Kétségek egy életesemény előtt

Montgomery szalonjában igazi háború dúlt. Anna ibolyakék ruhában járt kelt. Zavarta a tüll a derekánál. Feszült volt és ingerült. Ráadásul úgy érezte a feje felett intézkednek, a beleegyezése nélkül, a megkérdezése nélkül.

• Apa! Fel nem foghatom, hogy ígérhettél oda annak a de Noirnak! – csattant Anna erélyesen.
• Akkor este nem Williammal jöttél haza hanem vele! Azt hittem örülsz, ha most beavatlak a terveimbe!
• Apa! A boldogságomnak mióta lett köze a te terveidhez? – harsant Anna. – Pont a de Noir fiú! Nem is ismered őket!
• Julien de Montmarte gazdag vagyonos férfi, az unokaöccse nemkülönben!
• De szinte semmit nem tudsz róluk! Willt úgy fogadtad el, mintha a fogadat húznák.
• Az más, az Richards!
• Úgy és a de Noir fiú miben más?
• Megbízhatóbb, politikusok, régi nemesi család!
• Köznemesek! – vágott vissza Anna.
• A nagyapja Lord de Noir. A fiú egyenes ágon örökli a Lord címet! – emlékeztette Montgomery.
• Fel nem foghatom mióta lettél ennyire sznob! – hadonászott Anna. – Apa én nem hagyom, hogy rászedjenek! Érted? Nem engedem, hogy engem rászedjenek. Nem nyújtom akárkinek a kezem!
• Huszonkilenc vagy kisasszony! Szerinted könnyű ilyen korú lánynak partiképes vőlegényt találni?! Jobb lenne egy özvegy gróf? Akinek a gyerekeit is te nevelheted?
• Fabian de Noir huszonkettő sincs! Egy gyerek! Ráadásul hozományvadász! – kiáltotta Anna.
• Anna! Fékezd magad! Legalább hallgasd meg a kérését!
• Nem fogom tűrni, hogy ez a kis fiatal suhanc elém térdeljen és feleségül kérjen! Nevetséges helyzetbe hozol apám! – Julien biccentett, jobb ha nem hallgatják tovább apa és lánya veszekedését és Julien egyszerűen belökte a kétszárnyú ajtót.
• Üdvözletem a Montgomery családnak! – lépett elsőként Annához és behódoló meghajlást produkált előtte. Majd politikus riválisához lépett. – George micsoda öröm! Öröm, hogy itt lehetek a kedves invitálásodra. Az unokaöcsém már bizonyára ismered.
• Anna, a zeneszalonba átkísérnéd az urat?! Hogy négyszemközt lehessetek? – meresztgette lányára a szemeit rendre intően Montgomery. Anna hosszan teleszívva a tüdejét kapta fel tüllökkel tarkított szoknyáját és Fabian előtt elhaladva csak a fogai közt szűrte
• Monsieur, ha velem tartana! – válaszra sem várva viharzott tovább, egyik szoba a másik után. Anna dúlva lökte ki az ajtókat és csak a zeneszalon közepén torpant meg. Fabian tudta, hogy ez lesz a kijelölt hely. Hófehér aranylón festett zongora uralta a szobát. Napfényes volt, világos. Londonban mindig esik. Ma azonban ragyogó volt a napfény. Fabian betette az ajtót maga mögött. Anna borostyánszín aranyló haja egyenesen omlott a lány gömbölyű vállaira. Kipirult az arca, hűvös a kék szemek elutasítása. Anna elfordította a fejét és tüntetőlegesen a Montgomery parkra nézett. Édes vaníliaillat terjengett a szobában. Mint Corinne süteményeinek illata. Émelyítő, édes, varázslatosan kábító. Anna a ruhája tülljeivel babrált. Ott állt a szoba közepén, dús szoknyáiban, féken tartott indulatokkal, kecses fejtartással, elegánsan. A dúsgazdag Montgomery lány.
• Anna! – kezdte Fabian a tőle telhető legóvatosabb hangon.
• Gondolom boldog, elégedett, sőt önelégült! A nagy vadász elfogyaszthatja zsákmányát – fröcsögte Anna. – Nem hittem, hogy ma erre a napra ébredek.
• Szép napunk van nem igaz? Anna! – tette le a fekete bársonydobozt a zongora tetejére Fabian. – Tudja, hogy miért jöttem.
