Autumn

Az emeleti kis oldalteremben vacsoráztak. Kettesben. Zuhogott az eső, az erdő járhatatlan. Fabian kedvére ez különösen rossz hatással volt. bezárva tölteni a napokat, ennek csak egyetlen haszna van, hogy Annával többet lehet az ágyban. De ma este sokat kell még innia ahhoz, hogy kedve legyen a nőre. Anna  a mártásban áztatgatta a húst. Halványszín szempillái le-fel rebbentek. Anna sokat csinálta ezt. Fabian pedig sosem tudta, hogy éppen a könnyeit szárítja-e így titokban, vagy mit művel. Anna sosem sírt előtte. De tudja, hogy sír. El kellene hívni James Prescottot, még ha Kittyt is meghívná, talán jobban lenne kedve vidékre jönni. De Jamest nehéz elrángatni Londonból ilyenkor. Anna felnézett rá.  Fabian a pohara fölött visszanézett.

-         Terhes vagyok – jelentette be Anna. Nem lehetett az arcáról semmit leolvasni, belekortyolt a forrásvízbe. Fabian leeresztette a kupát és biccentett.

-         Remek. Ez jó hír – bólintott Fabian, s bekapott egy falat húst. – Akkor visszaköltözöm a saját hálószobámba – rázta meg az ezüst csengettyűt Fabian. Az ajtó azonnal nyílt a csengetésre. – Nathan, fűtsenek be a  délnyugati hálóterembe – adta ki az utasítást Fabian.

-         Parancsára uram – hajolt meg Nathan és diszkréten vissza is vonult. Anna  hátradőlt a székén.

-         Ez mindkettőnknek jó lesz, nemigaz? – nézett a nőre mosolytalanul Fabian. Anna nem válaszolt a kérdésre. Az asztal szélét babrálta feszülten.

-         Ha átköltözöl, akkor én… szeretnék elutazni, Melanie-val – sütötte le a szemét az asszony.

-         Hova?

-         London, Bath talán Walesbe is a Montgomery várba.

-         Minden jó csak az én váram nem, igaz? – vigyorgott rá Fabian.

-         Ha külön hálószobában vagyunk akkor az már mindegy, hogy milyen távol van, nem igaz? – kérdezett vissza hűvös mélykék pillantással Anna.

-         Valóban – bólintott rá Fabian. – Előkészíttetem neked a hintót – felállt a vacsoraasztaltól, de végül még az asszonyhoz lépett, s megemelte a nő kezét az asztaltól, s a szájához emelte a kézfejét. – Bocsáss meg, elfelejtettem mondani, de természetesen nagyon boldoggá tettél a bejelentéssel – mosolygott a nőre.  Anna furcsa arckifejezéssel biccentett.

-         Fabian… - Anna fogva tartotta a férfi kezét.

-         Tudom mit akarsz mondani, én is ugyanezt gondolom, bárcsak fiunk születne – szorította meg az asszony kezét, mielőtt elengedte. Anna riadtan pattant fel ültéből, ahogy látta a férje távozni készül.

-         Én azt akartam, mondani, hogy szeretlek, és…

-         Persze Anna én is szeretlek – biccentett Fabian, de keze már a kilincsen volt.

-         Fabian! – szólt utána az asszony.

-         Tessék Anna! – Fabian hangjában alig észrevehető türelmetlenség csengett.

-         Nem, tölthetnénk még ezt az éjszakát együtt? -  állt az asztalnál megsemmisülten Anna.

-         Reggel pirkadat előtt vadászni indulok. Jó utat Anna! – nyitotta ki az ajtót Fabian.

-         Kérhetek, egy csókot búcsúzóul? – sietett hozzá Anna, s belekapaszkodott a férfi karjába.

-         Ha szeretnéd – köszörülte a torkát Fabian. Anna lehunyt szemmel tartotta az ajkát csókra, de Fabian oldalt fordítva a fejét csak a nő puha bársonyos arcára nyomta a száját. – Isten veled! – súgta Anna fülébe Fabian. – Egyébként, mióta tudod?

-         Már egy ideje – súgta remegő ajkakkal megsemmisülten Anna.

