Viszlát Chelsea_18

Corn (Max)

Enyhült a hideg és néhány hópihe száll a Deansgate felett, amikor kilépek az éjjel-nappaliból a pezsgősüveget a kezemben tartva. Az ujjaim már az üvegre fagytak. Chelsea a William Hill előtt vár és közben nézelődik, mikor hol lőnek fel kis helyi tüzijátékokat.

-        Biztos vagy benne? – kérdezem, ahogy hozzá lépek.

Bár őszintén… inkább magamat kérdezném. Én biztos vagyok benne?

Ez nem semleges terep többé. Ez Chelsea lakása.

-        Mert? Te vissza akarsz élni a helyzettel, ha felhívlak magamhoz? – kérdezi Chelsea megemelt szemöldökkel.

Nem tudom megállapítani, hogy ez az a kifejezés, hogy mit képzelek magamról, vagy az, hogy ugye, hogy nem? Vagy mégis mi.

Chelsea nem hagy tovább fagyoskodni és gondolkodni sem, nem keres gyalogátkelőhelyet, nincs forgalom, az úttesten átvág és kulcsaival a lépcsőházajtót nyitja.

-        Ez komoly? – kérdezem megrökönyödve. Chelsea végig a William Hillel szemközt lakott?

Ebből két dolgot állapítok meg.

Egyrészt ez tényleg nagyon csábító közelség ahhoz, hogy valaki könnyen a szerencsejáték felé kacsintgasson.

Másrészt, aki a Deansgate-en lakik az éppen nem szegény. Vagyis Chelsea családi legendáriuma valóban egy vagyonosabb családot sejtet.

-        Ha itt bérelsz lakást nem csodálom, hogy hamar oda lett a pénzed és a nyereményed is – jegyzem meg.

-        A lakás a nagybátyámé, de úgy éreztem illene fizetnem neki a használatért – vallja be Chelsea.

 

Régi típusú vöröstégla ház. Itt a Deansgate-en mindig is értékesek voltak az ingatlanok. Bár a ház nem mai építésű látszik, hogy rendben tartott lépcsőház.

 

A második emeleten a zárral könnyen boldogul Chelsea.

 

Az ablakok a Deansgate-re néznek, vagyis közvetlenül a William Hillre. Apró hópihék szállnak az ablaküveg előtt.

-        Már értem miért titkoltad hol laksz – jegyzem meg.

-        Nem titkoltam, nem is volt sosem téma – Chelsea poharakat keres a konyhában és az ablak előtti étkezőasztalra teszi. A lakást uralja a káosz. Többfelé dobozok vannak.  A székek háttámláján pulóverek egymásra halmozva, legfelül éppen az a kubista geometriamintás van amiben Chelsea először jött a Black Sheepbe.

-        Ne nézz szét, iszonyat a rendetlenség. A természetemből fakad. Férjem irányította mindig a házvezetési dolgokat, hogy rendet tartsunk a házban. Én egyedül erre képtelen vagyok. Kell valaki aki kontrollál– a pezsgőt lazítgatom, lágy pukkanással enged a dugó és töltök mindkettőnknek. De bennem mégis ott visszhangzik Chelsea önvallomása: „kell valaki, aki kontrollál.”

-        Legyen szerencséd az új évben Chelsea – nyújtom neki a poharat.

-        Ahogy neked is! – koccintja a poharamhoz a sajátját Chelsea és egy plédbe burkolódzva leül velem szemközt az asztalhoz. – Most pedig avass be! Mi az a tőkenövelő stratégia?

Chelsea érdeklődve figyel, hallgat, miközben elkezdek neki magyarázni.

-        A kis tétekkel indul. Mindig a teljes tőke kis százalékát teszed fel, a nyereséget nem veszed ki, hanem visszaforgatod így a tét organikusan nő. Ez nem all-in, hanem kontrollált exponenciális növekedés. Nem nagyot kell nyerni, hanem hagyni, hogy a pénz dolgozzon helyetted.

Chelsea lelkesen újratölt magának. Miközben engem hallgat csendesen iszogatja a pezsgőt.

