának suhogását, látta a cipője orrát, és összerezzent, amikor valami csörrenve a szoknyáján landolt a vadvirágokon. Armand szó nélkül továbbment, Corinne pedig a szoknyájáról kissé megemelve figyelte, mit ejtett Armand az ölébe. Elakadt a lélegzete, amikor ráébredt, hogy egy kagylókból és tengericsigákból fűzött nyaklánc volt az bőrszíjra fűzve. Armand ezen ügyködött olyan ráérősen itt a tisztáson. A többieknek fel sem tűnt igazán, még a kagylócsörgés sem. Csak Fabian hunyorított, hogy lássa, mi történt. Corinne lehajtott fejjel pirult. Szépen válogatott mészkővázak voltak. Aprók, kedvesek, vörös csíkokkal, elefántcsontszínűek. És hibátlanok. Armand eltávolodott a tábortól az erdőbe. Az ilyen el-eltűnések sosem voltak gyanúsak, ha több óráig volt együtt a klán, az általában azt jelezte, hogy éppen szükségüket végzik valahol a fiúk. Corinne két hajtűvel a hajába rendezte a virágkoszorút, s az ékszert a markába zárva felpattant.

- Hová mégy! – csapott le rá Fabian azon nyomban. Ő érzékelte a páros közti jelzéseket. Armand eltűnt és Corinne is abba az irányba indult.

- Hódolok a szenvedélyemnek – vágta rá Corinne.

- Guggolva fogsz pisilni? – kíváncsiskodott Richard.

- Igen, és addig sétálok egy nagyot – hagyta ott őket Corinne és futásnak eredt. Nem is volt kérdés, hogy az erődtől hova mehetett Armand. Ugyanazt az utat tették meg mint akkor az avarban, az erőd és a szerelemfájuk közti távot. Corinne a fa alatt várakozva talált rá a fiúra. Corinne út közben már a nyakába kötötte a nyakláncot és most ott lebegett a mellkasánál ahogy közeledett. Az avarzizegésre kapta fel a fejét Armand. Corinne megállt előtte néhány méterre, s megsimogatta nyakában a kagylókat.

- Hogy tetszik? – kérdezte rekedtesen Armand.

- Nagyon szép – fulladt el Corinne hangja az érzelmektől.

- A te színeid. Vörös és elefántcsont – Corinne vörös hajában gyönyörködött, amit most megszíneztek a vadvirágok. A virágkoszorú megkoronázta Corinne hullámos bronzvörös tincseit. Armand ujjaival végigsimított a virágszirmokon, a lány hajtincsein, s belefúrta orrát Corinne kontyába, ahogy magához húzta a lányt. Ajkaik egymásra találtak, s pajkos játékba kezdtek. Corinne karjai a fiú nyaka köré szorultak. S Armand egy könnyű fordulattal megemelte, s a favésethez nyomta a lányt. Vágyakozva szorította magához a lány vékony kis testét. Corinne tejfehér karjai húzták le a csókhoz, nem eresztette, s nem is akarta engedni ő sem a lányt. Ha a fiúk nem táboroznak az erőd előtt, akkor most felkapta volna, felmászott volna a lánnyal és a faházban teszi a magáévá. De a fiúk itt voltak, s Fabian furcsa rigófüttyel jelezte, hogy keresi őket. Armand vonakodva emelte fel a fejét a csókból. Fabian érkezett csörtetve az erdőből, s sötétbarna szemeivel metszőn nézte, ahogy Armand az ő húgát szorítja a fához.

- Mi megyünk – szólt Fabian. – Sötétedik, jöttök velünk, vagy külön? – nézett a húgára és Armandra felváltva.

- Menjetek csak előre, mi még maradunk – felelte Armand torkát köszörülve.

- Szerintetek a fiúknak nem tűnik majd fel, hogy állandóan félrevonultok? – dühöngte Fabian, de otthagyta a fánál a szerelmespárt. Corinne elhúzódott, s tett néhány lépést előre, mintha a bátyja után akarna menni.

- Igaza van Armand – jegyezte meg Corinne lehajtott fejjel.