-         Sejtettem – jegyezte meg fanyar grimasszal Fabian. – Többet nem versz át Anna! – nézett a nőre keményen Fabian, s otthagyta az ajtóban. Anna reménytelenül ejtette maga elé a kezét. Fabiant csakis addig érdekelte mindig is, amíg meg nem fogant. Anna reménykedett benne, hogy ezúttal másként lesz. Tévedett. Fabian ahogy megtudta, hogy próbálkozásaik sikerrel jártak, azonnal kiköltözött a közös hálószobából. Már másodjára. Anna bármennyire is akart fiút adni a férjének, tudta, hogy azzal Fabiant örökre száműzné az ágyából. S ezt nem akarta. Lánynak kell lennie! Különben Fabian soha többet nem ér hozzá!

 

Fabian végtelenül élvezte az egyedüllétet. A várban, az erdőben. Nem kellett éjszakára a várba igyekeznie. Akkor és addig volt távol ameddig jólesett. Ez pedig jótékony hatással volt a klánközösségre is. Fabian nem fújt visszavonulót ahogy szürkülni kezdett. Ha rájuk esteledett, akkor az erdőben is aludhattak, nem zavarta őket. Ismét falkavadászatot indítottak. Autumn szorosan Fabian nyomában vágtázott. Őrült módon vágtattak. Autumn kisebb puskát kapott, amivel sokkal jobban bánt.  Fabian kifulladva fogta lépésre a lovát.

-         A többiek? – nézett hátra. Autumn is visszafogta a lovat.

-         Lemaradtak – járatta körbe a tekintetét a fenyveseken Autumn.

-         Mint mindig. Túl óvatosak és túl lassúak. Féltik a nyakukat.

-         Nem ok nélkül – jegyezte meg Autumn.

-         Te nem félsz? – sandított rá Fabian.

-         Tudod hányszor feltetted már ezt  a kérdést nekem, amióta ismersz? – kérdezett vissza Autumn.

-         Tényleg? Arra menjünk! – mutatta az utat Fabian. Autumn csendes beleegyezéssel követte. Némán léptették lovaikat egymás mellett. Egy idő után Autumn megrántotta a lova kantárát. – Mi van?

-         Ez az út kivezet az erdőből – szólalt meg Autumn komoran.

-         Valóban – biccentett Fabian.

-         Hova megyünk? – kérdezte óvatosan Autumn.

-         Ahol még nem jártál – felelte Fabian kedélyesen.

-         Sok helyen nem jártam még – felelte rá a maga természetességében Autumn.

-         Mindig ilyen ijedős vagy? – nevetett halkan Fabian.

-         Nem, csak ha idegen férfiak ismeretlen helyekre vezetnek – felelte Autumn. A kijelentés furcsa volt. Fabian fülének is. Ő is megállította a lovát és végigmérte a fiút újra és újra. Autumn állta a tekintetét, a szürkületben nem látszott, hogy minden pásztázó tekintetre megremeg. Csak a ló érezte lovasa nyugtalanságát, s patás lábával dobbantott néhányat az avarban.

-         A kisfiúk is nagyfiúkká válnak egyszer – vigyorgott rá Fabian. A célzást Autumn elértette.

-         Nem járok kurvákhoz – felelte hidegen Autumn.

-         Ahogy én sem – rázta meg a fejét Fabian. – a húgomhoz megyünk. – Autumn meghökkenten nézett az előtte meginduló lovasra. Fabian az erdő szélén intett, hogy kössék ki a lovakat és gyalog folytassák az utat a tengerparton. Fabian előrement, csizmája alatt recsegtek a törött kagylóhéjak és a kavicsok. Fellépett a halászház lépcsőin, s könnyed koppanással zörgött a ház ajtaján. Kötényébe törölgetve a kezét nyitott ajtót Corinne.

-         Fabian! – sugárzott szét a mosoly Corinne arcán. – De jó hogy látlak! Nem hoztad magaddal a tüneményes kisbabádat? Hol a lányod? – Corinne meglepődve látta, hogy Fabian mellett egy ismeretlen suhanc áll.

-         Ő Autumn, klántag – magyarázta Fabian.

-         Klántag? – hökkent meg Corinne, s kontyba rendezett hajába igazgatta elszabadult vörös fürtjeit. – Hát örülök, hogy megismerhetlek Autumn – szorította magához a fiút Corinne. – Csupa kosz ez a fiú, van kerámiamosdótálunk, megmosakodhatsz, amíg szedek nektek egy kis levest – invitálta beljebb őket Corinne.

-         Dylan? – nézett körbe a faházban Fabian.

-         Dylan apánknál van, anya mindig átcsábítja valami bolondsággal, most kakukkosórát készítenek – rázta a fejét Corinne.

