Regionális konferencia

Homokba írtam kedvesem nevét,

de jött a hullám s rajzom elsöpörte:

Edmund Spenser

Hétfő reggel és csütörtök reggel szoktam fodrászhoz járni. Az elején még próbáltam én alkotni valamit a hajamból, de csak kikészültem tőle, hogy nem sikerül. Mindig ugyanolyan a frizurám. Félig tűzött a hajam, de egyébként hosszan leengedve van, és csak a tetején a kis konty van tupírban.  Ugyanott   szoktam a kozmetikushoz is menni. A városban szakad az eső. Nem vagyok beszédes a fodrásznál. A fodrászatok a legnagyobb pletykák terjesztői. Nekem hivatalból sem lehet sokat beszélni a várról, a magánéletemet meg nem igazán akarom teregetni. Általában az olvasmányaimról mesélek. Az eltereli a figyelmet és kellően eluntatja a fodrászomat. Egy óra és kész vagyok. Addig nézem a lassan szemerkélő esőt. Visszaülök a kocsimba és merengek magam elé. Végül úgy döntök, kihajtok a tengerparthoz.

Ülök a csendes kocsiban. Hallgatom az esőcseppek kopogását a kocsi tetején, nézem a kis patakok lassú csordogálását a szélvédőn. Mögötte a szürke tengert, és a szürke eget. Olyan pocsék az idő, hogy senki nincs a parton. Vissza kellene menni az irodába. De minek. Minden nap ugyanolyan.

Valahol azt olvastam valaki minél többet foglalkozik a külsejével, annál nagyobb gondjai vannak belül. Lehet nem kellene heti kétszer fodrászhoz és kozmetikushoz járnom? Mondjuk ha heti egyszer jönnék úgy tűnne, hogy minden rendben az életemben? Az a baj, hogy ez nem a fodrászon múlik.

Elindítom a hangoskönyvet és visszafordulok a vár felé. Ahogy belépek az irodába, a titkárnőm már hivatalos mosolyával fogad.

• Már meg is érkezett az igazgatónő - fordul a párhoz.
• Fáradjanak beljebb! - mosolygom és leülök az asztalomhoz. - Terembérlet lesz igaz?
• Igen, a lovagterem.
• Látták már?
• Természetesen.
• Rendben, nyugodtan megnézhetik újra. Ez a bérleti díja a teremnek, és a hangosításnak külön díja van - magyarázom.
• Nem kérünk hangosítást.
• Ó, hát mindkét helyszínünkön szoktuk ajánlani. Mert nagyon elveszlik a hang a teremben. Akusztikailag sokat javít az élményen. Jó a hangtechnikusunk, ő szokta a lakodalmi mulatságot is kezelni.
• Rendben - bólint rá a páros.
• Számlát kérnek a fizetésről? - kérdezem. A pénzügyesünk megírja én pedig lepecsételem és aláírom. Még egy boldog pár. Legalábbis most annak tűnnek.  A fali órán fél tízet mutat az óra.
• Minden rendben? - kérdezi a titkárnőm.
• Persze. Csak még időztem a fodrász után. Megyek megnyitom azt a konferenciát - sziszegem.
• Itt van ő is. Mr. Night - súgja a titkárnőm.  - Már keresett - összepréselem a szám és biccentek, majd átvonulok a vár könyvtártermébe. Átlépkedem a talajon a kábeleket. A mikrofon mindig a projektorvezérlő mellett van. A srác már nyújtja és átbillenti a bekapcsoló gombot.
• Köszi. Bocs, mindig elfelejtem a nevét - nézek rá. De nem kérdőn, csak mint aki várja az információt. Cigaretta és arcszesz illata van. Karikásak a szemei. Egyébként szürkéskék szeme van.
• Dylan, Dylan Night. Biztos az apám miatt van - nem humorizál.
• Meglehet - lebben meg a szemöldököm és elfordulok.
• Köszöntöm a parlamenti képviselő urakat, és a Kendali és  Manchesteri kulturális iroda vezetőségét - nézek hűvösen az első sorban ülő David Nightra. Már erősen őszül. De kihúzza magát széles mellkasát kidomborítva. Kicsit lehet hogy vonzóan őszül. Nem értem miért ezt látom meg benne először, mert tulajdonképpen én is őszülök, csak én festetem a hajam. - Külön öröm számomra, hogy a regionális  konferencia helyszínéül  idén a DeNoir várat választották, s így ennek a két évenkénti rendezvénysorozatnak idei házigazdája a mi erdei, félreeső kis várunk lehet. A De Noir várat, legalábbis annak egy középkori részét a fő toronnyal a 13. században kezdték építeni I. Edward uralkodása alatt… - Egy rövid ismertető a várról elengedhetetlen, de aztán átadom a szót. - Felkérem Mr. David Night-ot a Kendal-Manchester régió kulturális vezetőségének képviselőjét, hogy tartsa meg köszöntőbeszédét -  David feláll és átveszi tőlem a mikrofont. Ujjai ráfonódnak az ujjaimra és kényszeredetten húzom ki a szorítása alól a kezem. Feszengve foglalok helyet az első sorban szélen, a keverőpultnál.
• Igazgatónő, kedves hallgatóság, köszönjük a De Noir vár igazgatónőjének ezeket a meleg fogadtató szavakat, valóban mindig öröm számomra a De Noir várba visszatérni, nemcsak a szépsége és kivételes fekvése miatt, hiszen Anglia szerte dicsekedhetünk szép műemléki épületekkel, hanem mert Marianne de Noir évtizedes vezetőségét is dicséri ez a vár, mind küllemében, mind jelentőségében, relikviáinak állag megőrzésében, régészeti kutatásokban, s az igazgatónő személyében azon kivételesek egyike, aki családja birtokában tudhat egy ilyen szépségű várat… - Rengeteget pofázik és közben szüntelen rám néz. Utálom. Nem bírom. A kulcsomat forgatom az ujjaim közt. Általában illemből részt szoktam venni a konferenciák teljes időtartamán, de most viszket a talpam, hogy nyúlcipőt húzzak és lelépjek innen.  A szinkrontolmácsunk hátul franciára fordít.

