Viszlát Chelsea_24

Corn (Max)

Ma az időjárás sem tudja, hogy mit akar Manchesterben.

Reggel kisütött a nap, amíg kocogtam. Amíg a bagettet sütöttem esett az eső.

Most, hogy leszállok a villamosról talán apró hódarát fúj a szél az arcomba.

Belekényelmesedtem a rutinunkba.

Én korán kelek. Hozom a péksüteményt és néha a tejet. A napi fogadáshoz a nyomtatott újságot a hónom alatt.

Mire felérek Chelsea-hez ő már lefőzi a kávét és a teát és laptopjánál ül az étkezőasztalnál, mire megérkezek.

Én az újságot olvasom, Chelsea a laptopját nézi miközben reggelizünk. Kortyolom a kávémat, kenjük a bagettet. Mint egy összeszokott házaspár.

 

Amennyire tartottam attól, hogy mi lesz, ha áthelyezzük a székhelyünket a biztonságos, nyilvános keretekből a privát szférába, Chelsea lakásába, annyira meg is nyugodtam.

 

Hetek óta Chelsea lakására járok. De ez a hely éppen olyan biztonságos és kontrollált, mintha a William Hillben lennénk.

 

Legalábbis annak érzem. Kétségkívül ez Chelsea érdeme és nem az enyém.

 

Én mindig kontrollált vagyok.

De Chelsea nem úgy viselkedik velem, mint más nők az életemben. Nem erőszakol rám semmit. S ez megnyugtató érzés. Biztonságban érezni magam egy nő mellett. Hogy nem akar tőlem… semmit.

 

 

Ma este elhívtam a William Hillel szemközti pubba vacsorázni Chelsea-t.

 

Mindketten sört ittunk.

 

A pubból kifelé el akartam köszönni. De Chelsea megfogta a kabátom.

 

Maradjak még egy kicsit.

 

S talán éppen a megfogalmazott biztonságérzetem mondatta velem, hogy miért is ne?

 

S maradtam.

 

A második bögre tea Chelsea mellett a kanapén.

-        Mi a célod a sportfogadással? – igazgatja a tappancsos takarót a lábán Chelsea.

-        Mi más? Nyerni! – felelem kitérően.

-        Ez nem válasz. Megint mismásolsz! – szól rám Chelsea.

-        Milyen választ vársz?

-        Azt már tudod, hogy én mit akarok a sportfogadással. Hogy ez legyen a bevételem, amiből megélek egy hónapban. De te? Neked ez már adott. Miből van ennyi pénzed és akkor miért játszol?

-        Én… miattad játszom. Nekem erre annyira nem lenne szükségem.

 

Kikerülöm a kérdést.

 

-        Csak egy kis apróság Corn-ról? – néz rám Chelsea.

-        Ahhoz hatost kellene dobnod! – vigyorgok rá és előrehajolok az asztalkáján hagyott kockákért.

-        Nem-nem – rázza a fejét Chelsea. – Tudom az új Corn-törvényt. Gyere, dobjunk ketten együtt hetest! – nyújtja vissza az egyik kockát nekem. Dobáljuk egy darabig. Mire kijön a hetes.

-        Mi is volt a kérdés? – nézek vissza Chelsea-re.

-        Miből van ennyi pénzed?

-        Nyertem. Nagy összegeket. Nagy tétekkel. Ingatlanokba fektettem.  Amiket bérbe adtam.

-        Hány ingatlanod van? – döbben le Chelsea.

-        Még nem is dobtál újra hetest! – tiltakozom.

-        Corn!

-        Jelenleg három. Egy itt Manchesterben, egy Londonban, és egy Blackpoolban.

-        Az igen.

-        Semmi extrára nem kell gondolnod, normál új építésű társasházi lakások közel a frekventált helyekhez.

-        Tehát nem is a saját ingatlanodban laksz most itt Manchesterben?

-        Nem, most a barátomnál lakom, akivel találkoztál ott a William Hillben.

-        Most is ingatlanra gyűjtesz?

-        Igen. A sportfogadással is próbálok összerakni egy ingatlanárat. Bár sokkal nehezebb mint más szerencsejátékokkal, amikben sokkal jobb vagyok.

-        Hol akarsz venni ingatlant?

-        Itt Manchesterben a második ingatlanomat, amiben csak én lakom és nem adom ki.

 

Leteszem a bögrémet.

-        Indulok, későre jár! Én meg mindjárt elalszok itt a kanapédon – állok fel és felveszem a cipőmet. Chelsea a kanapén ülve néz.

-        Mi lenne, ha ma este mégis maradnál? – kérdezi. Megállok a mozdulatban, ahogy a kabátom ujjába dugtam  a kezem.

-        Mármint egész este?

-        Nem mindegy? Hogy a barátod házában alszol vagy nálam? – kérdez rá Chelsea.

-        Azt hiszem ez ütközik az első számú szabályommal – tapogatom meg a kabátomba azt a füzetlapot, amit még Chelsea tépett ki nekem.

-        Te tudod. De késő is van, hideg is van. Te is egyedül lennél abban a lakásban én is egyedül lennék ebben. Távol a hetesedtől – teszi hozzá Chelsea.

-        Hetest akarsz dobni velem? – nézek le a cipőimre.

-        Ne tegyél ilyen pikáns megjegyzéseket nekem – vágja hozzám Chelsea.

 

Felnevetek. Őszintén.

 

S leveszem a kabátom.

-        Kihúzható a kanapé? – kérdezem. Chelsea a fejét rázza.

-        Nem. Kapcsold le a villanyt! – leoltom a villanyt, ahogy közeledek.

-        Engedj egy kis helyet! – fekszem végig a kanapén és Chelsea rám dobja a kockás takarót a kanapé tucatnyi takarói közül. A kanapé két széléről keressük egymás tekintetét, csak a lábaink találkoznak és keresztezik egymást a kanapé közepén.

-        Ha ennyi ingatlanod van… van állandó helyed? – kérdez rá Chelsea.

-        Tulajdonképpen… nincs – felelek rá végül sóhajtva. – Bármikor, bárhol lehetek.

-        Olyan vagy mint egy vándorcsillag – suttogja a sötétbe Chelsea.

-        Jó meglátás – teszem keresztbe a karomat a mellkasomon.

-        Olyan vagy, Mint a Vénusz retrográd mozgáskor… - jegyzi meg Chelsea.

-        Az milyen?

-        Mindenki azt hiszi, hogy hátrafelé mész… pedig csak más szemszögből látják … igen, ez a Corn mozgás. Más… mint bárki, akit korábban ismertem… - motyogja Chelsea.

-        Alszol? – kérdezem.

 

A Vénusz Szaturnusz együttállás. Chelsea Cooper pontosan erre világított rá az egyik levelében. Homlokráncolva nézem a mennyezeten táncoló fényeket. Retrográd mozgás.

-        Mi a teljes neved Chelsea? – kérdezek rá homlokráncolva.

 

Nem érkezik válasz. A kanapé végéből csak halk egyenletes szuszogás hallatszik.

-        Chelsea? Elaludtál? – nem kapok választ. A fejemet a kanapé karfájára döntöm. Jól van, majd reggel, addig is:

 

-        Viszlát Chelsea!