-         Micsoda őrültség! – nyomta a kezét a mosdótálba Fabian, s  a konyhába lépett. Corinne várakozón tartotta a tálat Autumn elé is.

-         Én nem szeretném – nyüszögte a fiú.

-         Jobb ha magadtól csinálod, mert Corinne nagyon érzékeny az ilyesmire, főleg, amióta gyereke van – nevetett Fabian a konyhából, miközben a fedőket emelgette. Corinne a fiút noszogatta a mosdótálhoz. – Emlékszel a gombalevesekre Corinne.

-         Soha az életben nem felejtem el, tudod hogy azóta is rosszul leszek tőle? – nevetett vissza Corinne.

-         Nem főztél gombalevest azóta se ugye? – kiáltotta át Fabian nevetve.

-         De nem ám! Na Autumn! Igyekezz! Megmossam én a kezed? A fiamnak is megszoktam – nyomta a fiú kezét a vízbe Corinne gyengéd erőszakossággal. Autumn kétségbeesetten nézte, ahogy leázik a kezéről a föld és a korom. Corinne egy körömkefét tartott neki, s amikor Autumn tiltakozón rázta a fejét Corinne maga kezdte a fiú ujjait megsuvickolni. – Ti férfiak! Nektek a tisztaság semmit sem jelent – dorgálta kedvesen Corinne, de egy idő után félbehagyta a sikálást. Kikerekedett szemmel nézte a kezében tartott kezet. – ahh, de hiszen… - a fiú riadtan kapta az ujját corinne szájára, hogy ne folytassa. Autumn tudta, hogy mit vett észre Corinne. Corinne aki maga is háziasszony volt. Autumn kezén a mosószappan jól ismert jelei voltak. Ráadásul nem olyan mértékben, mint egy háztartási mosásnál. A dörzsöléstőla hüvelykujjak teljes hosszát kicsípte a mosószappan. De már nem hólyagzott fel, ez a kéz már megedződött a rendszeres vízben ázástól és mosástól. A körmök kifehéredett színe is piros volt a csípéstől, a mosóvíz maró hatásától. Nem volt kérdés a fiú keze úgy nézett ki mint bármelyik mosóasszonyé a faluban. Akik a nemesek ruháit mosták. Hát ezért volt olyan koszos ennek a fiúnak a keze, mint egy klántagé sem. Corinne értetlenül állt, s Autumn csak lesütött szemmel húzta el a kezét Corinne kezéből.

 

Corinne fejében ezernyi kérdés cikázott át. De valamiért mégsem akarta elárulni Autumn-t. Fabiannak semmi sem tűnt fel az intermezzóból, az asztalon lévő süteményből ropogtatott egyet a foga alatt. Corinne visszalépett a konyhába és három tálat tett az asztalra. Corinne futólag újra és újra a bátyjára nézett.

-         Mi van? – rágcsált ráérősen Fabian.

-         Semmi – felelte Corinne. – Anna?

-         Elutazott, fürdőkúrázik, pihenteti az idegeit, meg szépül, meg mit tudom én még mit csinál – legyintett Fabian unottan, s újabb süteményt tüntetett el a szájában.

-         Miért nem mentél vele? – nézett rá furcsa tekintettel Corinne. – Gyere Autumn ülj csak ide a lócára Fabian mellé – irányította Corinne az esetlen Autumn bizonytalanságát látva. Szeme követte Autumn mozgását, ahogy becsusszan Fabian mellé a padra, s lesütve a szemét kezét  elrejti az asztal alatt.

-         Minek mentem volna vele? Bath-ban van fél London, unalmas és nem lehetek elég távol a feleségemtől – grimaszolt Fabian.

-         Azt hittem szereted – ráncolta a homlokát Corinne, ahogy szedett mindhármuknak.

-         Én is azt hittem – rántotta meg a vállát nem törődöm mozdulattal Fabian.

-         Házasember vagy Fabian! Ha elfelejtetted volna – nyomatékosította Corinne, s ideges pillantást vetett Autumnra, aki csak elvörösödött a korom alatt, s még beljebb húzta a nyakát.

-         Autumn fogd be a füled, mert ez nem neked való! – bökte meg könyövékel a fiút Fabian, s áthajolt az asztalon Corinne felé.

-         Nem tudom mit kell magyaráznom azon, hogy érdekből házasodtam. Anna azért a feleségem, mert szükségem volt a pénzére. Az egyetlen amiért az ágyába fekszem, hogy törvényes fiút nemzzek neki. Elég világos voltam?