-        Ez jó választás volt. Kifinomult ízlésre vall – jegyzi meg Chelsea. Úgy érzem Chelsea-t már a pezsgő jobban érdekli, mint a stratégia. Figyelmen kívül hagyom a megjegyzését.

-        Ugyanúgy nő, mint a kamatos kamat. Először lassú. Idegesítően lassú. Aztán egyszer csak észreveszed, hogy a számok elkezdenek maguktól nőni. Mint egy hógolyó a lejtőn.

-        Ez jó, tetszik ez a hasonlat. Hógolyó – biccent Chelsea és a pezsgőt kortyolgatva kinéz a hószállingózásra.

-        Nagyon hideg van nálad, nem fűtesz? – kérdezem meg, tekintve, hogy a pulóveremben sincs különösebben melegem itt.

-        Nem igazán, mert nem tudom mennyi pénzem lesz… nyerni kellene tudod.

-        Ok, amíg itt vagyok beszállok a fűtésbe, de kapcsold feljebb – szólok rá. Chelsea merőn néz egy darabig. Aztán feláll és a termosztáthoz lép, állítgatja a fűtést. Én pedig folytatom. - Az emberek azért buknak el, mert lineárisan gondolkodnak. Mindig ugyanannyit akarnak nyerni. Pedig a pénz exponenciálisan nő. Ha visszaforgatod a nyereséget, már nem te dolgozol érte. Ő dolgozik érted.

-        Igen, pontosan ezt szeretném. a pénzem dolgozzon és ne én – hajtogatja össze a plédet, amibe eddig takaródzott Chelsea.

-        Ne az összeget nézd! A százalékot. Először csak kicsi. Aztán már nem tudod megállítani. A kamatos kamat működését sokan Einsteinnek tulajdonítják, bár valószínűleg nem szó szerint mondta.

Chelsea fellapozza a projektfüzetét és írni kezd bele.

-        Tetszik ez a tőkenövelés.

-        Holnap a William Hillben kitaláljuk – nem merem beismerni, hogy szeretném a találkozásainkat semlegesebb terepre terelni.

-        Ugye nem gondolod, hogy este tízig ott fogunk ülni a kényelmetlen müanyagszékeken? Miért ne találhatnánk itt ki?– méltatlankodik Chelsea

-        Itt? Nálad? – Chelsea csak némán biccent. – Nincs Black Sheep és William Hill?

-        Fölösleges és ésszerűtlen elmennünk valahova csak azért, hogy egyeztessünk, mikor itt lakom szemközt a William Hillel. Emlékezz vissza, amikor órákat ültünk a William Hillben mert szakadt az eső.

-        Logikus érvelés – bólintok rá.

-        Ez az asztal mindig privát foglalású és látjuk Arthúrt és Ed-et mikor érkeznek – sorolja Chelsea.

-        Mindig nyitásra érkeznek – rázom a fejem, hogy ez nevetséges érv.

-        Döntsd el. Szerettem a William Hill és Black Sheep órákat is – tölti az utolsó cseppeket is a pezsgősüvegből a poharába. Merőn nézem. Egy percre innen a William Hill. De mégiscsak ketten leszünk egy lakásban. Bízhatok benne? Bízhatok magamban? Menni fog ez?

-        Jól van. De szabályokat kell felállítanunk – tekintek a dologra projektként.

-        Áh, gondoltam, hogy nem úszom meg Corn-féle szabályok nélkül!

 

Chelsea benyomja a golyóstollat és újabb lapot kezd a füzetében. Nem gondoltam, hogy ennyire konzekvensnek tart. De egyértelmű… az is, hogy kész a szabályaim betartására.

 

Várakozón néz rám.

-        Nem alszom nálad.

-        Aham,

-        Nem zuhanyzom nálad.

-        Aham.

-        Nem lesz köztünk semmi.

-        Aham.

 

Chelsea leírja a házszabályokat.

Várja, hogy folytassam. Rezzenéstelenül. Mivel nem folytatom, felnéz.

