Szerelemre éhezve

-          Coeur de Noir várában tett vacsorák után, a világítótoronybeli vacsora igencsak csendesnek és szegényesnek tűnhet – jegyezte meg Lionel a bort kortyolgatva a kristálypohárból.

-          Valójában örülök, hogy végre nem kell részeg alakokat kerülgetnem – mosolygott rá Charlotte az asztalra téve a kését a porcelántányérnak támasztva. Lionel nem fűzött kommentárt felesége vásárlási akcióihoz. Nem is igazán tehetett. Hiszen Charlotte az örökségéből vásárolt. Londonból hozatott tányérokat, étkészletet, abroszokat, függönyöket, ruhákat, és parfümöket. A világítótoronyban elegáns kiegészítők sora jelent meg, s Lionel a kristálypohárban gyönyörködött.

-          Haragszik rám – állapította meg Charlotte.

-          Dehogy. Nagyon jó ízlése van Charlotte. Szép holmikat vásárolt, csak kellemetlen, hogy ezt nem én vettem – sóhajtotta Lionel.

-          Szeretné tőlem megvásárolni a kristálypoharakat? – incselkedett Charlotte.

-          Ön kigúnyol! – emelte fel rá a tekintetét Lionel.

-          Sosem… mernék ilyesmit – akadt el Charlotte szava. A gyertyafényben kettesben ültek, meghitten a saját asztaluknál. Végre nem ültek körülöttük annyian, a vacsorák után, Coeur mindig a rendelkezésükre bocsátott egy hintót, amin hazajöttek. Kimerülten csak a szobájukba akartak kerülni. Elég fárasztó volt. Robin folyamatos csacsogása pedig nem hagyott két szót sem váltani a házaspár közt. De most itt volt. Lionellel szemközt. Ha kényelmesen végigfekteti az alkarját az asztalterítőn, megérintheti a férfi ujjait, amelyek az asztalon nyugvó kést igazgatják. Lionel whisky színű szeme most bársonyosan sötéten ragyogott rá a gyertyafényben.  Elakadtak a társalgásban. Lionel megköszörülte a torkát és újra kortyolt a borból. Az orrában volt Charlotte új szerzeményű parfümjének illata. Intenzív friss illat volt. Érzékeket, vágyakat keltő illat. Charlotte ma estére mély dekoltázsú ruhát vett fel, amitől Lionelnek akaratlanul is a nő mellére irányult a tekintete. A várbeli vacsorákhoz sosem öltözött így. De ma este, telt keblei buja érzékiséggel buggyantak magasan a ruha szegélye felé. smaragdköves keskeny, nyakék simult be a mellek közti völgybe. Lionel tehetetlenül emelte a poharat a szájához, kiszáradt a torka. Inni kell.  Ez a nő rafinált. Ismerhetné, kezdhetné már kiismerni, a felesége.

-          Lionel, én… - Charlotte hangja elakadt. Csak rebbenő szempillái pislantak néhányat, aztán elhallgatott és belenyalt a borába.

-          Én is vásároltam a héten – szólalt meg végül Lionel, hogy ő is megtörje a csendet, s az asszony zavarát.

-          Tényleg? – emelte fel rá a pillantását a nő. Másról akart beszélni. Megnyalta az ajkait és várakozón a férjére nézett. Lionel szeme lebbent a finom ajakrúzs ragyogásán. Az asszony ajkai még teltebbnek és még hívogatóbbnak tűntek.

-          Egészen, csak egy kis apróság. Nem olyan nagy érték, de gondoltam mégiscsak szükséges lenne – Lionel a zsebébe nyúlt és kettejük közé az asztalra tett egy ezüst selyemborítású kis dobozt. Charlotte felé igazgatta a kapcsot, majd egy ügyes pattintással felnyitotta a fedelét. A fehér selyempárnán két karikagyűrű pihent. Egy nagyobb, és egy kisebb karika. – Tudom, hogy eredetileg azt a zafírköves gyűrűt kapta tőlem. De ez viszont nem lopott. Én vettem – magyarázta Lionel a gyűrűkre mutatva. – Persze, csak ha… elfogadja, ha … szükségét érzi – keresgélte a szavakat Lionel, tekintve, hogy a felesége még mindig csak meredten nézi a gyűrűket.

-          Ó ez… egy nagyon jó gondolat, igen… szépek – nézett fel Lionelre Charlotte.

-          Akkor, megengedi? – szaladt futó mosolyra a szája széle, ahogy kivette a kisebb gyűrűt a selyempárnából, és megfogta az asszony kezét, s az asztalon átnyúlva felcsúsztatta rá a gyűrűt. Charlotte hasonlóan tett a nagyobb gyűrűvel és némán a férfira nézett. Mi lesz? Csókolj már meg az istenit! Mikor, ha nem egy ilyen pillanatban? Istenem, hát sosem fog már megérinteni? Lionel szemében lobogott a gyertyafény, csupa égető, perzselő whisky a szeme. Charlotte remegve hunyta le a szemét, a bőre szinte sikított egy kis érintésért, annyira vágyott erre a férfira.  Mit tegyen, hogy hozzáérjen? Könyörögjön neki? Ennél kihívóbb ruhát már nem lesz varrónő aki varrjon számára. A ruha válla csábosan leejtve borult a karjára, meztelenül hagyva a vállait, a nyaka ívét, fedetlenül a keble szinte teljes ívét. Mit tehetne még? Szinte minden porcikáját körbeparfümözte. A férfi száraz ujjaival lassan végigsimított a tenyerén, le egészen a csuklójára  bukó aranykarperecig. Charlotte elakadt lélegzettel minden idegvégződéssel próbálta magába szívni ezt az apró lágy, simítást. Nem is tudatosult benne, hogy a férfi felállt közben és ajkát Charlotte halántékához szorította.