• Essünk túl rajta! Ne húzza sokáig a kínos perceket – tette egyik kezéből a másikba a ruha tülljeit Anna.
• Szeretném, ha nem érezné magát kínosan. Velem – tette hozzá Fabian.
• Maga szerint hogy érzem magam itt ebben a percben? – nézett rá fagyosan Anna. De szeme sarkában könny gyűlt. – Meg vagyok alázva. A fejem felett összejátszott ellenem. S még módomban sincs visszautasítani a kérését. Az esélyt sem adta meg nekem, hogy nemet mondjak az ajánlatára! Sarokba szorított, mint egy vadat és nézi a vergődésemet! Miért? Miért nem figyelmeztetett?
• A vadász sosem figyelmezteti a vadat, hogy aztán elmeneküljön előle – felelte futó mosollyal Fabian. – Gyűlöl? Anna, télen megmentette az életemet.
• Kérem, ne beszéljünk ezekről a dolgokról. Könnyítse meg nekem ezeket a perceket, ezeket az órákat, napokat, heteket, hogy nem kényszerít arra, hogy eljátszam mindenki előtt, hogy jól vagyok, hogy boldog vagyok, vagy bármit. Kötelességem itt lenni, kötelességem igent mondani, tegye fel azt az istenverte kérdést és hagyjon magamra! – Anna suttogott, de hangja olyan volt, mint egy halk, elfojtott sikoltás. Fabian most először gondolkodott el, hogy talán nem jó irányból kezdte az egészet, nem jól haladt az úton, hogy Annát megszerezze magának. Ahogy Anna szeméből kihullottak az első könnycseppek.
• Anna! Tudja, hogy mindent megtennék azért, hogy boldognak lássam – suttogta Fabian közelebb lépve.
• Kérem ne kínozzon! Hagyja meg nekem legalább azt hogy ne tiporja földbe az önbecsülésem. Adja meg nekem azt, hogy tartással vigyem ezt végig. Igyekezzen az istenért! – Anna ujjaival elmorzsolta a könnyeit és lehunyt szemmel mély lélegzettel lépett közelebb. – Hivatalosan, ahogy kell Monsieur de Noir. Tegye fel a kérdését! – vett mély levegőt Anna önmérséklettel a hangjában.
• Tisztelettel teszem fel a kérdést Anna Montgomery, hajlandó feleségül jönni hozzám? – emelte le a zongorafedélről a bársonydobozt Fabian.
• Igen – préselte elfojtott sírásra kész hangon Anna. Nem nézett Fabianra. Nem volt szerelmes pillantás. Nem voltak csókok. Még annyi szenvedély sem volt, mint akkor, amikor Anna William Richards menyasszonya volt. Anna egy összetört nőként állt előtte. Akitől elvették már a választás lehetőségét is. Csak a meredély szélén billegő tartása maradt meg. Rezgett, ingott, és Anna félt, hogy ezt is elveszíti, talán ebben a percben, ahogy Fabian kiemeli a gyönyörű brilliánsokkal kövezett drága eljegyzési gyűrűt a bársonytok párnái közül, és vékony, jéghideg reszkető ujjára csúsztatja. Nem ért hozzá, csak amennyire szükséges volt. Fabian megtartotta a tisztes távolságot, s azt tette, amit próbált, amióta csak ismeri ezt a nőt. Próbálta megérteni. Mennyiben választotta Anna William Richards-ot egykor? Ki tudja már azt. Anna olyan fiatal volt akkor, évekkel ezelőtt volt. Anna szerette a kényelmes életet. Nem kényszerítette William semmire. Anna talán nem is vágyott sosem többre. Nem akart táncolni, unta a londoni társalgást, William védelmet jelentett minden férfi erőszakoskodásától. Kivéve őt. Fabian de Noirt. Aki fittyet hányt arra, hogy ez a nő valaki másé. Berobbant, követelte, inzultálta, provokálta, bármit megtett, csak hogy Anna tökéletesre felépített kis életét megingassa. S most látta, hogy Anna rezzenetlen élete sziklaszirten áll, s könnyen lezuhanhat a mélybe a legkisebb lökéstől is. Annának azért tetszettek az akkori csókok is, mert valójában egy másik férfi védőszárnyai alatt kísérletezhetett, játszadozhatott, tiltakozhatott.
