Árnika

Süvített a szél. A világítótorony emeletét még jobban csapkodta az erős  nyugatias szél. Charlotte  a kendőjét jobban összehúzta a mellkasán. A lágytojás kihűlt az asztalon. Charlotte aranygyűrűkkel terhelt ujjai végigsimították a finom selyemszövésű terítőt. Újabb széllöket csapódott az ablaknak, a réseken fütyült a szél. Charlotte átsimította a homlokát. Még nem szokott hozzá az állandó szél süvítéséhez, ehhez a lankadatlan hanghoz. A sirályok vijjogásához. Egy-két óráig talán megnyugtató hang, de egész éjszaka éberen ezt hallgatni, cseppet sem volt bíztató. Hallotta, amikor a férje hajnalban hazaért. Lassan tett-vett, s a cipőkoppanásai fáradtságról árulkodnak. Lionel belépett az étkezőszalonba és az asztalnál ülő feleségére esett a pillantása.

-          Charlotte! – biccentett Lionel, s kissé hajlott derékkal elhelyezkedett az asztalnál.

-          Oly későn jött, hogy az már szinte korán volt – jegyezte meg Charlotte.

-          Nyugtalan volt érkezésemet illetően? – vonta fel a szemöldökét Lionel. Figyelte a finoman ékszerezett asszonyt a reggelinél. Charlotte-nak gyönyörű ékszerei voltak. Most opálos fülbevalók és medál voltak reggeli kiegészítői. Kezén négy gyűrű is fénylett. Mégsem tűnt hivalkodónak. Gondosan elrendezett vékony kecses aranygyűrűk, drágaköves berakással. zöldes és kékes kövekkel.  Lionel a vaj felé nyúlt, de felszisszent. Charlotte szeme kutatón végigpillantott rajta.

-          Ön megsérült! – jelentette ki Charlotte, s felállt, megkerülve az asztalt Lionelhez lépett.

-          Honnét veszi ezt? – fordította el a fejét Lionel.

-          Mutassa! – állt meg az asszony mellette.

-          Túl élénk a fantáziája Charlotte drágám – mosolygott fel rá Lionel, de az arca sápadt volt. A homlokán apró verejték gyöngyözött.

-          Hívok orvost! – fogta meg a kendője két végét Charlotte, de mielőtt elléphetett volna Lionel a csuklójánál lefogta a nőt.

-          Nem megy sehova Charlotte! – mondta erélyesen, s felemelkedett ültéből. – Jól vagyok, csak… egy kis karcolás!

-          Engedje meg, hogy megvizsgáljam – tette gyűrűs ujjait Lionel vállára, aki azonnal felszisszent az érintésre. – Bocsánat – húzta el a kezét Charlotte. – Kérem! – billentette félre a fejét Charlotte.

-          Jó, nem bánom – préselte össze az ajkait Lionel, s megoldva ingje felső gombjait megmutatta a lőtt sebet. Charlotte összevont szemöldökkel vizsgálta a sebhelyet.

-          Csak súrolt – magyarázta Lionel.

-          Feküdjön le, fertőtleníteni kell – állapította meg Charlotte. – Sok vért vesztett?

-          Nem tudom, sötét volt, az ingem is fekete, de elég mély a seb – fintorgott rá Lionel.

-          Egy óra múlva itt leszek – indult meg a hajópadlón Charlotte.

-          Hova megy? – ráncolta a homlokát Lionel.

-          Szedek árnikát, az való sebgyógyításra – felelte Charlotte.

-          Honnan tudja maga azt? – lepődött meg Lionel.

-          Egy könyvtárban találkozott velem másodjára, nem emlékszik Lionel?

-          Igen persze, a Mendel kötet – biccentett rá Lionel. – De maga a növényeket csak könyvből ismeri, soha nem ismerne fel egy árnikát, még ha a lába előtt heverne sem.

-          Meg kell cáfolnom uram – felelte harciasan Charlotte. – A könyvleírások és rajzok pontosak, és nem vagyok szobatudós, ha elengedne, már bebizonyíthatnám hogy így van.

-          Nagyon fúj odakint a szél!

-          Majd megszokom Lionel – felelte rá Charlotte futó mosollyal. Lionel lerogyott az ágyára, s onnan figyelte, ahogy Charlotte az orkán ellen vastagabb kendőbe bugyolálja magát, ami szoknyája nagy részét is betakarja. Charlotte betette maga mögött a világítótorony ajtaját és nekiindult a hegyi rétnek, hogy árnikát keressen. A gyógynövénylexikonok leírása alapján ismerte a növényt. Meg kell találnia. A szél olyan erősen rángatta a szoknyáját, hogy úgy tűnt leszaggatja róla. Hogy fújhat valahol ennyire a szél?  Charlotte úgy érezte a legközelebbi fában meg kell kapaszkodnia, ha nem akarja, hogy felkapja a szél és az óceánba dobja. Sárga virágot kell keresnie. Ezt jól tudta. A rét közepén állva végignézte a szélben hajladozó virágokat. Leguggolt, s mindegyikből egy-két levelet lecsippentve megszagolta az ujjain maradó esszenciát. A leírás szerint jellegzetes fanyar- aromás illata van az árnikának. Charlotte külső és illat alapján döntött, a kendőjébe szedett belőle, amikor szeme megakadt a közeli gombákon. Mennyi gomba van itt! Lehet rálépett már út közben is sokra. Ahogy ott guggolt, s a hűvös szélben szinte jégcsappá fagytak ujjai, meglátta a jellegzetes gombaformát, amit az erotikus irodalom egyik lapján talált. Az állítólagos fogamzásgátló gomba. Charlotte félrebiccentett fejjel húzta ki a földből a gombát és megforgatta az ujjai közt. Talán, ki is próbálhatná. Na már persze, ha egyszer a férje hajlandónak mutatkozna vele intimebben is foglalkozni. Charlotte mosolyogva dobta az árnikák fölé a gombát, s sietve indult vissza a világítótoronyba. Épp beért a házba, ahogy eleredt az eső.  Férje ajtaja nyitva volt, Lionel az ágyon feküdt, csak nadrág volt rajta.

-          Meghoztam, szeretné megvizsgálni saját szemével is? – Charlotte a gombákat eltüntetve, csak az árnikákat tette a férfi elé. Lionel mindet alaposan szemügyre vette. – Nos? – kérdezte vallatón a férfit.

-          Igen, árnika – biccentett Lionel.

-          Köszönöm – jegyezte meg kritikusan Charlotte. – Elkészítem – tette le a kendőjét az ágyra, s mielőtt kifordult a szobából tenyerét a férfi homlokához szorította. – Kicsit melegebb. Láza van uram. Hozzak borogatást? – kérdezte szárazon.

-          Szeretne megérinteni? – vigyorgott fel rá Lionel.

-          Piszkos a fantáziája – állapította meg Charlotte, s otthagyta a férfit. Mire elkészült a főzettel, és behozta a borogatást is, Lionel már kiájult az ágyban. Mélyen szedte a levegőt. Charlotte óvatosan átmosta a sebet, bekötötte, majd borogatást tett a férfi homlokára. Ahogy végzett a két edényt félretette, s leült az ágyhoz húzott székre, s figyelte az alvó férfit. Lionel összefogott hajából néhány tincs kiszabadult és az arca mellett hullott alá. Mellkasát alig néhány szőrszál színesítette, egyébként sápadt fehér volt a bőre. De karcsú volt, és a csípőjére feszülő nadrágban is jól látszott a férfias külső. Lionel formás alkatú volt. Charlotte-nak be kellett vallania önmaga előtt, hogy tetszik neki a férje. Legszívesebben melléfeküdt volna és a fejét a férfi lassan emelkedő és süllyedő mellkasára hajtotta volna. De türtőztette magát. Csendben őrizte a férfi álmát.

