Minden sötét éjszaka után...

"Most, bár szerelmünk már-már alig él,
s ravatalánál zokog a hűség..."

/Michael Drayton: Búcsú a szerelemtől/

Reggel kinyitom a szemem és arra gondolok már megint egy pocsék nap. Minek is ébredek fel minden reggel? Miért is kelek ki az ágyból? Mi lesz ma másabb? Semmi. Úgyhogy még egy negyed órát csak fekszem a paplan alatt és nézem a mennyezetet magam felett. Nincs kedvem kijutni a konyháig. Nem akarom megismételni azt, amit napok, hetek, hónapok és évek óta. Minden ugyanolyan, ugyanaz a haldokló házasság, az életunt férjemmel, akinek már egy kedves szava sincs hozzám. Végül megadom magam a sorsnak és felkelek.  Robert már a konyhaasztalnál ül.

• Főzöl le kávét? - kérdezi és fel sem néz. Egy tableten pötyög. Megőrülök.
• Persze! - megcsinálom a kávét és beízesítem. Odateszem elé is.
• Csináltam pirítóst!
• Szuper - megkenem a ropogós háromszöget és némán esszük végig a reggelit. Robert elmélyed a képernyőben, mintha itt sem lennék. Nincsenek közös étkezéseink. Valójában a férjem a nap nagy részében rám sem néz. Mindig valamit néz, lefelé, könyvet, telefont, tabletet, mindegy mit. Néz valamerre, másfelé, valamit, ami érdekesebb mint én. Régebben próbáltam kiharcolni, hogy legalább az étkezések alatt próbáljunk meg beszélgetni, egymásra figyelni, de aztán… néhány év küzdés és veszekedés után feladtam. Az üres poharamat a mosogatóba teszem a tányérral. Erre megszólal a férjem:
• Ma megyek Livért - jelenti be Robert.
• Tudom - mosolygok rá futólag. - Jó utat nektek! - Ahogy kilépek az ajtón érzem, hogy ma nagyon bántó a szél. Visszalépek egy kendőért és a vállamra dobom. Itt a magaslaton sokkal jobban érezni a szelet.  A fák sem fogják fel, hiszen minden környező pontnál magasabban van a vár.

Az irodában a szokásos menet van. Néhány egyetemista nyári gyakorlatra jön. Aláírom a papírjukat. Jön az új konferenciáról is a kötetszerkesztő.  Meg kellene írnom az előszót. Majd talán este. Nap közben ilyesmire nincs időm. Ma este egy komolyzenei koncert lesz. Gondolkodom, hogy megnézzük.  Lesétálok az irodából az étterembe. Theo, az étteremvezető-helyettes jön ki hozzám, általában vele szoktam értekezni mindenről, ami felvetődik az étteremmel kapcsolatban.

• Ebéd?
• Igen.
• Jöhet egy menü? - mosolyog rám és máris intézkedik, az asztalom mindig szabad. A sarokban szoktam ülni és mindig itt ebédelek, általában a napi menüt. Roberttel vagy nélküle. Nem igazán számít.
• Persze, s közben megbeszélnénk az esti feladatokat. A koncert alatt itt lesznek a lenti oldalteremben a zenészek. Harminc fő. Legyen 4-5 termosznyi kávé bekészítve. Fejenként egy-egy kisüveges ásványvíz és milyen idénygyümölcs van most a konyhán? - sorolom. Theo ott ül velem és jegyzetel. Theoban ezt szeretem nagyon. Feledékeny amúgy, de mindenhol cetliket tart, a zsebei tele vannak cetlikkel.
• Szerintem maradjunk a zöldalmáknál - javasolja Theo.
• Rendben, hát legyen az is egy pár, úgy szépen kosarakban elrendezve - biccentek, a levest már elém teszik és lassan kanalazom. Lassan gyűlnek az ebédre az étterembe. A desszert egy linzer, amit szalvétába csomagolok és felállok. Akkor látom, hogy Andrew-ék érkeznek.
• Sziasztok! Nem is említetted, hogy jöttök! - végigpuszilom őket. A két srác egyre nagyobb. Körberohangálják az éttermet.
• Fiúk! Viselkedni! - dörren rájuk Andrew. Mindkettőnek én vagyok a keresztanyja. Amber összefogott hajjal van, mint szinte mindig.  Andrew kihúzza a  széket nekik és Amber lehúzza a pulóvert a gyerekekről. - Ma családi napot tartunk. Bábszínházba voltunk. Nem ismered a saját programodat?
• Jaj Andrew! Több helyszínen több program van, minden nap. Én se tarthatom mindet fejben - legyintek rá. - Érezzétek jól magatokat!
• Kösz - Andrew a fiúk felé szól és betolja őket az asztalhoz, hogy ne rendetlenkedjenek. Kilépek és újra megcsap az a hideg szél. Megigazítom a kendőmet.  Robert beparkol  és Liv kiszáll.
• Anya! De jó itthon lenni! - megpuszil és rámnéz. Ugyanaz a barna szem. Talán az enyém már megfakult kissé. Az övé még lelkes és fiatalos. Tele van programokkal a nyárra.
• Ma este lesz egy koncert lejöjjünk rá? - kérdezem. Bár vonakodik Robert és a lányom is, csak megnézzük együtt. Robert kicsit elbóbiskol rajta. Liv időnként a telefonján irogat. Csak én merengek magam elé a koncert alatt. El akarom hinni, hogy minden olyan mint régen. Robertet ráveszem és még az este meg is próbáljuk felcsiholni azt a szenvedélyt, mint ami régen volt. De végül feladjuk és inkább alszunk.  Fáradt vagyok. A szokásos. Nincs kedvünk se egymáshoz. Nem tudom elfelejteni neki, amiket tett. Őt meg nem érdeklem.