-        Ennyi? – kérdezi.

-        Igen.

-        Nos, ezeket igazán neked kell betartanod. Azt hittem nekem lesznek írva a szabályok. Kitépjem a lapot és odaadjam? – kérdezi nyugodtan és a füzetlapra mutat.

 

Meglepetten nézek rá. Kinek írtam ezeket a szabályokat?

Chelsea egyszerre rávilágít, hogy mindezek tényleg… önmagamnak szólnak. Sosem szembesített még így senki azzal, hogy a szabályaim…a magamnak írt korlátok.

 

Mivel nem válaszolok, Chelsea fogja a lapot és egyetlen mozdulattal kitépi a projektfüzetből és átnyújtja.

-        Tessék! Ha véletlen elfeledkeznél az egyikről, legyen mindig nálad!

 

Kábé leesik az állam. Kikerekedett szemekkel nézek rá, s elveszem a felém nyújtott lapot. Döbbenetemben csak lassan négyrét hajtom és a nadrágom zsebébe csúsztatom.

-        Akkor most már foglalkozhatunk azzal, amiért itt vagyunk? – kérdez rá Chelsea. Komolyan szerintem nem vagyok itt, miközben bambulok előre. – Holnap 11:00 ig van nyitva a William Hill és teljes forduló lesz az angol ligában. Vagyis rengeteg meccs lesz. Hozzuk ki belőle a legtöbbet!

 

Chelsea bekapcsolja az asztalon a laptopját.

 

Azt hiszem az új évben… Chelsea át fogja venni az irányítást. El kell búcsúzzak az óév Chelsea-jétől. Így csak magamban mondom ki:

 

-        Viszlát Chelsea!

 

Viszlát Chelsea_17

Chelsea

 

Manchesterben a két ünnep közt sem esett a hó.

Azt hiszem elvonási tüneteim vannak.

 

Nem tudom pontosan azonosítani, a sportfogadástól vagy Corn miatt van elvonási tünetem. Melyikre van nagyobb szükségem?

 

… de karácsony este nem beszéltünk meg újabb találkozót Corn-nal és valahogy az után az este után nem akartam én felhívni.

 

Mit is mondhattam volna neki?

Köszönöm, hogy velem töltötted a karácsonyt?

 

Vagy jó volt, hogy nem kellett egyedül és magányosan lennem karácsony este?

 

Vagy, hogy jót játszottunk?

 

Vagy nem akarnád elveszíteni velem a kontrollt?

 

Nem, nem ilyet sosem mondanék neki. Micsoda ostobaság!

Hogy is gondolhattam ilyesmire!

 

Inkább lemegyek a fogadóirodába, ott legalább kevesebb hülyeség jut már eszembe. Megakad a szemem néhány csapatnéven. Exeter. Leicester. Hull City. Forest Green. Jól hangzanak. Elég jók ahhoz, hogy pénzt tegyek rájuk.

 

Miközben feladom a szelvényt ott cseng a fülemben Corn hangja: Nem teszünk impulzív fogadásokat.

 

Szinte hallom Corn dorgáló hangját, mintha mellettem állna:

Nem kedvelhetsz pusztán azért, mert tetszik a nevem és a szabályrendszerem és vonzónak találsz!

 

Felnevetek magamban a gondolataimon.

Ez még paródiának is rossz gondolat. Corn így fogalmazna természetesen:

Nem kedvelhetsz egy csapatot pusztán, mert tetszik a neve.

Nem alapozhatod a pénzedet ilyesmire ez nem átgondolt stratégia. Nem tippelhetsz csak azért egy csapatra, mert megtetszett a neve!

 

Vagy Corn szigorú szabályai szerint: Házasság nélkül nincs szex!

 

 

Ahogy megy le a nap és látom, hogy sorra bebukják a csapatok, amikre tettem teljesen elkedvetlenedek. Miért is nem hallgattam Cornra? Hiszen megmondta! Pontos szabályaink vannak! Miért csinálok ilyen hülyeségeket?