-         Hogy lehetsz ennyire érzéketlen? – csipogta Corinne. – Mintha nem is egy házban nőttünk volna fel.

-         Hagyjuk ezt Corinne! – rogyott vissza a lócára Fabian.

-         Anna szeret téged és gyereket szült neked – békítette Corinne.

-         S addig fog szülni, amig fiam nem lesz – bólintott rá Fabian, majd mellékesen megjegyezte: - Ja, amúgy megint terhes – Corinne nagyot nézett, Autumn eltorzult arccal fura hangot hallatott. – Nem válthatnánk témát? – húzta el a száját Fabian.

-         De hát még csak nemrég szült – lehelte Corinne.

-         És, azt hiszed nem tudok teherbe ejteni egy nőt, ha akarok? – dobolt az asztalon türelmetlenül Fabian.

-         Nem ezt mondtam – sértődött meg Corinne. – Csak…

-         Jézusom Corinne nőjj már fel! Anna azért jött hozzám, mert nem akart szégyenben maradni egy bukott esküvői terv után, nekem kellett a pénze, ha érdekházasságra akarsz példát, hát a miénk az! Anna azért van mellettem, hogy fiam foganjon tőle, egyébként nem érdekel, hogy mit csinál! Hazajön, megszüli a gyereket, ha nem lesz fiú, akkor megint felcsinálom ennyi!

-         Azt hiszem, tényleg nem akarom ezt hallani – mártotta a levesbe a kanalát Corinne, s zavartan Autumn felé pislantott. Autumn viszonozta a tekintetét, s nem kevésbé volt megkínzott. – Hogy lettél klántag?

-         Autumn fattyú! – felelte rá komoran Fabian, s kanalazni kezdte maga is a levest.

-         Hogy beszélsz! De Noir fiú?

-         Hát persze – biccentett Fabian. – Hol tartja Armand a cigarettáit? – fújtatott idegesen Fabian.

-         Minek az neked? – nézett a bátyjára Corinne, ahogy az Autumnt is fellökve kimászott a sarokból.

-         El akarok szívni egyet, jézusom, hogy fel tudsz idegesíteni Corinne – Fabian keresgélt a konyhaszerkény fiókjaiban.

-         Armand leszokott!

-         Egy szart szokott le! – csattant rá Fabian, s az alsó fiókból előkotorta a cigarettásdobozt, s sietve rágyújtott.

-         Légy szíves ne füstöld tele a konyhát, hajolj ki az ablakon ha ezt a bűzt szívod – mérgelődött Corinne.

-         Azt hittem tíz év házasság után talán felfogsz valamit a férfigondolkodásból corinne. Még mindig az erődben babázol? – mérte végig a húgát Fabian.

-         Miért?

-         Mert naív vagy!

-         Azért mert hiszek a szerelemben és a házasságban?

-         Ezek lányos dolgok, egy nő beszél így! Gondolom az örök hűségben is hiszel! – nevetett Fabian s kifújta a füstöt.

-         Persze hogy igen. Apánk is hű volt anyánkhoz, Armand is hű hozzám! – felelte feldúltan és rendre intőn Corinne.

-         Ezt hiszed? Vagy tudod? – kérdezte Fabian gúnyosan a szája közé emelve a cigarettát.

-         Persze, hogy így van, sosem kételkednék benne.

-         Szemellenzős vagy Corinne. Ha leszállnál a felhőről, amin utazgatsz az életedben, rájönnél, hogy a földön teljesen más dolgok történnek, mint amit te gondolsz ott a kis buborékfelhődön. Vigyázz szét ne pukkanjon a buborék, mert nagyon fájdalmasan érnél talajt – grimaszolt Fabian, s kikönyökölt az ablakba.

-         Hol marad a klán? A többiek? – terelte a témát Corinne.

-         Az erdőben maradtak – felelte rá csendesen Autumn.

-         Csak ketten jöttetek? – rebbent Corinne szeme egyikükről a másikra.

-         Persze. Autumn nem szekál és nem pofázik annyi baromságot mint ti mind -  fújta ki a tenger felé a füstöt Fabian. – Armand?

-         Elvitték a halat a halpiacra – felelte Corinne.

-         Gondolom ebben sem kételkednél soha – dünnyögte Fabian a cigaretta végét pöccintgetve.

-         Mi bújt beléd Fabian? Hol az a kedves aranyos bátyám, aki mindig mellettem állt? – kérdezte Corinne aggódva.

-         Én melletted állok hugi! – Fabian kipöccintette a cigarettát az ablakon túlra, s a húgához lépett.

