Ma kivételesen Kim elkísért a De Noir értékesítési irodába. A napokat ők külön töltik tőlem. Napközben én dolgozom, ők a Cola House-ban maradnak. Kim ma ragaszkodott hozzá, hogy menjünk el a St. Peter’s téri étterembe, ahol láttam azt a két pasit. Kim unatkozva várja, hogy végre elinduljunk. Az üvegfalakon túl is látom, hogy Kim unalmában egy tervrajz hátoldalára rajzolgat. Eligazítom a csapatomat, és útnak indítom őket. Ahogy kiözönlik a társaság az irodából Kim felnéz rám.
Mehetünk? - a kérdésére csak biccentek.
Előre szólok egyáltalán nem biztos, hogy ott lesznek - körülbelül inkább fohászkodom, hogy ne legyenek ott. Kim csak vállat ránt és beül mellém a kocsiba.
Ha ők nincsenek ott, majd ott lesz más - vigyorog rám.
Kim, nagyon bírlak - nevetek rá. Ő mindig kiráz abból az állapotomból, amiben önmagam lennék. Az Ace szerinti unalmas, görcsös Liv Somerhalder. Hát ezért hívtam el őket a Cola House-ba. Kell a szénsav a Cola szirupunkba. Kim az a szénsav. Pezseg tőle minden napunk. Leparkolok a járdával párhuzamosan. Kim kiszáll. A manchesteri szél belekap a hajába. Kim… jelenség. A karcsúsított kabátjában, a vállára omló szőkésvöröses hajával. Ahogy elhaladnak mellette a pasik megbámulják. Utána néznek. A fejemet ingatva lezárom a kocsit. Kim nem adja könnyen a tekintetét. Átnéz a pasikon. Csak akit érdekesnek talál annak viszonozza a pillantását. Nincs zavarban. Az étteremben, ahogy leveszi a kabátját végignéz az asztalok mentén. Ragadozó pillantás. Felméri a terepet.
Nincs szerencséd Liv, itt vannak - súgja vigyorogva. - Elmegyek a mosdóba. Rendelj nekem is!
Ne, Kim! - nem érem el a kezét, Kim már ruganyos léptekkel végigsétál a mosdókat keresve. Magamra hagy. Riadtan nézek körbe. Leereszkedem a bársonyhúzott székre és ahogy megérkezik a pincér rendelek. Remélem Kim semmi botrányosat nem fog csinálni. Liam azt mondta Kim akárhová megy balhét csinál. Próbálok az étlap mögé rejtőzni és csak onnan figyelni az eseményeket. Kim a mosdóból visszafelé nagy kerülőt tesz és megáll a két pasas asztalánál. Jesszusom! - elkapom a tekintetem és az étlapba mélyedek. Óvatosan kukucskálok csak ki az étlap felett. Kim flörtöl. Annyira lazán és könnyedén csinálja. Leszólította őket! Istenem! Kim a haját rázza hátra és nevetgél. Laza mozdulatokkal gesztikulál és beszél. Csak akkor döbbenek rá, hogy mit művel amikor azt látom, hogy mindkét pasi feláll. Megigazítják a székeket és az őszies kockás melegbarna szövetkabátjukat hozva elindulnak felém. Kim-et követik, Kim rám kacsint és széles vigyorral közeledik. Áthívta őket az asztalunkhoz! Ne már! Egy falatot sem fogok bírni lenyomni a torkomon!
Az ebéd sokkal jobb nagyobb társaságban. Az unokanővérem: Liv! - mutat be a két pasinak.
Helo! Owen! - fog velem kezet a sötétkék inges pasi. Csak a borospoharát hozta át, leteszi az asztalra. Kifejezőek a gesztusai, szép a keze. Elájulok ennek a pasinak a közelében. A terasz-ismeretségem Kim öt perc alatt bemutatkozássá emeli. Ez Kim ereje. Képes megmozgatni a férfiakat.
Sean! - nyújtja a kezét a barátja is.
S képzeld mivel foglalkoznak! - mosolyog rám Kim. - Nem, nem fogod kitalálni. Owen művészeti tanácsadó, menedzser és kurátor - néz rám csillogó szemmel Kim.
Nahát! Kim pedig egy igazi művész! - mutatok rá és a férfiakra mosolygok.- Micsoda véletlen, foglaljatok helyet! - veszem fel az irodavezető szerepét. A két pasi velünk szemközt leül az asztalunkhoz.