- Tudom, de nem tudlak még elengedni, ma estére nem – lépett utána Armand, s belecsókolt Corinne tarkójába. Corinne megborzongott, s remegve döntötte a hátát Armandnak. – Menjünk az erődbe!

- Jó – zihálta remegő hangon Corinne.



Nem kellett kétszer mondani. Az erőd magányában szakadt rájuk a sötétség. Armand a szőrmén könyökölve figyelte a lányt. Corinne kontyából néhány hullámos tincs a vállára bukott. Bőre még mindig vörös foltokban játszott, vad szeretkezésük emlékeként. A petrezselyemhímzéses vékony takarót maga köré tekerve ült a hímzett fedelű láda tetején a lány és almát majszolt. Egy másikat Armand felé dobott, aki ügyesen elkapta, s beleharapott. Összemosolyogtak. Corinne gyöngyházfény fogain megcsillant a gyertyák fénye. A lány a kagylónyakláncával játszadozott, kinézett a csillagos éjszakába.

- Haza kellene mennünk, otthon keresnek és kikapok – sóhajtotta Corinne bágyadtan. Armand kielégülten nyújtózott a szőrmén.

- Igen, mennünk kellene – értett egyet.

- De még maradjunk. Sok a dolgod holnap? – fordult vissza Armand felé Corinne.

- Holnap nagy felvásárlók jönnek, sokat kell majd rakodni – biggyesztette le az ajkát Armand, s újra harapott az almába. – Visszamégy Londonba, mi lesz?

- Mi lesz? A szokásos. Unatkozom. Várom a tavaszt. Vágyakozom utánad – lebbent meg Corinne szempillája önkéntelen csábossággal Armand felé. Armand lenyelte a félig rágott almadarabot.

- S te?

- Én, fagyoskodom a csónakban, várom a kapást, whiskyt iszom vagy rád gondolok, hogy felmelegedjek – mosolygott rá Armand.

- Mi lenne, ha nem mennék velük Londonba?

- S mégis hogy gondoltad?

- Azt még nem tudom, veled szeretnék maradni itt, az erdőben.

- Én ritkán járok az erdőben, a hét nagy részét a parton töltöm, nem is vagyok otthon, kint vagyok a tengeren.

- De minden este velem lennél – dőlt a fagerendáknak álmodozva Corinne. Átölelte a karjával a felhúzott térdeit, s az almacsutkát az ablakon át az avarba dobta, az erdei állatok úgyis megeszik.

- S hogy képzeled Corinne? Unokatestvérek vagyunk.

- Másod unokatestvérek – javította ki Corinne s a szőrme felé lépkedett.

- A szüleid nem engednék, az enyémek se, mi rokonok vagyunk, nem értenék miért akarsz velünk élni, sőt…velem. Corinne mit csinálsz? – a lány lassan leengedte teste elől a takarót. Apró rezgő almaformájú mellei előbuktak a takarásból, ragyogott rajtuk a gyertyák fénye. Olyan volt mint egy sima bronzszobor a bőre.

- Nem akarok Londonba menni

- Menned kell.

- De miért?

- Muszáj és kész. Ezért dolgozom én is.

- Veled akarok maradni Armand, azt akarom, hogy szeress

- Szeretlek.

- Nem így, igazán, újra – Armand tenyere rásimult a lány melleire. Corinne ráült a fiú derekára. Tenyerét Armand mellkasára helyezte a szíve felé. Érezte, ahogy vadul dobog odabent a fiú mellkasában a szíve. Hagyta, hogy a finom anyag a dereka köré boruljon. Anyaszült meztelenek voltak ismét mindketten. Armand tenyere a csípőjére simult, lágy köröket rajzolt a lány derekára.

- Ne ingerelj kislány! – mormolta Armand lebukó szempillákkal. De már nyúlt is az újabb állati bélért, s egyetlen határozott döféssel Corinne-ba hatolt. Corinne felnyögött és élesen szívta be a levegőt a fogai közt. Armand koncentráltan figyelte Corinne leereszkedő szempilláit. Nem mozdult a lány újra. Armand ösztökélte a lányt csípőjénél fogva a ritmusra. Corinne apró nyöszörgésekkel válaszolt. Kezébe fogta a lány melleit, s intenzív masszírozása közben Corinne csillagokig jutó hosszú sikítással jutott a csúcsra.



