Vörös, mint a portói

"Azt álmodtam éjjel, hogy testem átváltozott: szőlőtő lettem.” -
/Robert Herrick: A venyige/

Este Liv kipróbálja a szájfényét. Aztán ken az én számra is. Narancsíze van. Robert belemerült a játékba, úgyhogy egyhamar őt úgy sem lehet kirobbantani a gép mellől. Liv sorozatot néz. Gimisekről szól és egy ideig csatlakozom hozzá. Aztán. Inkább töltök egy pohár bort magamnak. Az este az nálunk szent. Általában senki nem zavar senkit. Mindenki jól elvan a maga kis világában. Szeretem az éjszakai kivilágításban nézni a várat. Úgyhogy kilépek a kőteraszra és ott kortyolgatom a bort. Ez a hátsó kertre nyílik itt nincsenek turisták.  általában ide tesszük a nem használt kellékeket. Padokat, napernyőket, molinókat. Mindig más van itt. Elállt az eső. Csak a felhők úsznak az égen. Megnyugtató ez a csend.  Mélyeket szippantok az erdei levegőből, aztán… cigarettafüst csap meg. Felém sodorja a könnyű szél. Visszagondolva, éreztem már ezt tavaly nyáron is, csak nem tudtam honnan jön. Most keresem a forrását. Tudom, hogy a technikus srác lesz az. Lepillantok és körbenézek a várudvaron. Az egyik sörpad szélénél Dylan ül és ráérősen cigarettát szív. Csak egy pillanatig habozok, aztán lelépkedek hozzá a lépcsőn.

• Nem zavarom? - kérdezem csendesen.
• Dehogy. Parancsoljon főnökasszony! - húzódik beljebb a padon. Átmelegítette a padot, így előmelegített helyre ülök.
• Ne hívjon így! Ez olyan autokrata - nevetem kényszeredetten.
• Hát hogyan nevezhetem? - néz rám futólag, s a tekintete végigsiklik a köntösömön. Enyhén elpirulok, hiszen ő még fariban van és nyári pulóverben. Még munkaidőben. Én meg a drága selyemkimonómban, amit talán valamelyik házassági évfordulónkra kaptam a férjemtől.
• Marianne.
• Dylan - biccent. - Ha megkínál, akkor pertut is ihatunk - vigyorog rám. Már el is felejtettem, hogy egy vörösboros pohár van a kezemben. A talpa koppan a faasztalon és átcsúsztatom elé. Szó nélkül belekortyol, majd megnyalja az ajkát. - Portói vörös, narancsízzel? - néz vissza rám, és megszívja a cigit.
• Narancs? Jaj… a lányom szájfénye - rázom a fejem. - Borszakértő vagy?
• Dehogy. Csak láttam amikor töltötted - int a fejével a konyha felé. - Nincs behúzva a sötételő - elgondolkodom, hogy miket láthatott már. Bevallom sosem jutott eszembe, hogy a hátsó ablakainkon át lát bárki is. A vár nagy része ötkor vagy hatkor bezár. S utána van lámpaoltás. A várudvar felől mindig behúzom a függönyöket. De itt csak az erdő van. Meg… ezek szerint Dylan.
• Öreg hiba. A férjem szid is érte.
• Nem kellene hagynod.
• Mit?
• Hogy szidjon.
• Ez bonyolult történet - nézek el.
• A szerelemben semmi sem bonyolult. Szeretni és viszontszeretni. Ennyi.
• Még túl fiatal vagy - legyintek és visszahúzom a bort és belekortyolok. - Mennyi vagy?
• Huszonhárom.
• Akkor még sokat kell tanulnod.
• Az életet nem tanulni kell, hanem élni - elnyomja a cigit és rámnéz.
• Már két éve itt vagy nálunk igaz?
• Igen, az apám nyomott be, hiszen tudod - egy mentolos rágót csúsztat a szájába.
• Igen… ezek szerint nem lettél hangmérnök - állapítom meg.
• Az apám álma volt. De… mindenkinek a maga álmait kell megvalósítania - áll fel és átlép a sörpadon.Felhörpintem a boromat és csatlakozom hozzá.
• S neked mik az álmaid Dyan?
• Ma este? Válaszolok… ha előbb te válaszolsz - feleli sötéten.
• Nekem már nincsenek álmaim - rázom a fejem, s készülök fellépni a kőlépcsőre. Dylan visszatart.
• Nekem ma este te leszel az álmom - mondja és rányomja a száját az enyémre. Döbbenten állok. Nem ér össze semmi más testrészünk, csak az ajkaink. Cigaretta és mentolíze és illata van. Remegve szorítom az üveg borospoharat, mielőtt kicsúszna az ujjaim közül. - Hogy legyen miről álmodnod ma este! Jó éjt! -  átlép az árkád alatt a várudvar felé.