Tényleg? Milyen művészeti ágban? - fordul felé érdeklődve Owen, de közben vissza-visszapillant rám.
Apám szerint életművész vagyok - feleli kitérően Kim.
Szerintem viszont egy igazi festőművész - terelem irányba a beszélgetést. Kihozzák az ebédünket. Gyorsan reagáltak a pincérek, hogy a két asztal rendelését egyesítették. - Köszönjük!
Mit csinál egy művészeti menedzser és kurátor pontosan? - faggatom őket. Kim jóízűen nekilát az ebédnek. Összehozta a beszélgetést, őt a többi szemmel láthatóan kevésbé érdekli. Pedig ez a kapcsolat, igazán neki lenne érdekes. Szerintem.
Tanácsadóként elsősorban gazdag ügyfeleknek adok tanácsokat, hogy milyen festményeket vásároljanak, kurátorként kiállításokat rendezek, főleg helyi művészek alkotásaiból, menedzserként pedig egyéni művészek karrierjét egyengetem, segítem őket kiállítások szervezésében, médiamegjelenésekben és finanszírozási lehetőségek keresésében - magyarázza Owen. Komoly férfi. Kellemes mély a hanghordozása. Mindenben tökéletes. Kifinomult. Szinte látom magam előtt egy galériában, egy kiállításmegnyitón, egy üzleti tárgyaláson, ahogy hatalmas festmények előtt állva magyaráz, azzal a jó testalkatával. Ő maga egy műalkotás, mi a csudának néznék mást, ha ott áll mellettem? Hát ezért nem értek én a művészethez. Owen lenyűgöz, ahogy a munkájáról beszél. Imádom, ha egy pasi rajong azért, amit csinál. Igen, Ace-t is ezért tudtam annyira imádni. Owen-en is látszik, hogy szereti a munkáját és ráadásul ez egy nappal végezhető munka, távol attól a bizonyos DJ világtól… ez a szerencsés véletlenek egyike. Kimnek pontosan egy ilyen kapcsolatra volt szüksége.
Ez tényleg a szerencsés véletlen. Kim felfedezetlen festő jelenleg - lelkesedem.
Milyen stílusban festesz? - kérdezi tőle Owen.
Nincsen konkrét stílusom. Vannak absztrakt és popart festményeim éppen úgy mint tájképeim, nem szeretem a határokat. Beskatulyáznak. Bármit csinálhatok, amihez kedvem van - feleli Kim és a szájába csúsztatja a falatot.
Sokoldalú vagy! Ez tetszik. Sok tematikába beilleszthető lennél - feleli Owen. - Van több galériával is kapcsolatom megoldhatok neked egy-egy kiálllítást! Ha igazán üti a szintet egy-két vásárlómnak is beajánlhatlak - néz Kimre komolyan. Ez a férfi egy nagyon komoly üzletember. Egyszerre ért a művészetekhez és az üzlethez. Különleges. Ezt az első perctől éreztem rajta. Elegáns, udvarias, finom, kedves, és tele van nem szokványos kapcsolatokkal.
Nahát! Ez nagyszerű lehetőség lenne! Egy igazi kiállításon a képeid Kim! - lelkesedem fel. Én teljesen jó iránynak veszem a beszélgetést. Ezért meglep Kim reakciója:
Tudod Owen, engem kevésbé érdekelnek a kiállítások - törölgeti a szája szélét Kim. Nem vette át a lelkesedésem, sőt inkább úgy érzékelem kezdi unni a beszélgetést. Már kevésbé flörtöl, inkább közönyös. - Egy képemet sem azért készítettem, hogy azt utána mások bámulják, kritizálják, vagy csak véleményt alkossanak róla.
Akkor miért festesz? - ráncolom a homlokom.
Önkifejezés. Terápia. Mert… szórakoztat. Kikapcsol. Jobban leszek tőle. Totálisan nem érdekel, hogy ki mit gondol róla és ebből sosem pénzt vagy elismerést akartam.
Megnézném egy képedet - billenti félre a fejét Owen.
Egyik sem mutogatásra készült - rázza a fejét Kim. - Vagy értékesítésre. Engem a kiállítások borzalmasan untatnak. Engem egy festmény csak addig érdekel, amíg el nem készítem.