 

Nem a fogadás hiányzik, hiszen fogadtam. Egyszerűen Corn nélkül nem megy. Hiába van szerencse lóhere ír nyakláncom, és lóherés kulcstartóm, rengeteg szabályom, amit Corn mondott, azt érzem, hogy ha nincs kivel megbeszélnem és átgondolnom a tippjeimet, akkor egyszerűen nem tudok jó tippet csinálni. Mintha Corn lenne a szerencsehozóm!

 

Az, hogy képtelen vagyok megállni, hogy lemenjek fogadni elgondolkodtat, hogy talán… függő lettem.

 

Úgyhogy rákeresek a szerencsejáték függőségre a neten.

 

De egészen érdekes dologra találok.

 

A pszichológia szerint a szerencsejáték olyan az agynak, mint a szex.

 

Nem a kielégülés számít, hanem

… a vágy.

 

Az a feszültség, ami közvetlenül előtte feszíti szét az embert. Ugyanaz a dopamin. Ugyanaz az ígéret. Ugyanaz a hazugság: hogy ez most az utolsó alkalom.

 

Az esély, hogy nyerek. A bizonytalanság önmagában jutalmazó. Ezért válik addiktívvá: az agy nem az eredményre, hanem az esélyre reagál.

 

Szóval lehet,

…hogy így kompenzálom a hiányzó szexuális életemet.

 

Nem tudom, de elgondolkodtat. Akkor erre a szexpótló dologra szükségem van, szóval kell egy jó tipp! De egyedül már nem merek fogadni. Nincs magabiztosságom. Szükségem van Cornra.

 

Nem, nem szexre van szükségem!

 

Vagy… mégis?

 

Beljebb burkolódzom a  kockás takarómba és megcsörgetem Cornt. Néhány csöngés után felveszi.

 

-        Szia,

-        Had találjam ki, tippelni szeretnél – szól bele Corn, esélyt sem ad, hogy felvezessem a mondandómat.

-        Te tippeltél a napokban? – vádló a hangom. Komolyan mintha féltékeny lennék, hogy nélkülem tippel.

-        Nem. Ez… a veled közös programom. Engem ilyen szinten nem érdekel a fogadás – elmosolyodom ezt a választ hallva.  Miért is nem hívtam fel hamarabb? Karácsony után, ahogy kinyitott a fogadóiroda?

-        Lementem, és csináltam tippeket és egyikkel sem nyertem – inkább morcos vagyok, de lehet csak durcás nyafogásnak tűnik a hangom.

-        Mert megint visszacsúszol az alaphelyzetedbe Chelsea. Impulzus fogadásokat teszel, megérzésekre hagyatkozol.

-        Mondjad csak, túlságosan nő vagyok.

-        Sosem mondtam, hogy azért csinálod így, mert nő vagy.

-        Szóval szerinted nem azért nem fogadnak a nők, mert érzelmesek?

-        Nem gondoltam rád úgy, mint nőre.

-        Akkor mégis szerinted mi vagyok?

-        Ebből már nem fogok jól kijönni – sóhajt fel Corn. S ezzel az őszinte hangsúlyával megmosolyogtat. Kedvelem őt. Tényleg.

-        Nem tudok úgy gondolkodni mint te. Nem vagyok hidegvérű!

-        Az ellenőrzésem nélkül nem megy igaz?

-        Valahogy úgy…. – elhallgatok… mert pontosan tudom nem ezért nem kerestük egymást. Pontosan tudom, hogy miért nem kerestük egymást… aztán nem tudom megállni, megkérdezem. – Corn, mi történt akkor?

-        Túl sok olyat mondtam volna, amit… nem akartam volna kimondani – fújja ki lassan a levegőt Corn.

-        A kontrollról.

-        Igen.

-        És annak elvesztésétől való félelemről.

-        Pontosan.

 

Corn hosszan hallgat. Hallom a lélegzetvételeit a vonal túlsó végén. Végül egészen… furcsa hangon szólal meg:

-        Te nem a fogadás miatt hívtál ma.

-        Túl átlátszó vagyok – adom meg magam.

-        Hanem mert az a nap van.