Lionel szeme laposakat rebbent. Azt érezte, hogy kiszáradt a torka és nagyon szomjas.  Átütő fűszeres illat csapta meg az orrát, lassan tudatosult benne, hogy az árnika illatát érzi. Amivel minden bizonnyal a karját kente be az asszony. Charlotte! Lionel óvatosan kinyitotta a szemét. Az asszony itt ült az ágyánál és olvasott. Milyen nyugodt! Nem rémüldözött még akkor sem, amikor megtudta, hogy megsérült, egy rablóhadjárat kellős közepén. Charlotte tudja, hogy kihez ment hozzá. Nem éri meglepetésként, hogy ilyesmi történik. Tudja, hogy fegyver is van a férje kezében minden nap. Charlotte ujjain szépek a gyűrűk, látszik rajta, hogy egy gazdag asszony. Lionel itt vidéken nem is látott ilyet, hogy egy nőn ennyi ékszer legyen. S ezzel a gazdag asszonykézzel ápolta őt. Akaratlanul is Lionel lusta mosolyra húzta ajkait. Charlotte lapozás közben felnézett.

-          Felébredt, miért nem szólt? – engedte le a szoknyájára a kötetet Charlotte. Előredőlt a székben. – Szomjas? – kérdezte Charlotte, s töltött a szekrénykén álló kancsóból egy pohár vizet. Lionel szó nélkül fogadta el az átnyújtott poharat, s közben az asszonyt nézte. Charlotte némán figyelte, ahogy Lionel lassú kortyokban felhajtja a pohár vizet.

-          Miért maradt? – kérdezte Lionel a szekrényre helyezve az üres poharat. – nem kell ápolgatnia.

-          A felesége volnék – felelte nyugodtan Charlotte.

-          Bizonyos tekintetben – igazgatta meg a takarót magán Lionel.

-          Valóban nem minden tekintetben – préselte össze az ajkait Charlotte.

-          Ez szemrehányás akar lenni? – sandított fel rá Lionel.

-          Tényszerű megállapítást tettem.

-          Charlotte, maga meg van sértődve – nevetett fel szárazon, férfias ízzel Lionel.

-          A helyemben maga is meg lenne – tette félre a könyvet az öléből Charlotte.

-          Miért?

-          érzéketlen velem, Lionel.

-          Én? Soha.

-          De igen. Mellőzöttnek érzem magam, jelentéktelennek. Unalmasnak. És a legkevésbé sem… kívánatosnak – zihálta Charlotte. – Én nem ezért jöttem el otthonról. Ezeket Londonban is megkaptam.

-          Nem. maga kalandért jött igazam van Charlotte? – kérdezte elsötétedő tekintettel Lionel.

-          Kalandért, izgalomért, változatosságért…

-          … és testi szerelemért – mielőtt Charlotte rájöhetett volna mi történik vele, a férfi egy lendülettel átlendítette a székből az ágy másik oldalára. Charlotte kikerekedett szemekkel huppant le a puha matracra. Azt hitte a férfi erőtlen, de úgy látszik Lionel nagyon is ereje teljében van. – Nem is miattam? Az én szerény személyem kicsit sem számított?  - könyökölt fölé Lionel, s azok az igéző whiskyszemek lágyan belefúródtak az asszony szemébe.

-          Én…

-          Maga csak attól rettegett, hogy ne egy ötven fölötti vén gróf vezesse be a szerelem művészetébe igaz? Maga egy fiatal, tetterős férfira vágyott, aki az erotikát annak teljességében mutathatja be. Maga a szerelmet is racionálisan értékeli Charlotte, mint a Bibliai Éva, türelmetlenül tudni akar. Mindent. A szerelemről.