Egyszer csak egy kéz nyújt felém egy fülhallgatót. David Night fia az. Dylan.  Végre megjegyeztem. Megrázom a fejem, de ő nyomatékosan közelebb tolja. Elfogadom, bár nem akarom franciául hallgatni a szöveget. Felteszem a fülhallgatót, úgy, hogy vigyázzak a tupírozott kontyra a hajamban, és meglepődök, mert nem a szinkron megy a fülemre. Oldalt nézek a keverőpultnál ülő Dylanra. The Jolly Rogerstől megy a The Flying Dutchman című szám a fülesbe. Legalábbis az úszó feliraton ez van, ami Dylan gépén fut. A srác begépel valamit és odafordítja felém: “Csak, hogy ne kelljen süketeléseket hallgatnia.” Elmosolyodok. Ő a fia. Vajon mennyi szöveget hallhat tőle? Szürke ködbe borul az a kék szempár, s a srác az egyik fülét bedugja, s elmerül a pult mögött.

Úgyhogy a fülemen hagyom. Tényleg nem akarom hallgatni, hogy miről beszél David.  Ahogy szünet lesz visszaadom a fülhallgatót és kimegyek. A lakásba érve a férjem a gépe előtt van. Ha tippelhetek, akkor valami számítógépes játékkal üti agyon az idejét.

• Főztél ma valamit? - kiáltja ki.
• Nem. Te dolgoztál már? - kérdezem vissza.
• Odamenjek és beverjem az arcodat?
• Gyere, már nem újdonság az sem - felelem rá és kiveszem az esküvőről visszamaradt kaját a hűtőből. A konferencián lenne ebédszünet, de nem akarok David Night karmaiba kerülni. Bár már nem is tudom mi a jobb. A férjemmel lenni egy légtérben, vagy azzal a nyomulós pasassal.  Visszarakom a hűtőbe a lakomamaradékot és átmegyek a konferenciázókhoz. Svédasztalos az étkezés. A tálalót kérdezem.
• Mutasson valamit, amitől nem hízom -  Egy sovány csirketálra bök, ami grillezett zöldségeknek tűnik inkább. Rábólintok és szed nekem. Intek, hogy mikor elég. Nagyon igyekszem őrizni az alakomat. De egyre nehezebb tartani a súlyom. Kezdek topmodell életet élni. Mindig éhezem. Ez is egy elem az önsanyargatásban. Mint a házasságom.