• Anna! – kezdte Fabian, látva, hogy a lány, még mindig lehunyt szemmel áll, mártírarcát mélyen elrejtette sápadt szoborálarca mögé.
• Kérem, menjünk vissza a társasághoz – nézett fel az ajtóra Anna acélos tekintettel. Nem nézett a gyűrűre, s nem nézett Fabianra sem.
• Ha kívánja – Fabian zsebébe csúsztatta a bársonytokot és Anna után sietett. Anna úgy vette fel arcára a megközelíthetetlenség rétegét egyik ajtótól a másikig, hogy mire kiértek, nyoma sem volt a könnyeknek. Sem érzelmeknek, sem gyötrődésnek.
• Mi a helyzet fiatalok? – kérdezte Montgomery egyikről a másikra nézve.
• Papa, had mutassam be a vőlegényemet – mosolygott lefegyverzően kedvesen Anna. Mintha nem is ő lett volna a zeneszalonba. Ez az Anna idegen volt. – S megengedjük neked, hogy te gratulálj elsőként nekünk – tolta arcát fagyosan apja elé Anna. Montgomery magához ölelte a lányát. Forgatta a márványlapon. Anna szoknyája suhogott, szinte angolkeringőt jártak néhány másodpercig. Montgomery megcsodálta a drága brilliánsokal kirakott egyedi eljegyzési gyűrűt, és el volt ragadtatva tőle.
• A te boldogságod az én boldogságom is – mondta neki az apja.
• Hát persze papa – biccentett Anna, kibontakozva az ölelésből. – Mikor lesz az esküvő? Fabian, neked már biztos számtalan ötleted van! – nézett rá Anna élénken, szinte rendre utasítóan, de a hangjában, az arckifejezésében semmi sem utalt erre.
• Szeptember drága Annám! – biccentett Fabian.
• Kitűnő választás kedvesem! Nem tél, nem nyár, átmenet. Amilyen az életünk. Minden csak átmeneti állapot – mosolygott rá Anna.
• Nem Anna drágám! Azért nem augusztus, mert arra a hónapra már van a nevedben kiküldött esküvői meghívó! – felelte hűvösen Fabian.
• Való igaz – emelte meg a fejét Anna. – Akkor sietnünk kell, össze ne keverjék a két eseményt.
• Mivel te drágám már ilyen rutinos vagy az esküvői meghívók szétküldésében, ismét lesz egy kis feladatod. Asszonynak való feladat nem igaz? – mosolygott negédesen Fabian és megragadta Anna könyökét, hogy az ablakmélyedésbe vonja.
• Elrángatott az apámtól! – sziszegte Anna.
• Igen. Ugyanis legközelebb az esküvőn találkozunk. Nem zaklatom fel, még a végén elbőgi magát nekem, és tudom, hogy irtózik minden érzéstől vagy érezelemnyilvánítástól. Csak figyelmeztetni akartam, hogy ne merészeljen abban a ruhában megjelenni az esküvőnkön, amiben William Richardsnak akart örök hűséget fogadni! Remélem világos és érthető voltam! – sziszegte Anna fülébe Fabian.
• Ne aggódjék, nem fordul elő velem, hogy összetévesztem egy úriemberrel – vágta hozzá ridegen Anna. – Új ruhát varratok, mert én megtehetem, Monsieur de Noir! – mosolygott rá hidegen Anna. Suhogó szoknyával visszatért apja és Julien közé. – Uraim, Fabian máris elbúcsúzott tőlem, úgy tűnik még rengeteg dolga akad, most az esküvői előkészületekben. Nem is tartom fel és Fabian kedvesem én megbocsátok, a sietésért, megértem, hogy már alig várja, hogy feleségeként lásson újra. Addig is a viszont látásra! – nyújtotta kezét Fabiannak sietősen Anna.
• Jó készülődést Annám! – húzta magához a lányt kezénél fogva Fabian és csókot nyomott Anna sápadt arcára. – Mr. Montgomery – szorított kezet leendő apósával Fabian. Nagybátyjával távozott.
• Nyélbe ütöttük a dolgot fiú! – csapott a tenyerébe elégedetten Julien. – Ugye nem most kezdesz keseregni?
• Nem, dehogy, csak még magam sem hiszem el – felelte bágyadtan Fabian.