-          Én…

-          Charlotte! Magának fogalma sincs a szerelemről! – suttogta komoran Lionel. – Sokat olvasott róla, s ezért kíváncsi. Mohón siettetné a vágyat, hajszolná az élvezetet, sürgetné az elkerülhetetlent. Mondtam, ebből a házasságból egy fiút akarok, ne nyugtalankodjék, szeretkezni fogunk. De nem most – mondta komoran Lionel. Charlotte ziháló mellkassal  nézett fel a férfira. Feje a baldachinos ágy párnáján. A levegőben az árnika erős illata keveredett Charlotte parfümillatával. Charlotte dühösen és sértetten nézett a férfira. Aki ennyire átlát rajta most. Lehet, hogy nem is Lionelre vágyik? Csak egyszerűen tudni akarja mindazt, érezni akarja mindaz, amiről olvasott? Azt tudta, hogy szeretné ha a férfi végre magához ölelné, birtokba venné, magáévá tenné, azt tenné vele, amit egy férfi egy nővel tesz. Miért vonakodik hát a férfi? Hiszen a férje! Joga van hozzá! Hogy megérintse! Erre… esze ágában sincs. Charlotte lehunyta a szemét, hogy véletlen se szaladjon könny a szemébe. Nem akar sírni a tehetetlenségtől, az olyan ostobaság, és gyerekes dolog.  Itt fekszik egy félmeztelen férfi ágyában és mégsem szeretkeznek! Micsoda büntetés ez!

-          Maradjon itt, és aludjunk, hosszú éjszaka volt ez – dőlt vissza a párnájára Lionel.

-          Mindenki előtt egyértelművé teszi, hogy még nem adtam oda magam, hogy még nem voltunk együtt. Mert magáz. Egy férj nem magázza a feleségét. Zavarba hoz engem, mindenki előtt kellemetlenül érzem magam. Nem ez a szokás. El kellett volna hálnunk a nászéjszakát, ott Greenwich-ben. Miért is nem tettük meg? - szorította meg a párnája csücskét a markában erősen Charlotte, ahogy hátat fordított a férfinak.

-          Alig ismerjük egymást Charlotte. Ismerjen meg. Tudom nehéz elfogadnia, de magamat is kényszerítem most erre. Visszafogva önmagam. Charlotte, ez a legszebb időszak. A várakozás izgalma. Hát maga nem érzi?

-          Még mindig szűz vagyok. És ez a maga hibája! – sziszegte Charlotte. Hallotta az ágynemű suhogásán, hogy a férfi felé fordult. Tenyerét Charlotte derekára simította. A mellkasa Charlotte hátának nyomódott.

-          Csak annyit kértem, hogy ne kapkodjuk ezt el. Rengeteg időnk van még Charlotte. Szeretném, ha különleges lenne. Mindkettőnknek.  Maga a leggyönyörűbb, leggazdagabb, legkívánatosabb nő, akit ismertem. Aki nem titkolja a vágyait. Charlotte ez engem is izgat. Maga más mint a többi nő. maga szexet akar, és tudja is. Ez őrület. Ezt egy nő nem vallaná be és maga megteszi. Jézusom, hát azt hiszi én nem ezt akarom? Azt akarom, hogy eget rengető legyen. De nem akarok csalódást okozni magának. Várjunk még!

-          Ez a maga akarata és döntése. Maga a férfi. S ahogy az este is mondta, bármennyi pénzem is van, nem erőltethetem senkire sem magamat.

-          Charlotte, Charlotte! Isten adjon nekünk tartós boldogságot! – sóhajtotta Lionel, s magához ölelve az asszonyt, lágyan simogatta annak derekát. Charlotte behunyta a szemét. Lassan engedett a mellkasát szorító görcs. Ez elégedetlenség, és tehetetlenség fojtogató szorítása. Belenyugodva ellazult. Végülis a férje itt van, vele van, átölelte és a ritmikus simogatása elálmosította. Nem is olyan vészes, most így megpihenni a férfi ölelésében. Észre sem vette, s könnyű álomba merült.