 

Lebuktam. Igen. Tessék. Töröljék a meccset. Elhalasztva.

Akkora bűn… ha szeretnék a tipp-társammal szilveszterezni? Ezért most rossz vagyok?

 

-        Van ma estére programod? – kérdezek rá végül egyenesen. De utálom, hogy ezt én kérdezem tőle. Annyira nőietlen, annyira gyenge próbálkozás tőlem, hogy igen, vele akarok lenni. Franc!

-        Tulajdonképpen nincs.

-        Tényleg?

-        Neked?

-        Nekem sincs. Szóval… nem köszöntem meg, de jó volt karácsonykor nem egyedül lenni. Meg akartalak kérdezni…

-         

Corn megkegyelmez rajtam, és az erőtlen, idétlen vergődésemen és közbe vág:

 

-        A William Hill előtt, húsz perc múlva – szakít félbe Corn és ezzel megmelengeti a szívem. Egyszerre úgy érzem, hogy… van egy ismerősöm Manchesterben.

 

A William Hilltől nekiindulunk a városnak. Tömeg hömpölyög a St. Peter’s tér felé. Emberek vesznek körül. Dupla sapkát vettem fel és fülvédőt is és két kesztyű van rajtam. De hoztam a kockás plédemet is.

-        Látom felvértezted magad az éjféli hideg ellen – jegyzi meg Corn, ahogy beleburkolódzom a takaróba.

-        Remélem még lesz jó helyünk a központi könyvtár előtt – látom a saját leheletemet, a hidegben.  Corn nem válaszol.

 

Az utcabálon rengetegen vannak. Ha bárki megkérdez néhány héttel korábban, hogy hogyan töltöm a szilveszter estémet, hát biztos, hogy nem ezt mondom.

Corn hirtelen megérinti a karom, és meglepődöm, amikor egy lépcsőház ajtót tart meg. Az előbb lépett ki valaki a lépcsőházból és Corn sietve megtartotta az ajtót mielőtt becsapódik.

 

Nem kapcsoljuk fel a lépcsőházvilágítást. Halkan lépdelünk fel a legmagasabb szintre és az üvegablaknál megállunk.

-        Ez jó ötlet volt – súgom oda.

-        Itt nem fogunk fázni és mindent látunk – feleli Corn.

 

A rögtönzés nagymestere. Ez a pasi profi. Csak ámulva nézem a lábaink előtt a St. Peter’s teret, és a központi könyvtárat, oldalról látjuk, de messze jobb, mint lent állni a hidegben.

-        Vallj színt, milyen rossz tippeket tettél? – fordul felém Corn miközben a korlátra könyököl a lépcsőházi ablaknál.

-        Hogy a vendégcsapat mennyi szögletet rúg, hogy mindkét csapat szerez gólt, csupa olyasmival, amiben láttam esélyt, de mégsem – Corn csak bólint, nem véleményez.

 

A zene elhallgat lent és visszaszámlálnak. Éjfélkor kezdik a tüzijátékot. Nincsenek olyan illúzióim, hogy ez a férfi megcsókol szilveszter éjszakáján és Corn sem gondol ilyesmire szemmel láthatóan.

 

 

Élvezettel gyönyörködünk a Manchesteri tüzijátékban. Végigpereg előttem a hátam mögött hagyott katasztrofális évem, a válásom, a költözés, a projekt zárása. Minden mélypont, amit ez az év hozott és zúdított rám.

-        Boldog új évet, Chelsea!

-        Boldog új évet neked is, Corn! – felelem rá vissza, s futólag ránézek. Corn a tüzijátékot nézi.

-        Szép innen felülről nézve. sokkal jobb, és melegebb is van. Jó ötlet volt, ide jönni.

-        Csak mákom volt, hogy épp kijött valaki – néz rám Corn. – Újévi fogadalom?

-        Nincs – rázom a fejem.

-        Adok neked egyet! A neve: tőkenövelő stratégia – mosolyog rám Corn.

-        Jól hangzik! Kösz! Hogyan csináljam? – nézek fel rá nagy szemekkel.