Két hét a Grand Hotelben és ismét itthon. Van, amit egy nyár alatt kevés lesz feldolgozni. Ez pont az a fordulat volt az életében. Pedig már mennyi előkészületet igényelt. Julien de Montmarte fizette a méretre szabott vőlegényi ruháját. Fabian hazautazott és képtelen volt közölni a szüleivel, hogy házasodni fog. Csak így. Hogy lehet ezt közölni? Egyáltalán mit mondjon? Hogy összejátszott Julien de Montmarte-al? Hogy Julien tető alá hozott neki egy házasságot? Azzal a nővel, akit Fabian választott? Ha az apja ezt megtudja, szóba sem áll vele. De nincs ötlete. Hetek óta nincs ötlete. Armanddal köveket dobáltak a tengerbe. Olyan megnyugtató tud lenni a parton a kődobálás. Talán ezért olyan idilli és békés minden a húgáéknál? Mert a parton vannak, mert tengerzúgást hallgatnak minden nap?

• Most mihez kezdjek? – szólalt meg újra Fabian.
• A nyakadon a menyegző, most már elő kéne hozakodnod vele otthon, mert apád irtó pipa lesz rád is! – hajította el a követ Armand.
• Szép dobás! – figyelte a kő ívét Fabian. – Tudom én csak, valahogy szóval érted ez elég fura helyzet. Azt hiszik, hogy a hátuk mögött csináltam. Mint ti.
• Ez nem ugyanaz.
• Hát nem, de majdnem – ingatta a fejét Fabian. – Ráadásul tudom, hogy mit fognak mondani! Túl fiatal vagyok a házassághoz!
• Igazuk van, ráadásul túl lökött is vagy hozzá. Hogy bír ez az Anna?
• Sehogy. Ki nem állhat!
• Mh üdítő házasságod lesz Fabian. Ezt akartad? Biztos, hogy ezt akartad?
• Már magam sem tudom. A de Noir várat akarom, egy szűz lányt, egy gazdag lányt. Ezt akartam, ezek teljesülni fognak még idén. Hát ennyi – rántotta meg a vállát Fabian.
• Őszintén válaszolj: szereted? – nézett rá kutatva Armand.
• Fogalmam sincs. Talán szeretem. De ő nem szeret viszont – hangolódott le Fabian. – Armand, úgy érzem, szörnyű hibát követtem el. Félek, hogy… szóval nem tudom mi lesz, mire számítsak Annától érted? Most már a feleségem lesz és… nem is ismerem, ráadásul nem is szeret. Mit művelek én? érted? Mennyivel egyszerűbb lett volna valakivel csak összefeküdni és aztán megházasodni, mint ahogy ti csináltátok. Tudtátok mire számíthattok egymástól. Rokonok is vagytok. Ismeritek is egymást. Nekem is ezt kellett volna tennem. Anna vadidegen, ráadásul szerintem utálja a vidéket. Jézusom elveszek egy nőt, aki irtózik mindattól, ami én vagyok! – rogyott le a köves partra Fabian.
• Fabian úgy viselkedsz mint egy gyerek. Hamarosan családfő leszel, férj! Ne bizonytalanodj el állandóan! Tarts ki az elhatározásaid mellett! Légy már egy kicsit tökösebb! – rázta a fejét Armand.
• Ha ez csak ennyin múlna. Azt hiszem… félek Annától. Ez komoly – préselte össze az ajkait Fabian.
• Fabian szerintem ne ronts a helyzeteden, amin lehet próbálj inkább javítani – nézte a magába zuhant fiút Armand. – Vagy hagyd a francba az egészet!
• Nem hagyhatom Annát az oltárnál! Sosem bocsátaná meg! Szerintem belehalna, komolyan – mormolta Fabian.
• Jó, csak amióta visszajöttél Londonból, nem vagy önmagad Fabian. Magadba fordultál, bizonytalan vagy, gyötrődsz, kétségbeesel. Jesszusom nem tesz rád jó hatást az a nő én ezt érzem! Érted?
• Jól van, megyek haza, mert apám megint nem érti, hol lopom a napot – állt fel Fabian s leporolta a nadrágját.

• Fabian! Ez meg mi! – harsant Robin hangja a vadászházban, ahogy Fabian betette a lábát a házba.
• Apa! Mivel nyaggatsz már megint! – dörzsölte meg a tarkóját Fabian.
• Mivel? Te mivel nem zaklatsz? Ez valami tréfa? Egy esküvői meghívó érkezett, amin a te neved áll édes fiam, az van! – tolta Fabian elé a díszes kártyalapot Robin. Fabian meghökkenve vette át. Anna nem tétlenkedett, és kitett magáért. A meghívókártya gyönyörű volt. Elegáns, rokokó stílusban aranynyomattal vésett minták és a két név: Anna Montgomery és Fabian de Noir esküvője. A Westminster apátságban. Szeptemberben. Fuh! Fabian felnézett a szüleire akik kérdőn néztek rá vissza.
• Öhm… hát ez…izé… - vakargatta a tarkóját kínosan feszengve Fabian.
• Ez most komoly? – támadt Fabiannak Maria. – Ez az az Anna Montgomery aki a délutáni teánkon megjegyezte, hogy szerinte a szűk folyosók alkalmatlanok minden házban és olyan házban sosem lakna, ahol nincs tisztességes nagyméretű folyosó?! Egy folyosó?! Fabian! Annak a lánynak, még a folyosóméret sem mindegy! – borzadt el Maria és kitépte Robin kezéből a kártyalapot és hitetlenkedve nézte a meghívó szöveget.
• Jól van tudom! Nem kell mindjárt leharapnotok a fejem! – vakargatta a feje tetejét Fabian. – Szerettelek volna titeket még ráhangolni erre a dologra, meg úgy előkészíteni a hangulatot erre, a fene se gondolta, hogy Anna ilyen gyorsan szétküldi a meghívókat – húzta be a nyakát Fabian, ahogy szüleire nézett.
• Azt hittük vőlegénye van! De azt nem tudtuk, hogy te vagy a vőlegénye! – csattant Robin.
• Hát, mert izé… akkor még nem is én voltam a vőlegénye – húzta össze magát Fabian.
• De…de hát mi miért nem tudtunk erről az egészről? Miért kell ezt titkolni? Hiszen alig találkoztatok néhányszor! Ez igazán semmi! Egyáltalán mikor kérted meg a kezét? – zúdította a kérdéseit a fiára Maria.
• Hagyd csak! – legyintette le Robin. – Én már tudom mikor kérte meg a kezét. Most, amikor a Grand Hotel Imperiálban kirándult a fiacskánk. Igaz Fabian? – nézett a fiára mindent tudón Robin.
• Hát igen. Tényleg akkor kértem meg a kezét – harapott a szája szélére Fabian.
• Akkor sikeres kiruccanás volt. Remek. Mondhattad volna, hogy lánykérőbe mégy, akkor nem adom olyan foghúzva azt a pénzt. Meg miután hazajöttél kinyöghetted volna, hogy sikeres volt az utad, nem csak begubózol és az áruló testvéred szoknyája után futkosol az erdőben! Gondolom őket is meghívtad, ott lesz azzal a kis fattyúval is, azzal a házasságon kívül fogant kis ördöggel jönnek! – szitkozódott Robin.
• Robin! – szólt rá Maria. Majd fia felé fordult. – De édes kisfiam miért titkolóztál előttünk? Miért nem segíthettünk a terveidben? Miért nem mondtad, hogy szerelmes vagy? – nézett a fiára tanácstalanul Maria.
• Anya, nem akartam elmondani, mert ha kudarc, akkor tudom, hogy hogy reagáltok. S nem volt kedvem a morgolódásaitokat hallgatni. Aztán amikor kiderült, hogy mégiscsak lesz esküvő, akkor meg már féltem, hogy mondhatnám ezt el úgy, hogy ne érezzétek úgy, hogy kihagytalak belőle titeket. Tudtam ,hogy utáljátok Annát. Tudtam, hogy ki nem állhatjátok az egész Montgomery-társaságkört és mennyire feszélyezve érzitek magatokat velük. És nem akartam senkit sem kitenni ennek a kínos kényszeredett találkozássorozatnak.
• Pont Anna Montgomeryt? Azt a hideg, érzéketlen nőt kellett megkérned? Aki mindenen fanyalog? Semmi sem tetszik neki? Mindennel elégedetlen? Kibírhatatlan a nő érted? Hogy is mondhatott neked igent én ezt sem értem – rázta a fejét Robin.
• Apa! Anna a választottam, hamarosan pedig a feleségem lesz. Légy szíves és próbáld meg ezt elfogadni – szólt rá erélyesebben az apjára Fabian.
• Robin, ebben Fabiannak igaza van. Bármi is a véleményünk a lányról, most már de Noir lesz.
• Jézusom! – fújtatott Robin és legyintette a levegőbe. – Megyek, leiszom magam inkább!