Késztetést érzek, hogy az irodai parafa táblámra kitűzzek egy zsebnaptárat. Régebben, még az egyetem alatt mindig volt a határidőnaplómban egy kis zsebnaptár is. Nem csak a ciklusomat követtem rajta, de minden napot este áthúztam. Aztán a szobatársam azt monda. Kellene egyszer egy ilyen szoba. Ami tele lenne ilyen naptárakkal. Egy naptárral, amiben rendszeresen áthúzzák a napokat. Aztán egy napon már nem húzzák át.  S az az utolsó év lenne kint a falakon.

Megborzongtam. Nos azóta nem húzom át a napokat. Nem csinálok visszaszámlálást az életemből. Bár néha késztetést érzek rá. Tényleg. Harminchét éves vagyok. Mit várok? Már semmit nem várok. Az én életemben minden történés lezárult. Esküvő, gyerekszületés. Minden. Most már csak a szürke hétköznapok maradtak. Nincs értelme változtatni bármin is.

Ahogy kezdetben még tenni akarós éveimben megjegyezte valaki. Mit akarok még? Házas vagyok. Most már üljek meg a fenekemen. Ne várjak mást. Hiszen… van még értelme?

Az irodában én igazgatónő vagyok. Valamiért úgy gondolják, hogy jobb tőlem tartani. Nem tudom miért. De kialakult ez, hogy nem annyira könnyed az irodai hangvétel. Tényleg nem értem miért. Ritkán szidok meg valakit. S soha senkit sem mások előtt. Nem akarok megszégyeníteni senkit sem. De mégis érzem, hogy feszélyezettek a közelemben.

Ebédszünetre megyek és megnézem, Liv itt van-e még a lakásban. Még mindketten itthon vannak.

• Mit szólnátok egy bevásárláshoz? - kérdezem őket. A konyhában vannak és mindketten a telefonjaikon pötyörésznek. Nem is szólnak egymáshoz.
• Van pénzed? - kérdezi Robert. Annyi gúny fröcsög belőle, fogalmam sincs, hogy tudott ennyi utálatot felhalmozni magában. - Nekem is veszel valamit? - Mintha két gyerekem lenne: a lányom, meg a férjem. Hogy tudjak így felnézni rá? Hogy lássam benne a férfit? Nincs munkája, nem tud eltartani minket. Régen az ilyen férfiak nem is házasodhattak. Aki nem tudta eltartani a feleségét, az nem házasodott és nem lett családja. Agglegényként élte le az életét.
• Liv egy új szájfény? - kacsintok a lányomra, és Liv lelkesen felugrik. Nem igazán hagyom, hogy fesse magát, de szerintem egy áttetsző szájfény belefér.  Valami gyerekzenekar lép fel koradélután a várnál, arra gyűlnek a kisgyerekesek a várba. Robert kedvetlenül és a száját huzogatva szedelődzködik. Ő jól elvolt otthon a szobájában.
• Jól van, akkor menjünk baszd meg, ha ennyire nem bírsz megülni a seggeden. Mert neked mindig menned kell valahova. Az én kocsimmal megyünk - mondja.
• Figyelj, ha nincs kedved ne gyere. Csak egy ötlet volt. Nincs kedvem nézni a fancsali pofádat egész bevásárlás alatt. Akkor Livval ketten megyünk.
• Elviszlek titeket. Húzzad lefelé a segged! - lök ki az ajtón és bezárja a lakást.
• Hagyd menj vissza, majd vezetek én - legyintek. S ahogy villan a szeme már tudom, hogy nem kellett volna semmit sem felvetnem ma. Megkezdődik a huzavona. A várudvaron megmarkolja az ujjaimat és megszorítja őket. Újra egy ujjtörési kísérlet.
• Ez fáj! Engedd el! - rángatom a kezem.
• Ne rendezz itt jelenetet! Jössz és kész!
• Nem! Engedj el! Nincs kedvem veled menni, amikor ilyen a hangulatod!
• Befelé a kocsiba!
• Csak visszamegyek a kabátomért az irodába! - kiáltok fel és próbálom kiszabadítani az ujjaimat.
• Egy percet kapsz, de ha nem jössz nagyon megkapod a magadét! - fröcsögi és taszít rajtam egyet. Ahogy elfordulok, már hullanak a könnyeim. Istenem! Harminchét éves vagyok, várigazgatónő és éppen a férjemtől kell ezt elviselnem. Aki elméletileg meg kellene hogy védjen még a széltől is. A könnyeimen át nem is látok, szóval a folyosón nekimegyek valakinek az irodám felé sietve.
• Jaj… elnézést! - szipogom és gyorsan megtörlöm a szemeim.
• Óvatosan főnökasszony! - tart meg a srác. Nem magas, és fűzős cipője van. A hangtechnikus srác az.  - A kabátja! - akasztja le a szövetkabátomat és a karomra hajtja. - Szép napot! - biccent és lerobog a lépcsőn. Az irodámban kifújom az orrom. Mielőtt még elkezdene szemerkélni és mielőtt Robert végleg bedühödik lesietek és beülök hátra Liv mellé. Liv fülhallgatóval és csukott szemmel dobol. Valami zenét hallgat. Rober hátranyúl és megszorítja a bokámat.
• Mondtam valamit! - ordítja. - Azt mondtam siess! Nem várok rád! - úgy vezet, hogy össze-vissza dobál minket a kocsi. Meg kell kapaszkodnom az első ülésekben. Érzem, hogy fáj a bokám. Már megint véraláfutásos lesz.

A drogériában hárman három féle sorban vagyunk. Én a papírírószereknél nézelődök. Valami új tollat keresek, és forma és virágmintás postiteket. Liv a kézimunka és a sminkrészlegnél időzik. A férjem a könyvek az arcszeszek és a  chipsek között válogat.  Végül a pénztár felé közelítünk. A kosárba már mindenfélét dobáltunk. Tusfürdők, samponok,  egy csomag új fogkefe, vattakorongok, toll, chips, kekszek, szájfény, arcszesz, egy új borotvacsomag, Liv hajgumiszettje, papírzsebkendős csomag. Én fizetek amíg a kártyámat várom, Liv és Robert már előremennek bepakolni a csomagtartóba.

Ahogy kilépek a drogériából friss szél csap arcba, némi esőpermettel, és meglebbenti a kabátomat. A kabátzsebembe dugom a kézfejem és az ujjaim egy papírfecnit tapintanak. Biztos egy régi blokk. Kihúzom és széthajtom. “Minden sötét éjszaka után jön egy fényesebb nap.”

Nem olyan szépírás, egyértelműen férfi kéz írása. A hajamat az arcomba löki a szél és megállok egy pillanatra. Nézem, ahogy Liv és Robert pakolnak. Mindketten elvannak a maguk kis világában. Elsimítom a hajamat az arcomból. Tudom ki írta. Aki átadta a kabátomat. Dylan Night. A hangtechnikus. Tehát megint elkapta azt a kínos incidenst ott a várudvaron.  A kabátzsebembe gyűröm a papírt és beszállok Liv mellé a kocsiba.