Nem csalódom. David odalép hozzám. Annyira ellentmondásos helyzet ez. Davidet nem sérthetem meg hivatalból, mert a DeNoir vár is kulturális szempontból alá tartozik. Nekem is érdekem, hogy a vár jó helyen legyen és neves rendezvényeknek adjon otthont, mint ez a regionális konferencia. Tehát rámosolygok.

• Marianne, valahányszor látlak, mindig meglep mennyire csinos vagy - súgja. - Öröm rád nézni.
• Khm… köszönöm - David túl közel van, érzem a parfümjét, a leheletét, és a testmelegét is. Enyhén próbálok oldalt kitérni tőle, s ahogy elfordítom a tekintetem látom, hogy a mikrofonállvány mellől a fia minket néz. Istenem de kellemetlen. - Hogy tetszik a rendezvény? - érdeklődöm finoman.
• Csodálatos, mint minden amit csinálsz. Egy nő sokkal ügyesebb az ilyesmiben.  Láttam a nyári programotokat. Van érzéked hozzá tényleg. Az én gondolataim megakadnának a múzeumpedagógiánál, de te bábszínházat és gyerekkoncerteket is felhoztál a várba. Ügyes húzás! - néz rám elismerően.
• Kösz. Hát igyekszem - biccentek.  Fogalmam sincs mennyi telefonomba és emailembe került leszervezni ezt a nyarat a várba. De maximumra akartam járatni a várat idén. Ez egy teszt is lesz. Van-e igény rá. Bírja-e a vár. Persze lehet a fél rokonságom lesz a nézők közt, de az már mindegy. Forgatni kell a vár hírnevét.
• Még mindig nagyon vonzódom hozzád - hajol hozzám és zavartan simítom át a nyakam és idegesen körbenézek.
• David, kérlek! - mosolygok rá zavartan.
• Csak azt akartam, hogy tudd, ha meggondolnád magad - kacsint.
• Megtalállak, ha úgy lenne - biccentek és elmenekülök a közeléből.

Délután sorra a családom hívásait fogadom. Fura, napokig eszükbe se jutok, aztán egy nap mindenki rámtelefonál. Elsőként az unokatesóm hív az irodában. Liam ritkán csörög rám, szóval biztosan akar valamit.  

• Marianne? Miért nem veszed a mobilod?
• Rendezvényünk van, sok a dolgom - felelem röviden. - Mond mit szeretnél?
• Ki vigyázott Livre, amikor kicsi volt?
• Egy nő járt fel Ezüstharmatról, óvónő volt. Miért?
• Jó lenne kicsit lepasszolni Kim -et kikészül az idegrendszerem tőle. Add meg annak a nőcinek a számát!
• Jaj Liam - lehetetlen hülyeségekkel zaklatnak mindig a rokonaim. A mobilomban keresgélek a nevek közt. - Diktálhatom?
• Mond! - Liam feljegyzi a számot.
• Még valami? - kérdezem.
• Ennyi. Kösz.
• Oké. Szia! - lecsapom a telefont. Fura, de sosem kérdezik meg, hogy hogy vagyok. Vagy, hogy minden rendben van-e velem. Még az öcsém se. Andrew hívása is szokásos.
• Vannak VIP jegyeid?
• Mindig vannak VIP jegyeim - felelem nyugodtan. - Mire kellene?
• Több programra is. Sorolhatom?
• Figyelj nekem vissza kell mennem, mert konferenciánk van, de a titkárnőm itt van, ő egyeztet veled.
• Ok, az is jó lesz kösz - átirányítom a hívást és visszamegyek a konferenciaprogramunkra.

Minden vasárnap este anyáméknál vacsorázunk. Mostanában a férjem, Robert nem kísér el. Régen is csak Liv miatt jött velünk. Amióta Liv beköltözött a kollégiumba és fura mód - mármint férjemnek lehet fura - én annyira nem lepődtem meg rajta, nem jön haza. Így egyedül megyek. Nos Drew is általában egyedül jön. Amber már jó ideje kerüli a közös családi bulikat. Főleg a szüleim tehetnek róla. Volt egy-két kínos veszekedés aztán mindenki jobbnak látta otthon maradni.