Maria kettesben maradt a fiával. Fabian kedvetlenül pillantott fel az anyjára. Nincs ellenvetésük az egyértelmű volt. Csak nem értik. Sem a választást, sem a titkolódzást, semmit. Még Fabian sem érti a saját esküvőjét. Hogyan érthetné meg ez a két ember. Maria fejével a konyha felé intett. Fabian kedvetlenül követte az anyját.

• Nem tűnsz boldognak – jegyezte meg Maria, miközben a növényeket kötözte.
• Boldognak? Anya kérlek… - túrt a hajába idegesen Fabian.
• Miért érzem úgy, hogy ez az egész házasság valami kényszerű egyezség része? Miért érzem azt, hogy célod van de vágyad nincs? Miért érzem azt, hogy amióta hazajöttél inkább szomorú vagy?
• Anya…! – szólt rá Fabian.
• Én nem az apád vagyok. Ki vele? Miért Anna?
• Mert gazdag – adta meg a választ Fabian.
• S a cél?
• Megveszem a de Noir várat – felelte Fabian komoran.
• Ennyi? – nézett a fiára kutakodva Maria.
• Többé-kevésbé.
• Érzel is Anna iránt valamit?
• Fuh. Fogalmam sincs. Most nem tudom. Most inkább haragot, dacot, elégedetlenséget, idegességet, félelmet. Fejest ugrok egy házasságba és már alig tudom, hogy miért. Elkapkodtam az egészet, ezt érzem. De most már nincs visszaút – sóhajtotta Fabian.
• Fabian mindig van visszaút, ha nem vagy biztos benne, akkor hagyd a fenébe – rázta a fejét Maria.
• Anya! Ez nem így megy! Nem ugrálhatok ki-be egy esküvőbe, egy házasságba, miközben kötve a kezem, miközben ígéreteket tettem, üzleteket, terveket szőttem. Anya ez ennél sokkal bonyolultabb. Kell nekem a de Noir vár. Megesküdtem rá, hogy visszaszerzem. Gyerekkori vágyam az a vár anya, s ha ehhez Anna Montgomeryt kell elvennem akkor megteszem.
• Bár megértenélek Fabian. De ebben a percben azt hiszem Corinne-t jobban megértettem mint téged. Azt hiszed olyan fontos az a vár?
• Anya! Nekem fontos az a vár! Én de Noir vagyok! Nekem fontos!
• Jól van, jól van. Én csak azt akarom, hogy jó életed legyen! – nézte a fiát tanácstalanul Maria. – Egyedül nem tudtad volna megkérni a kezét. Volt segítőd Londonban igaz? Kicsoda?
• Julien. Julien de Montmarte…
• TE jó ég! Ha ezt apád megtudná…
• Hagyjuk anya! – lökte ki a konyhaajtót Fabian, s otthagyta szüleit.

