Ahogy a könnyeimet törölgetve haladok a hideg Manchesteri utcákon csak arra gondolok, hogy nem ez az első alkalom. Hogy sírok. Hogy azt sírom, hogy haza akarok menni. Furcsa volt mindig ez a kijelentésem. Pedig többször mondogattam. Szinte állandóan. Magamban, olykor hangosan is.
Haza akarok menni.
De… hol van az a haza? Sosem tudtam. Sosem ismertem. Csak a vágyat. Hogy legyen egy hely, ahova azt mondom. Szeretnék hazamenni. Engedjetek haza!
Megállok és a vörös falnak döntöm a hátam, s vigasztalhatatlanul zokogok. Fogalmam sincs, hogy hol van ez a haza. Nem különbözök attól a hajléktalantól, aki ott kuporog az út szélén ebben a hidegben.
Nincs otthonom. Ace-nek van egy háza, a Cola House, Kimnek van egy háza, a Hársfa-kastély, anyámnak ott a lila-szürke lakás, Noelnek a barna-fekete. Naponta nem tudom hány házat értékesítek, azoknak a vásárlóknak is van ingatlanuk, nekem fizikailag ingatlanom nincs. Sosem volt rá pénzem. Én mindenütt csak a tartozék voltam a lakáshoz. A gyerek, a menyasszony, a feleség.
Szóval hiába kiáltom bele a manchesteri éjszakába, hogy haza akarok menni!
Nem tudom hova akarok menni. Az én hazám, az én otthonom nem létezik.
Emlékszem, még ott a várban, gyerekként, a fürdőkádban ülve azt mondogattam, hogy haza akarok menni, anyám meg furán nézett rám, hogy de hát itthon vagy.
Ma már nem teszem szóvá, senkit sem érdekel, hogy én haza akarok-e menni. A leginkább a kis Axelt értem meg. Ő is haza akar menni. Neki vajon mi az a haza? Ő tudja? A tóparti ház, ahová születése után hazavitték? A kastély? Ahol most él? Mi hát az otthon?
Én… nem tudom. Dylan mindig azt mondta, fogalmazzak tisztán. Tegyem fel a kérdéseket tisztán. Annak, akinek szól. Lehet, hogy Ace-től sem tisztán kérdezek és magamtól sem.
Acetől valóban azt akarom kérdezni: fontos vagyok én neked? Én? Fontosabb, mint Kim? Mint Colleen? Szeretsz még? Szeretni fogsz mindig?
Magamtól mit kérdeznék? Őszintén. Mi a kérdésem önmagamhoz? Hogy mit akarok? Hogy kit akarok? Hogy mit akarok egy kapcsolatban? Egy férfitól?! Mert ez az igazi kérdés.
Noelben és Owenben szerettem a komolyságát, az intelligenciáját, a műveltségét, az eleganciáját.
Alexban és Dylanban szeretem a megbízhatóságát, a nyugalmát, azt, hogy megnyugtat, hogy vele minden békés, minden kedves, minden szerethető, kiegyensúlyozott. Megoldható. Támasz.
Ace-ben szeretem, hogy vele sosem unatkoztam, soha. Mindig szokatlan volt, meglepő, vad, kiszámíthatatlan, laza, vagány, titokzatos, minden, ami az ellentétem.
Átvágok az úttesten és közben a tárcámat keresgélem a zsebemben, a legnagyobb bankjegyet veszem elő.
Menjen, vegyen magának valamit, ami boldoggá teszi! - nyújtom át a hajléktalannak. Azt hiszem minden benne volt. Talán ő tud magának venni valamit, ami boldoggá teszi. Még ha az csak egy üveg ital is. Én az igazi boldogságomat nem tudom megvásárolni. Ez a felismerés, amire talán mindketten eljutottunk Ace-el. Külön- külön. Hiába tudnánk bármit megvásárolni most már magunknak. Nem leszünk boldogabbak. Hiába Ace mesés vagyona hozzá.
A férfi megrökönyödve néz rám, és szinte elmenekül tőlem a pénzzel a kezében. Mintha legalábbis megvásároltam volna az otthonát, ezt a kockakövet itt a manchesteri hideg utcán. Ő milyen otthonosan berendezte magának ezt a zugot. Ahogy én nem tudok otthonosan berendezni több száz négyzetmétert az ipari negyed átalakított modern gyárépületében.
Csak nézek utána a kihalt utcán. Továbbsétálok én is a Cola House irányába. Tudom, hová mennék. Ahova amióta csak ismerem Ace-t mennék. Vissza Dylanhez. A régi klubba. Berobbanni és lesmárolni. Dacból, tiltakozásul, egy fényképért. Egyetlen képért, ami akkor a világomat jelentette. Egy közös kép Dylan-nel. Még mindig őrzöm a telefonom mögött a tokban. Jobban jellemez ez a kép engem, mint bármi más.