• Mesélj Marianne mi újság a várban?
• Most a héten volt a regionális konferencia. Mi rendeztük.
• Ó ez pompás! - mondja apám.  - Robert még mindig nem dolgozik?
• Nem, még mindig nem.
• Ha nem akar a várban, akkor ott a Faipar. Andrew! Te biztos találsz neki valamit.
• Persze, küld be Robertet - biccent Andrew.
• Aki nem akar dolgozni, annak hiába ajánlanak bármit is - felelem fagyosan.
• Akkor mit csinál egész nap?
• Fogalmam sincs, bent ül a dolgozószobában és gépezik. Sorozatokat néz, játszik. Úgy tesz, mintha cikket írna. Nem tudom. Nem is érdekel - felelem közönyösen.
• Hát neki kell rájönnie dolgokra - hagyja rá apám. S ez így megy minden vasárnap.  Nem szeretem a faipari vállalatnál ezt a házat. Terhesen mentem innen el. Rossz emlék csak. Ez is. Alig várom, hogy vége legyen a kötelező de Noir vacsorának. Tele van az életem kötelező és kényszerprogramokkal. Nem is élek. Csak mint egy robot, teszem a dolgom. A várban, otthon, a de Noirok közt.  Amikor hazaérek már müanyag székekkel van tele a várudvar. Éppen a színpadot szerelik össze.  A három hetes nyári színház kezdete. Dylan, végre megjegyeztem a hangtechnikus nevét. Fejlődök. Kábeleket húz ki, jó nagy köteget teker lefelé a karjáról. Most fekete pólóban van és meglepődöm, mert mindkét karján alkartakaró van. Bézs színű.  Eddig sosem vettem észre.Vajon vagdossa magát? Mondjuk olyan apa mellett, mint David Night, nem lenne meglepő. Talán megérzi a tekintetemet, mert felnéz és ahogy meglát szalutál egyet. Futó mosollyal biccentek és belépek a lakásba.

A nyári programsorozatban nagyon sok a látogató a várban. Rengeteg rendezvényünk van. Ilyenkor ráadásul fél Ezüstharmat a várban tölti az idejét. Sok a műsorunk.  Délelőtt gyerekprogramok vannak.  Esténként vagy koncert, vagy filmvetítés, vagy folklór tánc, vagy színházi előadás. Hosszú lesz a nyár.  Liv is hamarosan jön haza.  Nagyon önálló lett. Persze ő babaként is ilyen volt. Siettette az időt. Önállóan akart enni, inni, öltözködni. Mindent. Ma már kész kis hölgy. Éli a maga életét. Tudja, hogy mit akar. Nem nagyon hallgat rám. Nem lehet irányítani. Kicsit figyelemhiányosan nőtt fel. Szerintem nem tudtam igazán a kellő szeretet sem megadni neki. Egyszerűen én magam is nagyon depressziósan élek. Nehéz ebből valami pozitívat átadni.

Robert megint kiakad, hogy anyáméknál voltam. Mindig ez van. Mielőtt nekem esik kirohanok előle a házból,
még az ajtóban sziszegünk egymásnak, aztán rámcsapja az ajtót. Kizárt a saját lakásomból. Istenem! Elsírom magam, s sietve törlöm le a könnyeimet.

Körbenézek, s remélem senki nem látta. Csak a színpadnál pakolásznak. Mi lesz ma este? Talán egy vetítés? Jó lesz az is. Majd beülök a hátsó sorba. a Jegyiroda ilyenkor nyitva van. Kérek egy pohár teát és beülök a müanyag székre. Fiatalok jönnek. Párok. Idősebbek. Vegyes a társaság. Kérek egy takarót is a jegyirodából. Ott mindig van. Nincs kedvem visszamenni a férjemhez. A vetítést a jegyirodából indítják el és elméletileg majd a portás kapcsolja le. Ezekre nem szokott senki maradni. Jobb is. A takaróval a hónom alatt kilépek a jegyirodából. Dylan a 95-ös Seat Cordobájába dobja pulóverét.

• Jó éjt Főnökasszony! - kiált oda. Intek neki, s a várudvar felé indulok, de a srác beér. - Várjon!  - a kezembe nyom egy tábla deNoir várképes csokoládét. - Amíg fogyasztja… gondoljon rám - azzal visszaszalad a Seathoz. S beindítja a motort. Lehet, hogy mégis látta, hogy sírok? A csokit itt vette a jegyirodánál. Sok ilyen kis szuvenírünk van. Visszasétálok az udvarra és felbontom a csomagolást. letörök egy kockát és a számba tolom.