-         Megváltoztál – bújt a bátyjához Corinne.

-         Butaság, csak belefásultam ebbe a szar életbe, ennyi – nyomott puszit a húga fejére Fabian.

-         Teljesítetted a küldetésed, s elvesztetted a célt magad elől – nézett fel rá a mellkasa felől Corinne.

-         Még mindig van cél. Fiam kell hogy szülessen Annától – sóhajtotta Fabian. – Utána már tényleg nem tudom miért élek – rázta a fejét Fabian.

-         Micsoda butaságokat beszélsz Fabian! – szorította magához a bátyját Corinne. – Szeretlek, én is, Anna is, apa büszke rád, mind szeretünk, igaz Autumn? – fordult az asztalnál ülőhöz Corinne.

-         Igen, igaz – felelte elrekedő hangon Autumn.

-         Menjünk Autumn, későre jár – nézett a srácra komoran Fabian, s kibontakozva húga öleléséből megindult az ajtó felé.

 

Autumn csöndben követte az éjszakában. El-elnyomott egy-egy ásítást. Feljött a hold, telihold volt. A két lovas egymás mellett poroszkált az éjszakai holdvilágnál. Fabian a vár felé vette az irányt, aztán habozott. Fogalma sem volt Autumn merre lakhat, lehet az ő útja nem is erre visz. A fiú sosem beszélt magáról. Mindig csak annyit beszélt, amennyit feltétlenül kellett. Meghúzta magát, mintha megtűrt személy lett volna a klánban. Talán azért mert törvénytelen gyerek? Fabian megnyugvásért ment Corinne-hoz. De amióta megházasodott Corinne más lett. Nem áll olyan támogatóan mellette mint eddig. Mert Corinne olyan családszerető, Corinne hinni akar az ő házasságában is. Nem látja át az egyszerű dolgokat. De hát hogy magyarázhatná el egy nőnek, hogy nem szerelmes a feleségébe, és a gyerekeinek csak a neme érdekli, s amíg nincs fia, addig nem is számít, hogy van-e gyereke vagy nincs. Corinne egyszerre Anna pártját kezdte fogni. Corinne állandóan Annáról kérdezget, meg a gyerekről. Holott Fabian éppen, hogy el akarja felejteni őket. Autumn senkiről se kérdez. Most látta életében először Corinne-t s még róla sem kérdez. Szegény Corinne, áldott jó a szíve, érzékeny, szerető, meleg szív. Csak ne sérüljön soha. Corinne így szép.

-         Te Autumn, merre laksz? – nézett a fiúra Fabian.

-         Ezüstharmat után a második faluban – felelte Autumn csendesen.

-         Szerinted kerestek minket?

-         Nem tudom.

-         Egy idő után úgyis elunták. Hazamentek – rántotta meg a vállát Fabian. – Hogy tetszett a húgom?

-         Kedves. Mert? Össze akarsz házasítani vele?

-         Ő már házas.

-         Tudom, csak viccelni próbáltam.

-         Ma nincs hangulatom. Megyek leiszom magam. Akarsz feljönni a várba? – kérdezte Fabian megrántva a lova kantárát. Autumn levegő után kapott. Fabian italozni hívta. Csak őt, a klán nélkül. Végre közelebb kerülhet a klánvezérhez. Legalább addig, míg részegre nem isszák magukat. Nagy lehetőség az újonnan bekerültnek.

-         Sajnos nem lehet, bár csábító az ajánlat – vigyorgott furcsán a srác. – Nem lenne tanácsos.

-         Vár egy asszony ott a faluban? – ugratta Fabian a fiút.

-         Valahogy úgy – biccentette felé a fejét Autumn.

-         Na jól van, akkor majd…Puska van nálad?

-         Igen. Jó részegedést! – ösztökélte mozgásra a lovát Autumn, s eltűnt az éjszakában. Már a kocsma is bezárt, mire Autumn hazaért.  Legalább ma este nem kell még a körme alól is kivakarni a földdarabokat, Corinne kézmosásra kényszerítette, s ezzel a lány előtt lebukott. Vajon miért nem árulta el azonnal? Megtehette volna, de mégis hallgatott. Talán a kíváncsiság. Tudni akarta, mi lesz a történet vége. S ezt Autumn is szerette volna tudni, belemártotta tenyerét a mosdóvízbe és lemosta a kormot az arcáról, levette a svájci sapkát , s hosszú hajfonata a hátára omlott.