Nehezen szakadtak el egymástól. Hajnali három óra lehetett, mire végre a világítótoronyba lépett. Még éjszaka volt, de már derengett az ég, szürkésfekete árnyalata. Komorak voltak a halászházak, a világítótorony sápadtan és komoran meredt az ég felé. Sötétek az ablakai. Éjszaka olyan ijesztő és barátságtalan tud lenni. Nappal sem egy kellemes hely. Corinne ágyából haza. Armand átdörzsölte az arcát. Hogy fognak ebből kiszállni. S egyáltalán képesek lesznek-e kiszállni valaha, valahogy?

- Hol jártál fiatalúr? – dörrent Lionel bormámoros lassan forgó nyelve a sötét szalonban.

- Fent vagy? – lepődött meg Armand, s az ablak előtt valóban körvonalazódtak apja vonásai.

- Hol voltál?

- Fabiannál – felelte haját túrva Armand.

- Nőztél?

- Mondom, hogy Fabiannál voltam.

- Hajnal háromig? Én is voltam fiatal te hülyegyerek! Azt hiszed nem tudom mit csinál egy ilyen korú éjszaka? – Lionel sötét tekintettel nézte a fiát. Armand mindig olyan volt mint az anyja. Sosem lehetett tudni, hogy mi van a tekintete mögött. Olyan rejtelmes titokzatos a gyerek. Alig van itthon, ha itthon van akkor is komor, rosszkedvű, zárkózott. Régen állandóan teleordibálta a házat a bajaival, a nyűgjeivel. Most meg, mintha nem is a fia lenne. Mintha nem is az az Armand de Noir lenne, akit felnevelt. Akinek az ordításával kelt és feküdt. A gyerek hallgatag. Totális nagy baj lehet. De mi?

- Fabiannál! – Lionel nevetett. – Ugyan mit tudtok annyit beszélni azzal a kis lökött gyerekkel. Fabian megrekedt a két emésztés között az étkezésekre váró funkciónál. Rosszabb mint egy csecsemő.

- Robint is megkérdezheted, náluk voltam – felelte Armand.

- Jó alibid van. Halljam melyik lotyót tömted és hol?

- Apa, fáradt vagyok – ment tovább Armand.

- Armand! – a fiú visszalépett. Nagyot sóhajtott. Fáradt volt, kedvetlen volt. Corinne-ék a jövőhéten utaznak Londonba. Sosem érezte még ezt, de megrémült attól, hogy mi lesz, ha a lány ráun a tél alatt. Sosem volt még ilyen bizonytalan, ilyen értelmetlenül ideges, ilyen telhetetlenül bizonyítási vággyal teli. Corinne-t akarta és minden éjszaka emlékeztetni rá, hogy Armand de Noirt nem feledtetheti vele senki.

- Valami van igaz?

- Apa, holnap megyek halászni, nincs bajom – felelte Armand.

- De van. Mi bajod, látom rajtad, hogy bánt valami.

- Te ezt nem érted.

- Tehetnél egy próbát hátha mégis!

- Ez az egész! Nézz magunkra apa! Nem is vagyunk nemesek! Robinék még megütik a vagyoni cenzust de csakis azért, mert a mi jövedelmeinket ők fölözik le! Lesüllyedtünk, a terveimből semmi sem lett. Itthagyhattam volna ezt az egész rakat szart, ezt a nyomorúságot, amiben élünk és mégis itt maradtam, ebben a vízmosta katlanban. Feláldoztál minket is, miattuk! Gyűlölöm ezt a véget nem érő taposómalmot itt! Saját életünk rabszolgái vagyunk és próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy ez így van jól. Ez az egész de Noirság! Hagyjuk apa… szeretnék egyedül lenni! – futott fel a lépcsőn az emeletre Armand. Lionel nagyot húzott a whiskysüvegből.