A portói erős bor. Szédülök, zúg a fejem, és zakatol a szívem. Eddig csak lassan csordogált a vér az ereimben, szinte készült megalvadni. De most vízesés van mindenütt. És bizsergek egész testemben. Nem létezik! Én… ezer éve nem éreztem ilyesmit. Arra sem emlékeztem már, hogy létezik ilyen. És tessék. Elég hozzá egy határozottan számhoz nyomott férfiajak és kész. Remegek.

Dylan tévedett. Mert én erről nem tudok álmodni. Képtelen vagyok elaludni. Lehunyom a szemem és reszketek.  Le sem vettem a selyemkimonómat, mert úgy éreztem fázok.  Hideglelésem van. Nem tudom mi történt velem és nem értem.

Robert már mélyen horkol mellettem, szétterülve az ágyban. Szeretném felverni, hogy szeretkezzünk és elfeledtesse velem ezt az egészet. De legutóbb mikor ezt meg mertem tenni, akkor egész éjszakás veszekedés, küzdés és fojtogatás volt, hogy én fel mertem ébreszteni. Ezért… inkább csak kitapogatózom a konyhába és töltök még egy pohár portóit. Az majd elaltat.  Átmegyek a könyvtárszobába és olvasok. Igen, az majd jót tesz. Megiszom a bort. Ülök a kanapén. De… Nem tudok elaludni. Dylan szájára gondolok, és arra hogy nem csak a számat érinti vele. Lehunyom a szemem, és folyton csak azt látom, ahogy hozzám hajol, és a szája az én számra talál.

Hajnalban nyom el az álom és a reggel ugyanaz. Mindenkinek teát és kakaót készítek. Roberttel kávézunk. Liv a városba készül. Robert vissza a dolgozószobába.  Ő szinte ki se teszi a lábát a lakásból. Franciapirítóst eszünk, én viszem be Livet a városba, mert fodrászhoz megyek. Mire visszaérek már felgyűlt a papír az asztalomon. Most is sok az olvasnivaló. Bekapcsolom a gépem és a szövegszerkesztőt. Még mindig nem írtam meg a konferencia előszavát, most már nem halogathatom.  Ma többen megfordulnak az irodában, mert a fizetési kimutatásért jönnek.

Még mindig Dylan tettén vekengek. S egyrészt felhúzom magam rajta. Mármint én velem áll szerződésben. Közvetve. Mert a várnak dolgozik. Valahol én vagyok a főnöke. Hogy lehetett ennyire vakmerő? Egyáltalán nem félt, hogy ezért ki is rúghatom?

Másrészt. Képtelen vagyok kiverni a fejemből. Mert nem volt ellenemre a dolog. S ezen nem tudok felülemelkedni. Nem tudok átlépni. Csak forgatom magam. S nem értem. Nem kellene túlgondolkodnom. Dylan biztos, hogy nem gondolkodja túl.

Az asztalom mögött a fénymásolóhoz lépek és le-fel járkálok az ablakom előtt. Innen is a belső várudvarra látok. Dylan a színpadon sürgőlődik. A mikrofonokat állítja, egy délelőtti koncert lesz. Mikrofonállványokat hoz.  A zenekar tagjai még a színpad előtt kávéznak. Süt a nap és sütkéreznek a napon. Dylan leugrik a színpadról és cigire gyújt. A zenekartagokkal beszélget. Csak félig jut a szál elszívásával, amikor a zenekar felmegy a színpadra és elkezdik a beállást. Csak a várlátogató egy-két lézengő hallja, ahogy Dylan beállítja a hangzást. Ez általában egy fél óra ilyen fura hangoskodás. Itt az irodában ezt utáljuk a legjobban. Néha az őrületbe kerget.