Nem kell feltétlen fizikális kiállítást tartanod. Már vannak internetes kiállító oldalak is. Virtuális 3D kiállítást összeállíthatunk neked a saját képeidből. Ahol értékesíthetsz. Végülis olyan mint egy virtuális piactér. Akit érdekel megveszi onnan. Felvehetlek a virtuális galériámba is, ahol az általam kiválogatott művészek szerepelnek - Owen maga a segítőkészség, nem tudom nekem, Kim szépségének, vagy minek köszönhető. De Owen rendes. Nem értem Kim tiltakozását. Azt hittem kapva kapna egy ilyen lehetőségen. De Kim elzárkózik. Ez a szál mintha valami családi vonásunk lenne. Az önsorsrontás jele. Megérzem rajta.
Jaj Kim! Azt hiszem, a kocsiban hagytam a telefonom. Ace megöl, ha nem veszem fel, ha csörget. Megnéznéd nekem kérlek?! - szólok közbe és a szavaimat nyomatékosítva a slusszkulcsomat Kim felé csúsztatom az asztalon.
Ez most komoly? - néz rám Kim.
Aham. Kérlek! - nézek rá esdeklőn. Kim sóhajtva feláll és magára kapva a kabátját kisiet az étteremből. - Elnézést kérek! Az unokahúgom érzékeny, ha a művészetéről van szó! De a lehetőség csodálatos, nagyon szépen köszönjük! - mosolygok kedvesen Owenre és Seanra.
Semmi gond, ismerek pár művészt. Mind… ilyenek! - mosolyog vissza Owen. A tárcájába nyúl és kivesz egy névjegykártyát. - Ha meggondoltátok magatokat! - csúsztatja felém a kártyát az asztallapon. - Megnézem a portfólióját, csak szóljatok!
Köszönöm! - hebegem. A teljes elérhetőségi listája itt van, telefon, email, mindent megkaptam fél óra leforgása alatt. Ez Kim. A Kim hatás.
Látom… khm… karikagyűrűt hordasz. A legutóbb a férjeddel voltál itt? - kérdez rá.
Ace? Igen… Ő… zenei producer… és klubtulajdonos… éjszakai műszak - magyarázom zavartan.
Akkor nagyon kedvelheted a művészeket. Tele a családod művészekkel - mosolyog rám.
Azt nem is tudod, hogy mennyire! - nevetek futólag. - Az anyám művészettörténész - biccentek félszeg mosollyal. - Régebben múzeumigazgató volt.
Nahát! - dől hátra meglepetten.
A nagynéném is festőművész. Talán őt ismered is Amber Moon. Volt már kiállítása itt Manchesterben.
Dereng valami. A Manchester Art Gallery-ben. Éjszakai égbolt témákat fest, és vártémái is vannak.
Igen jól tájékozott vagy tényleg. Igen, a de Noir vár. Én ott nőttem fel - mosolygok nosztalgikusan.- Inspiráló hely. Kim a tengert festette, a nagynéném a várat.
Na és te?
Én?... Én a menekülés művészetét ismerem. Semmi másban nem vagyok tehetséges - nevetem fáradtan.
Most is menekülsz? - kérdez rá Owen.
Talán.
Mi elől?
Nem is tudom… önmagam elől. Úgy általában. A bűntudatom elől… a kapcsolataim elől. Fogalmam sincs - suttogom. Kim visszaér.
Nincs a kocsiban. És szakad kint az eső! - rázza le magáról az esőcseppeket Kim.
Ez Manchester! - sepregetem le róla az esőcseppeket, amennyire tudom. - Volt esernyő a csomagtartóban.
Nem gond siettem.
Egy kávé? Ebéd után? - kérdez minket Owen. Kimmel összenézünk s végül bólintunk. Owen elővigyázatosságból kerüli a továbbiakban a művészeti témákat, rendkívül figyelmes pasas. Olyan, amilyennel ezer éve nem volt dolgom. Beismerem tetszik ez a fajta figyelem. A finom archaikus mosoly az arcán, a megjátszott kis könnyed mimikái. Tőle ezek nem mesterkéltek, ő ilyen. S mégis… tőle valahogy még ez is szép. A hatalmas üvegfalakat mossa az eső, megfogyatkoznak a járókelők a központi könyvtár előtt. Elfogy a kávénk is. Sokat beszélgetünk, kevésbé vágyódom ki a zuhogó esőbe, s egy órával megnyújtva az ebédszünetet köszönünk el a két férfitól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése