Házasélet a várban

“... a hold a tengereket: minden csókol…

- S te soha engemet?”

/Shelley: A szerelem filozófiája/

• Dögölj már meg, te rohadt ribanc! - a férjem ujjai ismét a nyakam körül vannak. Hüvelykujjai az állam alatt a nyelvem felé tolják a nyakam bőrét. Egymásnak feszülő izmok.  Ujjaimmal a kézfejét karmolászom, próbálom lefejteni magamról szorongató ujjait.  Most csak simán az ajtófélfának nyom. De szinte mindegy mikor mit talál, a kanapé, a bőrszék, a franciaágy, a fal, a szőnyeg. Egyre kiszámíthatatlanabb, hogy mikor pattan el valami és esik nekem. Elég egy megjegyzés, egy tett. Most éppen beleléptem a konyhában összesepert morzsába.

A férjem általában nem hagy külsérelmi nyomot. Nem lesznek véraláfutások, vagy legalábbis nem látható helyeken. De nyelésnél furcsán szorul a torkom. Lehet már csak idegi alapon. Nem tudom. Ha a bokámat szorongatja, ott általában szokott duzzanat maradni. De az senkinek nem feltűnő. Egyszer rajtam maradt a szemüvegem és ahogy a kanapéba nyomta az arcom végigkarcolta hosszan a jobb arcomat. Na az hetekig látszott.  Külsőleg semmi nem látszik. Amikor rákérdeztek mi történt? Mondtam ver a férjem. S erre mindenki nevetett és azt kérdezte: de most komolyan. Mondom komolyan.  Egyszerűen nem veszik komolyan. Nem akarják elhinni. Mert ez hihetetlen.

Elég sok férfirokonom van. Például ott van az öcsém, Andrew, az unokabátyám, Liam, az apám és nagybácsik, közeli és távoli rokonok, de az egész családból nincs egyetlen férfi sem, akit felhívhatnék, hogy elmondjam, hogy a férjem ver. Még ez sem igaz. Hiszen nem ütlegel. Szorongatja a csuklóm, a lábam, a nyakam, próbálja eltörni és kifacsarni. Senkit sem tudok idehívni, hogy jöjjön és segítsen. Vessen véget ennek. Védjen meg. Vagy akármi, de történjen, mert nem bírom már tovább.

Nem ma kezdődött. Már évek óta ez megy. Vannak jó idők és rossz idők. Ha éppen nem veszekszünk, akkor alapvetően megy az élet a maga medrében.  De minden hónapban van egy-két ilyen nap. Amikor a férjemnek elpattan valami és nekem esik. Aztán csak sírok, aztán azt mondom, most már betelt a pohár. És elválok. Aztán mégis minden marad a régiben.

S ez megy már tizenöt éve. Amióta megházasodtunk. Nem értem. Amíg csak jártunk minden jó volt. Minden. A férjemmel egy egyetemre jártunk, egy szakra, együtt csináltuk meg a vizsgákat együtt haladtunk végig. De végülis folytonos rivalizálásban éltünk. A férjem nehezen fogadta el, hogy úgy tűnt, én jobb vagyok nála. Mindketten rendezvényszervezők és muzeológusok lettünk. Mindketten doktoráltunk. De a házassággal férjem megváltozott.

Egyszerre úgy érezte hatalmat nyert felettem. Uram és parancsolóm lett. S én az alárendeltje. Úgy gondolta ez a házasság alapköve. A nő mos, főz és takarít és teljesíti a férje utasításait, kívánságait, parancsait. De én nem voltam ilyen. Nem ilyen családból jöttem. S ráadásul mindehhez makacs is voltam, öntörvényű, tartottam magam valamire.

Kivéve amikor összetörten csak bőgtem, miután a férjem egy órás huzavona után kifojtogatta magát.  Néha már magam sem tudom miért házasodtunk össze. Persze nagy részben a lányunk, Liv miatt. Terhes lettem és férjem ezzel törleszteni akart. Ez volt az elvárás, ezt csikartam ki belőle, én erőltettem az egészet. Feleség lettem.

Aztán terhesen is lökdösött, élvezte, hogy fel sem bírok állni, a nagy teherrel, fojtogatott mint most is. Később ellökött, miközben a gyerek a kezemben volt. Apósom néha átjött konfliktust kezelni, de aztán egyszer hívtam és nem jött többet. Azóta a lányunk bentlakásos magániskolába jár. Már tizennégy éves. Nagylány. Az egyetem végén teherbe estem, és vállaltuk a gyereket. Végülis felneveltük. Bár végig szemtanúja volt a lányom ennek a viszontagságos házasságunknak.

Nem szerettem, amit kiváltott belőlem a férjem. Alapvetően egy kiegyensúlyozott, békés, harmóniára törekvő nőnek tartom magam. De amikor bántanak, fizikailag, az kihozza belőlem a legrosszabbat. Hisztérika leszek. Kiabálok és fröcsögök és én is visszatámadok. Nem ismerek magamra.

Ha nekem esik a férjem két opció van. Vagy hagyom magam. Egyszer volt ilyen. Akkor agyrázkódást kaptam úgy a földhöz vágott. És az államon azóta is van egy kis dudor. Vagy ellentartok,  amiből lökdősődés lesz és az a küzdés és harc, mint amikor az általános iskolában öten-hatan is próbáltak lenyomni a földre, hogy megfürdessenek a hóban. Ők is nehezen bírtak velem, a férjem egyedül is nehezen bír velem.

A végső összecsapásunk mindig ugyanaz marad. A férjem nem akar a múzeumban dolgozni. Viszont igazán máshol sem. Általában alkalmi munkákból tengeti magát. Valójában én tartom el. S már belefáradtam ebbe is. Mint az egész életembe is. Ebbe az őrült küzdésbe.  

Férjem még egy ideig fojtogat. Aztán végre megunja és dühöngve, csapkodva elviharzik. Én pedig itt maradok bőgve. Nem tudom meddig sírok. Egy ideig biztosan. Aztán kifújom az orrom és mély levegőket veszek. Legalább elment. Most lesz pár óra nyugalom.  A hűtőből kiveszem a bekészített limonádét és töltök egy pohárral. Miközben kortyolgatom kinézek az ablakon. A szemközti apró loggián egy srác könyököl. Maga elé bámulva mereng és cigit szív.

Szombaton én nem dolgozok, de az élet a várban nem áll meg. A bejárati ajtós lépcsős erkélyre szoktam kilépni és nézegetni a turistákat. Amy, az idegenvezetőnk, egy hat fős csoportot kísér át az udvaron.

Belekortyolok a limonádéba. Már néhány menyasszonyi ruhás  lány lépked az udvaron a fotóssal és a vőlegénnyel. Hamarosan lezárjuk a lovagtermet és a könyvtárat a látogatók elől, mert elkezdődnek a szertartások. Minden szombat ugyanolyan. Az étteremnek mindig van szombaton egy-két lakodalma. Egy az étteremben, egy a lovagteremben. Amiből általában a közvetlen családnak szoktam küldeni egy-egy tálat. Ami kimarad.

A loggián elnyomja a cigit a srác, s akkor jövök rá, hogy a hangtechnikus az, amikor elkezdi kihúzni a kábeleket végig az udvaron, pakolja a hangfalakat. Már egy-vagy két éve itt dolgozik.  Alig jut eszembe hogy került ide. Aztán beugrik. Az apja miatt, ő tolta be. Az apja egyszer rám nyomult. Manchesterben dolgozik egyébként a művelődési részleget viszi a hivatalnál. Sajnos elkerülhetetlen, hogy egy-egy konferencia miatt összefussunk. Bevallom eljátszottam a gondolattal. Már csak a bosszú miatt is. Mindazért a sérelemért, amit a férjem művel velem. A fizikai és lelki sebekért. De...nem bírom az ilyen karizmatikus pasikat. Egyszerűen nem volt az esetem. Egyébként az apja majdnem egy tizessel idősebb nálam. S provokáló volt a felajánlkozása is.  Sajnos szakmai berkekben tudják, hogy volt egy ilyen kínos incidensünk.

Az étteremvezetővel sem jártam sokkal jobban. Tőle viszont én akartam valamit. Egy elég magas pasas. Nem jöttünk ki rosszul. Sokat nevettünk együtt. S hát mindig nála ebédelek. Egyszerűen elkerülhetetlen volt, hogy napi szinten összefussunk. Aztán egyszer megkérdeztem, hogy velem vacsorázna-e? Akkor közölte, hogy boldog házasságban él és én ne zaklassam ilyesmivel. Elég komoly arculcsapás az önbizalmamnak.  De megértettem. Azóta három lépéssel hátrébb léptem és amennyire lehet kerülöm a találkozást is vele.

Amy felinteget, ahogy visszamegy a jegyirodába. Visszaintek neki, és megtapogatom az arcomat, remélhetőleg nem látszik, hogy sírtam.

Lassan megiszom a limonádémat és úgy döntök ideje egy sétát tennem a várban. Van előnye annak, hogy a munkahelyemen lakom. Például, hogy hamar rá tudok nézni dolgokra. S ez a hátránya is. Én nem megyek be dolgozni. Én a munkahelyemen lakom. Vagyis bármi van, nonstop hívnak. Mint egy nonstop ügyeletes orvos. Vagy nem is tudom. A férjem például ezt is utálja. Hogy mi itt lakunk a várban. Az első néhány évben nagyon élvezte ezt. Volt hangulata. Liam nagyon jól felújította a lakrészeket. Nagyon modern, mégis antik és stílusos. Meghagyta a vár hangulatát mégis dobott a komfortfokozatán.

De aztán férjemnek egyre inkább elege lett a helyből. Abból, hogy itt szüntelen jönnek-mennek, hogy itt van a családom. El akart költözni. Én meg nem.  Belenézek a tükörbe és átsimítom az arcom. Nem tűnik annyira sírósnak. Kilépek a lakrészemből és lelépkedek a kőlépcsőkön. A várudvaron egy menyasszony várakozik.

• Nagyon szép a ruhája! - dicsérem meg.
• Köszönöm - fordul felém mosolyogva és én is visszamosolygok.
• Mikor esküsznek?
• Délután négykor, a lovagteremben.
• Az a legszebb időszak, ha kisüt a nap, akkor besüt az ablakokon a fény. Kívánom, hogy szerencséjük legyen! sok  boldogságot! - mosolygok rájuk és továbbmegyek. A jegyirodában a szokásos a forgalom. Egy-két látogató még érkezik, de jelezzük, hogy négykor zár  lovagterem s a könyvtár a várlátogatók előtt.  A kis szuveníres boltba is mindig benézek.  Leporolom a régi ismertetőket és ami megkopott azokat kicserélem a vitrinben. Szüntelen zsörtölődhetnék az alkalmazottakkal ilyesmik miatt, de végülis ha kifér az időmből én is megcsinálhatom. S most úgyis ráérek. Szeretem a várat. Ami bár a Liamé, mégis kicsit a sajátomnak érzem.
• Főnökasszony már megint nem pihen? - kérdez rá a hátam mögött elhaladó hangtechnikus srác. - Mire való a hétvége?
• Itt a várban? Úgy látszik házasságkötésre - jegyzem meg. - Minden rendben?
• Megint zárlatos az egyik konnektor - legyint és már megy is tovább csavarhúzóval a kezében.

Átmegyek az étteremhez, ahol már az ültetőkártyákat rendezik. A székszoknyákat eligazgatták, megnézem a képek tetejét, hogy porosak-e. A takarítók már kifigyelték a technikámat, mert rájuk pirítottam, ha poros volt, úgyhogy nem találok port egyik képkeret tetején se. A képeket a sógornőm, Amber Moon készítette, minden kép jobb sarkában ott a kézjegye.

• Rengeteg süteményt hoztak a vendégek - elégedetlenkedik az étteremvezetőhelyettes Theodore Parks.
• Nincs elég hideg a pincében?
• Meg fog olvadni a menyasszonyitorta - sopánkodik.
• Akkor hozd át hozzám. Nálam most üres a hűtő - odaadom a kezemből a lakáskulcsom.
• Kösz - a marcipán tartja is magát a tortán, de a csokidísz tényleg kezd kicsit olvadni. Sietve viszi át a tortát. Ilyenkor szoktam benézni a vár és az étterem mosdórészébe is. A mosdók alkotnak mindig valós képet egy intézményről. Úgyhogy ezeknek a tisztaságára különösen ügyelek. Legyen mindig folyékonyszappan s papírtörlőkendő, és kellemes illat. A lépcsőfordulóban megsimogatom a páncél vállát, hogy mennyire poros. Kicsit réteges rajta a por. Ez már legalább két hete nem lett leporolva.

Még mielőtt elkezdenének gyűlni a vendégek, és a menyasszonyok a várba, visszahúzódom a lakrészemre. Persze mindig van elérhetőségem, a belső telefonon például hívhatnak az étteremből és a rendezvényekről is. A lovagteremben is van egy ilyen kis belső telefon az egyik rejtett fülkében. Csak egy csirkesalátát eszek egy joghurttal és úgy döntök ideje egy forró fürdőt vennem.

Teleengedem a kádat és fürdősót szórok bele. Jó habos fürdőt csinálok. A fürdőablakot megnyitom, hogy ne párolódjon be a szoba nagyon és egy romantikus kötettel beülök a kád vízbe. Felcsatolom a hajam hátradőlök és a könyvjelzőnél kinyitom a könyvet.

Csapódik a bejárati ajtó. Hazajött a a férjem. Csak hogy felhívja magára a figyelmet, száz kilójával végigdübög a lakáson, csapkod. Aztán erőszakosan benyit.

• Mi van fürdesz?
• Amint látod - felelek rá hűvösen.
• Én is zuhanyoznék!
• Jó - becsukja az ajtót aztán a konyhába megy. A legkevésbé sem érdekel. Lapozok egyet a könyvben, kicsit nedves lesz a papír az ujjamtól, de teljesen ellazulok. Be kellett volna kulcsra zárni a fürdőajtót. Csak egyszer megcsináltam, és férjem addig rángatta, míg tönkrement a kilincs nyele. Azóta hagyom.  

Egészen addig maradok a kádban, amíg érzem, hogy kezd kicsit kihűlni a víz. Akkor vastag frottírköntösbe bújok és kipillantok a várudvarra. Az első esküvő már lement. Lakodalmas zene szól az étteremből, és a lovagteremből is. Igen, a szombat esték itt ilyenek. Liam próbálta kiszűrni a zajokat, de szellőztetni akkor is kell. Nincs mit tenni, ezt az egy estét kibírjuk. Olyan hajnal kettőig szokott szólni a zene. Most már Liv sem panaszkodhat, hogy nem tud tanulni ebben a zajban.

Fogat mosok és a könyvvel a  hónom alatt átvonulok a hálószobába. Férjem engedi a zuhanyt. Egymás mellett élünk. Mint két kollégista. Már hónapok óta egymáshoz sem értünk. Ha hozzám ér, akkor csak fojtogat. Inkább ne is érjen hozzám. S boldogabb vagyok.