Nekem csak pillanatok jutnak. Évtizedenként egy. Egyetlen pillanat. Amiben én vagyok. amiben önazonos vagyok. Amiben azt teszem, amit igazán akarok. Amiben nem érdekel senki és semmi. Még önmagam sem. Amiben nem érdekelnek társadalmi konvenciók. Amiben csak az érdekel, amit valójában akarok. Tisztán. Amiben én vagyok. Tisztán…csak… én.
Ma nem tudok Dylanhez menni. Pedig ilyenkor mindig Dylanhez rohantam. Nem anyámhoz. Dehogyis! Ahhoz a biztos ponthoz, ahhoz az első igazán nagy szerelemhez! Dylanhez! Mert ő volt az, aki megnyugtatott. De most Dylan ott van Ace klubjában. Ace estjein mindig ő a hangtechnikus. Tehát most Ace és Colleen közös estjén ő ott van a fény és hangtechnikát kezelő stúdióban.
Ebben az egészben engem nem Kim, nem Colleen, nem Ace zavar. Hanem önmagam.
Ugyanaz a bizonytalan lány vagyok. Semmi sem változott. Mások által határozom meg önmagam. Azzal, ahogy bánnak velem, ahogy viselkednek velem. S alapvetően nem tetszem önmagamnak. Mert nem tetszik, ahogy bánnak velem.
A Cola House-nál magamhoz veszem a kocsikulcsom és bevágódom a volán mögé. Nincs úticélom. Nekem Manchesterben csak feladataim vannak. Munkahelyem, férjem, és a férjem háza. Nincsenek kedvenc helyeim. Folyton keresem a helyem. Az életem értelmét.
Leállítom a motort és a központi könyvtár felé veszem az utam. A telefonomban csak huzigatom a névjegyzéket. Anyámat nem hívhatom már késő van. Apám nem beszél velem. Az öcsém New Yorkban. Ösztöndíjas egyetemista. Totál nem érdekli a házas féltesója. Igaz fél estéimet azzal töltöttem, hogy rá vigyáztam. Ace bulit tart. Colleen-nal. Liamnál van most Kim és Alex is.
“ Még ébren csajszi?”
Kim ír rám. Pfh.
“Buliban?”
Nem akarok válaszolni. De végül csak ráírok.
“Ace és Colleen közös est. Eljöttem. Nem bírom őket nézni együtt. Te?”
Nem érkezik válasz, helyette videóhívást kezdeményezett. Habozom egy ideig, aztán fogadom a hívást.
Merre vagy? - sötét van ott is, de furcsa szélsüvítést hallok.
Kijöttem a tengerhez - Kim haját fújja a szél. Vékony ujjaival húzza el a szemébe lebbenő hajszálakat. - Őrültek háza van otthon mint mindig. Néha kell egy kis magány, hogy visszatalálj önmagadhoz.
Jó gondolat - bólintok rá. - Jó, hogy te tudod az utat önmagadhoz - jegyzem meg.
Jaj Liv! Eljöttem és már megint annyira nyomott vagy - néz rám Kim sóhajtva. - Szar az élet mi?
Az - vágom rá.
Rájöttem mi vagyok neked - mondja Kim. - A kationod.
Kation?
A pozitív elektromos töltés - nevet Kim. - És mit vonz a kation? Az aniont. A negatív töltésűeket.
Fúj, de kegyetlen egy levezetés volt ez tőled Kim - nevetek rá. - Szóval én vagyok a negatív és te a pozitív? Tudod én arra gondoltam, hogy Colleen a negatívom, ő az eredetim én csak a pozitívja lehetek.
Kétségkívül nyomasztóbb megközelítés a tiéd - összegzi Kim. Kim egyszerűen jópofa. Nem tudom miért, de eléri, hogy kevésbé érezzem szarul magam.
Bocs Kim.
Miért kérsz bocsánatot? - néz rám értetlenül Kim.
Mindenért. Amit elkövettem ellened. Vagy amit készülök elkövetni ellened, vagy amit éppen elkövetek ellened.
Jól van, hát minden ilyenért akkor én is bocs - biccent rá Kim.
Akkor ezt megbeszéltük? - kérdezek rá megkönnyebbülten.
Igen. Mi még egy napot elvagyunk itt, bár én már most utaznék vissza. Nekem a szüleimből három éjszaka a maximum, amit kibírok velük - fújtat Kim. Nincs jókedve az látszik rajta. De engem feloldozott. S ezért annyira hálás vagyok neki.
Gyertek vissza!
Nekünk hamarosan Franciaországba is vissza kell térnünk - mondja Kim komolyan.
Tudom.
De előtte még bulizunk együtt ok? - mosolyog rám.
Rendben. Kösz Kim!
Menj haza és pihenj Liv, ne császkálj kint egyedül a városban!
Ok , már itt vagyok a kocsinál, megyek haza - ülök vissza az autómba. - Jó éjt Kim, te is menj haza a tenger mellől - intek neki. - Vége az énidőnek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése