Viszlát Chelsea_26

 Corn (Max)

Álmosan ébred Manchester és vele én is. A konyhából hallatszódó csörömpölésre keltem.

Csak a reggeli zuhany után csatlakozom Londonhoz.

-        Meddig maradsz? – kérdezi London.

-        Még a március – felelem.  – Ma nézek egy házat.

-        Minden időszaknak egyszer vége – feleli London.

-        A gyerek?

-        Még alszik – feleli London.

Ma elmarad a bagett sütés. London, a hétvégi apuka ma szolgálatban. A Deansgate-től távolabb van a ház, úgyhogy kiállok a kocsimmal és átgurulok az építkezéshez.

 

Az ingatlanközvetítő már a helyszínen van. Ahogy kiszállok csepeg az eső.

-        Üdvözlöm! – kezet fogok vele és az épületre nézek.

-        Hogy tetszik az utca? Könnyű  volt az idejutás?

-        A környék rendben van – felelem rá röviden.

-        Menjünk hátra! – megkerüljük az előttünk álló épületet.

 

Mivel napok óta esett az építési terület saras és a bejáró nincs megoldva.

-        A bevezetőt nekem kell megcsináltatnom? – kérdezem.

-        Igen.

-        Tehát nincs benne az árban.

-        Nincs.

 

Elhaladunk a rozoga kerítés mentén, homlokomra cseppennek a szürke esőcseppek. A telek hátsó részénél focipálya.

-        Ezt itt bárki használhatja? – kérdezek rá.

-        Igen, a környékbeli lakók használják általában – feleli.

 

Csak a ház alapja, a beton van kiöntve.

-        Az ott a garázs helye? – kérdezem.  Szűkös. Nincs egy extra méretű kocsim egy volvo v60-as de komolyan úgy érzem nem férne be. Ha nagyon megerőltetem tizenöt öles lépéssel a ház végébe érek.  – Az alapnégyzetméterben benne van a garázs mérete is?

-        Így van igen. Ahogy kapjuk a pénzt úgy húzzuk fel az épületet.

 

Saras lesz a cipőm, a homlokomról letörlöm az esőcseppeket.

-        Hogy tetszik?

-        Nem ilyet képzeltem – rázom a fejem.

 

Tekintve, hogy nem kiadásra szánom a házat. Nem találom megfelelőnek. Nem utcafronti, egy ház mögötti, de befektetési szempontból túl sok rejtett költség van. A kerítés, a kocsibejáró. Na és hogy a kertem hátsó végében focizzanak? Túl nagy zaj.

 

Aláírom az ingatlanosnak a bemutatási papírokat és kocsiba vágom magam.

 

Csörög a telefonom. Chelsea hív. Sosem szokott hívni.

-        Szia! Bocs, a mai napot töröljük – beleköhög a telefonba.

-        Mi történt?

-        Nagyon fáj a torkom és lázam is van – nyöszörgi a telefonba.

-        Voltál orvosnál? – kérdezem.

-        Nem vagyok itt bejelentve még nem intéztem el – krákogja. Chelsea féle felelőtlenség természetesen.

-        Íratok fel neked valamit az én orvosommal.

-        Nem kell – dohogja Chelsea a telefonba.

-        Van valamilyen gyógyszerallergiád?

-        Nem akarom, hogy elkapd! Ma ne gyere! – mondja Chelsea és kinyomja a telefont.

 

  Vizes a kézfejem is az esőtől. A szélvédőmet is lassan eláztatja. Beindítom az ablaktörlőt.

 

Az egész nap felfordult. Minden rutinomnak annyi.

 

Rendszertelenség.

 

Miközben a Deansgate- felé hajtok hívom a háziorvosom. Anyám régi barátja.

-        Szia, Max Clover. Torokfájásra kellene valami.

-        Gyere be a rendelőbe, megnézlek.

-        De nem is én nekem kell.

-        Vizsgálat nélkül akkor se adok ki gyógyszert!

 

Bakker, ezek az orvosok!

 

Nem is értem miért foglalkozok bármivel is. Ma csak szerettem volna egy házat foglalózni Manchesterben. 

 

Mégis előbb össze kell tenni a teljes összeget.

 

A sportfogadás túl lassú. Ha gyorsan akarok tőkét növelni, Blackpoolban ott a póker.

Vagy téteket kell emelnem a sportfogadásban.

-        Légyszi!

-        Akkor kérj gyógyszert anyádtól!

-        Kizárt dolog – nevetek fel.

-        Akkor gyere be, öt perc az egész!

 

Felszaladok a kis oldallépcsőn a szélső kertesházi orvosi rendelőbe. Az asszisztens már elém is jön.

-        Gyere be! 

Kedvetlenül leülök a fehér asztalhoz. Már fel is tűri a pulóverem ujját, hogy vérnyomást mérjen.

-        Miért mérsz most nekem vérnyomást, már így is az egekben van! – nézek anyám ismerősére.

-        Anyád folyton nekem panaszkodik, hogy sosem lát. Mellesleg én meg neki panaszkodok, hogy én sem látlak sosem. Éves rutinvizsgálat? Miért nem jársz haza? Kinek lesz a gyógyszer? Nőnek?

 

És közben megy fel a pumpa.

 

A vérnyomásmérőben…

 

-        Jól van. Ez fáj…? És ez? – mindenfelé nyomkod.

-        Adj be egy placebót és haladjunk – pillantok rá.

-        Torokfájás, láz. Járvány van egyébként – a monitort nézi és felír valamiket. – Váltsd ki és váltsd be az ígéreteidet. Anyád vár otthon! Üdvözlöm!

-        Kösz, átadom! – intek búcsúzóul.

 

A Deansgate-en esélytelen kocsival megállni, úgyhogy még itt a külvárosban keresek egy gyógyszertárat, ahol kiválthatom a gyógyszert.

 

Parkolóházba állok le a kocsival és felsietek az esőáztatta Deansgate-re… A William Hillből épp kilép Arthur és Ed. Odaintek nekik miközben Chelsea kapucsengőjét csengetem.

-        Tessék!

-        Corn vagyok, engedj be!

-        Jaj Corn!

 

De megnyomja a nyitást. A két lépcsőfordulót lefutom és a résnyire nyitott ajtóban Chelsea vár. A szája és torka köré tekert kendőben.

-        Ne gyere közelebb! Elkapod! – tartja ki a tenyerét Chelsea.

-        Remélem azért nem halálos – forgatom a szemem.

-        Nagyon vicces. Mit hoztál? – néz bele a gyógyszertári csomagba.

-        Jó lesz? – nézek rá.

-        Kösz.

-        Van itthon citromod? Ettél rendesen? – Chelsea mindkettőre bólint. - Hívj ha bevetted és jobban vagy!

-        Menj! Szia!

-        Hívj, ha kell valami!

-        OK!

 

-        Viszlát Chelsea!