-          Jó éjszakát Charlotte! – suttogta a hajába Lionel és, könnyed érintése eltűnt a csuklójáról. A férfi elhúzódott és érintése hűvös nyomot hagyott maga után.

Charlotte a saját ágya szélén ült, finom patyolathálóingjében. Hallgatta a tenger morajlását a kis erkélyen túl. A hullámok nekiszaladtak a partnak, monoton ritmussal. Most mégsem altatta el. A férje utoljára Londonban csókolta meg. Egy közkönyvtárban. Miért vonakodik most? hogy már a felesége? Charlotte leengedett hajával játszadozott, a hosszú fonatokból próbálta kihúzgálni az elhalt szálakat. Bosszantó. Charlotte hátradobta az aranyló hajfonatot, s céltudatosan felállt, lenyomta az ajtókilincset. Férjnél van. S igenis asszony akar lenni. minden tekintetben. Ha kell maga megy a férjéhez. Charlotte sürgető kemény kopogással kért bebocsátást férje hálószobájába, de válaszra sem várva benyitott.  Lionel éppen egy finom metszésű ezüst tőrt tüntetett el a csizmaszárába. Fekete ingjének buggyos ujja megrezzent, ahogy felnézett rá. Lionel tekintete pásztázó volt a selyemszalag mögött.

-          Ó bocsánat…  - akadt meg a lendületben Charlotte és csak nézte férje karcsú izmos alakját, ahogy akár egy fekete macska fürgén mozog.

-          Nem történt semmi. Nem mondtam, de ma éjszaka… khm… nem leszek itthon – köszörülgette a torkát zavarában Lionel.

-          Na igen, azt látom. Dolgozni megy a férjem – nyalta meg cserepesedő ajkait Charlotte.

-          Így is mondhatjuk – húzta fanyar mosolyra a szája szélét Lionel.

-          Nem lenne szükséges ezt csinálnia tovább – jegyezte meg Charlotte.

-          De igen Madame de Noir. Ez az egyetlen dolog, amit továbbra is csinálni akarok és fogok. Az ön hozománya számomra nem létezik, és ehhez tartom magam – egyenesedett ki Lionel, s keresztbe fonta maga előtt a karjait.

-          Megfizetem a ma éjszakát – lépett előre határozottan Charlotte. Egészen hosszú másodpercekbe telt, mire ráébredt, hogy mi szaladt ki a száján. Komolyan azt mondta a férjének, hogy lefizeti, csak töltse vele az éjszakát? Istenem, hogy mondhattam ilyet! – Charlotte figyelte, ahogy Lionel whiskyszín szemeiben pajkos fény kel táncra. Ó igen, a férfi véletlen sem akarta nem úgy érteni ahogy hangzott. Lionel huncut mosolyra húzta az ajkait, amiből sütött, hogy pajzán gondolatai támadtak.

-          Charlotta, maga annyira… progresszív – kereste a szavakat körültekintően Lionel.

-          Hogy érti azt, hogy progresszív?! – viszonozta a pillantását zavartan Charlotte.

-          Azt, hogy meghaladja a korát asszonyom, és a korlátait is! Egy nő nem fizethet meg egy férfit! – felelte szilárdan, de mosollyal Lionel.

-          De igen, ha elég pénze van hozzá. S nekem történetesen van elég – húzta ki magát Charlotte, s pirulását a határozott harciassága váltotta fel.

-          Charlotte, drága Charlotte – ingatta a fejét Lionel, s lassú léptekkel közeledett az asszonyhoz. – Tudja… - hajolt közelebb a nőhöz. – Mit mondanak a városból érkezettekre itt vidéken? – súgta egészen a nő füléhez hajolva. Charlotte vállain, nyaka ívén és karján is felálltak az apró kis szőrpihék és libabőrös lett, a férfi meleg leheletétől, a hangja búgásától és a közelségétől is. Csak értetlenül nagyra kerekedett szemekkel rázta a fejét, ahogy a férjét nézte. Lionel meleg tenyerét az asszony csupasz vállára tette.

-          Azt mondják… - Lionel játékosan az ujja köré tekerte Charlotte egy hullámos szőke hajtincsét. – Hogy a városból érkezettek közt… túl sok – Lionel fátyolos borostyánszemeit belefúrta Charlotte tekintetébe, s izmos combjai nyomásával a falikárpithoz szorította az asszonyt. - …a szerelemre éhes. – Lionel ajkai könnyen végigfutottak Charlotte vállán, nyakán és nyelvével könnyedén megnedvesítette Charlotte füle mögött az érzékeny bőrt. – Igaz a mondás Önre is Charlotte? – lecsapott a nő ajkaira és nyelvét vad táncba vitte. Charlotte megrogyott térdekkel kapaszkodott Lionel vállába és átadta magát a csók elsöprő lendületének. Nem akarta abbahagyni, csak érezni akart, Lionel forró tenyere végigsimította karcsú derekát, sürgetőn rántotta fel a puha patyolat anyagot, s tenyerét birtoklón az asszony fenekére szorította. Charlotte alsónemű nélkül érkezett. Lionel elhúzódott, s kérdőn nézett az asszonyra. – Igaz Charlotte? Sok a városban a szerelemre éhes? Maga az? – kérdezte Lionel elhúzódva.

-          Igen – rebegte Charlotte duzzadt ajkakkal, s kábultan pislogott fel a férfira.

-          Jó éjszakát Charlotte! – mosolygott Lionel, s elhúzódott az asszonytól.