A meghívó megérkezése óta az egész klánban nagy mozgolódás történt. Mert természetesen mindenki megkapta a meghívót. Az egész család. Kivétel nélkül. Maria Londonból hozattatott ruhaanyagot, amit majd Ezüstharmaton varrat. Robint is próbálta lebeszélni a nevetséges tollakról. Fabian tehetetlenül nézett ki a fenyvesekre. Anyjáék vitatkozva ültek az asztalnál.

- Tehát szeptemberre lefoglaljuk a villát. Hány hintóra lesz szükségünk. Egyáltalán Fabian te külön kocsival mégy? – nézett a fiára Maria.

- Igen Armanddal érkezünk az esküvőre, egy fogaton Anna a Montgomery villából jön és terv szerint egyszerre érkezünk a templomhoz – dobolt az ujjaival türelmetlenül Fabian.

- Az egész család ott lesz! Istenem – sóhajtotta Maria. – Túl nagy a család! – sopánkodott.

- Az én családom egyáltalán nem túl nagy – vágta rá sértetten Robin.

- Szerintem nem kellene ezt így felfújnotok – jegyezte meg Fabian.

- Túl hamar jött ez az esküvő, nem vagyunk rá felkészülve – morogta Robin. – Ráadásul egy ekkora esküvőre! Fabian! Te tisztára megőrültél! Fél Londont meghívtátok! – dühöngte.

- Tudod apa, én meguntam a sunyi, titokban köttetett esküvőket, amik a családunkban voltak jellemzőek az utóbbi években. Ha én házasodok, arról tudjon fél Anglia! pontosan! – csattant az apjára Fabian.

- Ne veszekedjetek! Istenem csak ne kezdjetek el veszekedni – szólt rájuk Maria.

- Látod, hogy beszél velünk? Látod? – mutatott a fiára Robin.

- Apa, tudod én nem fiatalkorút veszek el, hogy Gretna Greenbe kelljen vele az első kápolnáig rohannom – vágta az apjához Fabian.

- Valóban, mert egy harminc éves aggszüzet veszel el, csodás, vagy nem is szűz? Felcsináltad? A családunkban úgyis így szokás mostanság házasodni! – dörrent rá haragosan Robin.

- Nem. Egyáltalán nem erről van szó, mert én mint említettem nem követem a ti példátokat. Anna érintetlen és ártatlan. Minden tekintetben.

- Mindjárt gondoltam. Amilyen unalmas, kinek lett volna kedve hozzányúlni!

- Apa fejezd ezt be!

- Ti fejezzétek be, ez a beszélgetés nem vezet sehová! – szólt rájuk erélyesen Maria.

- Van fogalmad róla mennyi pénzbe kerül egy ekkora esküvő? – vágta még a fiához Robin.

- Akkor mi a faszért csináltuk ezt az egész londoni felhajtást, ha nem ezért!? Hogy egy gazdag nőt vegyek el!? Hah? Akkor mire volt jó az egész kibaszott családot szétkúrnotok! Mert a ti művetek minden! Armand! Corinne! Én! Remélem elégedettek vagytok végre! – ordította rájuk Fabian és kirohant.