• Már megint nyári időszak! - jegyzi meg a pénzügyesünk, miközben a fizetési papírokat hajtja és összetűzi.
• A hétre napsütést jósolnak - mondja bíztatóan a titkárnőm.
• Én szeretem a nyarat. A vár is népszerűbb nyáron - ellépek az ablaktól és visszaereszkedem a forgószékemre. Beállítom a szerkesztőn a megfelelő méretet és betűtípust és gépelni kezdek. A semmiből robban a dobhang. Megakadok a gépelésben. Mit is akartam leírni? Oldalt nézek, hogy gondolkodni tudjak. A semmiből egy gitár vinnyog fel.  Hátradőlök.
• Most lehetetlenség gondolkodni - rázom a fejem és szólok a pénzügyesnek. - Add csak az éttermi dolgozók kimutatását, leviszem nekik! - Egy lapot leválasztok a jegyzettömbről és Robert Herrick verséből a következőt írom rá: “Azt álmodtam éjjel, hogy testem átváltozott: szőlőtő lettem.” -
• A hangtechnikusét is tedd hozzá, úgyis itt zajong az ablakunk alatt - az éttermi dolgozókétól külön megkapom Dylanét is. Ahogy lefelé haladok a lépcsőn Dylan összetűzött fizetési lapjába csúsztatom a jegyzetlapot. Ahogy elhaladok a keverőpult mellett leteszem rá a fizetési kimutatást. Továbbmegyek az étterem felé. A szoknyám a térdemnél lobog a szélben. Könnyű anyagú nyári szoknya. Lelépkedek a pincerészbe.
• Fizetési kimutatások - teszem a pultra az italos bárrészen.
• Szép időnk van ma. Mit adhatok? - néz rám a pultos.
• Egy epres limonádét - bólintok.  Mire megkapom a jeges limonádémat Dylan is csatlakozik. Ő egy tonikot iszik. Egy olasz férfi lép a bárhoz és ő is rendel.
• Te érted mit mond igaz? - kérdezi Dylan.
• Egy szénsavmentes ásványvizet kér - biccentek. A pultos rámnéz és kivesz a hűtőből egy palackos vizet.
• Honnan tudsz olaszul?
• A művészettöri miatt. Voltam egy fél évet Firenzében is, még az egyetemről. - a pultos srác és Dylan összenéznek és mosolyogva rázzák a fejüket.
• Mi az? - nézem őket.
• Túl művelt vagy - feleli a pultos.
• Nem tudtam, hogy ez hátrány -  kavargatom az eper és mentadarabkákat a limonádémban.
• Nem hátrány, csak érted… húha! - a pultos átmegy a raktárba. Ketten maradunk a pultnál ülve Dylannel. Az udvaron elkezdődik a gyerekkoncert.
• Minden kész?
• Ha hang van akkor minden rendben - biccent. Levegőt veszek és kimondom:
• Én férjnél vagyok Dylan.
• Ühüm, tudom - kifürkészhetetlen a tekintete.
• Harminchét éves - nézek rá kutatva. Dylan csak nyugodtan kortyolgatja a tonikját.
• Jó.
• És… most vissza kell mennem dolgozni -  lecsúszok a bárszékről és otthagyom Dylant a tonikkal.

Aznap éjjel kiharcolom, hogy Robert szeretkezzen velem. Nem volt rossz, bár különösebben jó se. Átlagos volt. De ez Roberttel már a jobb kategóriába tartozik.   

A legtöbb este Livvel sorozatot nézünk. Nyitott ablaknál. Hallgatom az éjszakai hangokat, Liv a sorozaton nevet vagy éppen izgalmában felül az ágyban. A szél lebegteti a sötételőfüggönyt. Cigarettaszag csap meg. Dylanra gondolok, meg a szájára. Be akarom zárni az ablakot, de végül csak fekszem Liv ágyában, és nézem az éjszakai árnyakat. Dylan cigarettájának füstjét szagolom itt a lányom szobájában. Késztetést érzek, hogy lemenjek a technikushoz. Minden este, mikor érzem a cigarettafüstjét, erre gondolok. Hogy le kellene mennem hozzá. Nem tudom hová vezetne, ha lemennék, de már nem is érdekelne a következménye. Nagyon szeretnék lemenni hozzá. Hívogat a cigarettafüst.

Tudom, ha újra lemegyek, akkor elindultam egy úton. Nem tudom milyen út lesz az, de érzem… hogy előbb vagy utóbb meg fogom tenni. Le fogok menni azon a lépcsőn. Mert nem tudok gátat szabni ennek a vágynak. Talán csak gyűjtöm az erőmet, hogy rá merjek lépni arra az útra. És hogy utána mi lesz…? Azt csak akkor tudom meg, ha ismét lent leszek, Dylannal. Ma este sokáig dolgozik.