-        Elmondom a lényegét, de nem ebben a lépcsőházban.

-        Ilyenkor zártkörű minden hely – rázom a fejem. Csendesen nézzük, ahogy hangos tüzijátékkal lépünk át az új évbe. Márpedig ebben az új évben vége a régi életemnek. – Tudok egy helyet, ahol nincsenek részegek, és ahova mehetünk is szilveszter éjszakáján – mondom ki hirtelen ötlettől vezérelve. Új év új én.

-        Tényleg? Hová menjünk? – emelkedik fel a korlátról Corn.

-        Hozzám – jelentem ki határozottan.

 

Corn másodpercekig értelmezi a kijelentést. Nem tudom, hogy hezitál-e, vagy hogy mit gondol rólam ettől. Nem is érdekel. Figyelem a reakcióját. Corn, a kontrollmániás pedig végül csak ennyit bök ki:

-        Van pezsgőd?

-        Nem gondoltam, hogy van mit ünnepeljek – jelentem ki vállrántva.

-        Ok. Akkor hozok én.  A William Hill előtt?

-        Rendben.

-        Viszlát, Chelsea!

 

Viszlát Chelsea_16

Corn (Max)

Manchester felett az ég szürke. Eső várható még karácsony napján is és nem hó. A reggeli rutinom ismétlődik. Ébresztő, függönyök ki, testmozgás, zuhany, kávé, sütő.

 

Minden ugyanolyan. És semmi sem.

 

Több mint egy hónapja ismertem meg Chelsea-t. S játszom vele. Nem vele játszom. Hanem a sportfogadáson.

 

A rendszer amit felállítottam működött.

Minden rendben és mégsem.

 

Nem értem miért forgok ezen. Miért vagyok nyugtalan.

 

Számtalan formában és passzban láttam Chelsea-t.

 

Mégis mintha beleégett volna a retinámba a látványa, a karcsú fekete ruhában, a szép diószőke hullámos hajával, a lágy mosolyával.

 

Olyan volt a kaotikus Chelsea, mint minden rendezett nő körülöttem.

 

S egyszerre nem tudtam mit kezdjek a kaotikus helyett rendezett Chelsea-val. Összezavarta a rendszeremet.

 

Rendszerhiba.

Statisztikai tévedés.

 

Végtelenül csinos és vonzó nő. Akihez még talán el is kezdtem vonzódni. Amivel nem tudok mit kezdeni. Ami megrémített annyira, hogy elmeneküljek a közeléből.

 

De hiszen… egy fociedző felesége volt.

 

Csak fejben nem raktam ezt össze.

Pedig Chelsea utalt rá, hogy valamit meglátott benne a férje és ő sem értette, hogy mit.

 

Én sem értettem, hogy mit. Addig a vacsoraestig.

 

Hát azt, hogy be kell valljam…

 

Chelsea… jól néz ki. Nagyon… jól néz ki.

 

Ha egyszer összeszedi magát. Ha rendezett az élete. Ha van oka, jól kinézni.

 

Sosem tettem ilyet. De most… rákerestem Chelsea férjére, a Keswick Rangers FC focicsapat edzőjére.

 

Sportos. Magabiztos. Kameraképes. Az a fajta ember, aki első benyomásra meggyőző.

Már értem, miért tudott Chelsea kapaszkodni belé.

 

Hiba volt rákeresnem. Nem is értem magam. Nem is értem miért tettem.

 

Talán front van.

 

Vagy talán szembesülök azzal, hogy karácsony este van. S én Manchesterben vagyok. Egyedül.

 

Egyszemélyes ünnepi vacsorát készítettem magamnak.

 

Minden rendben kellene, hogy legyen. De nincs rendben és nem értem magam. A nyugtalanságra a mozgás a megoldás. Legalábbis be szokott válni. Tehát felöltözök és nekivágok karácsony este a manchesteri díszkivilágított utcáknak. A házakban fények. A kirakatok mind karácsonyi dekorációval díszítettek. Csendes a Deansgate utca is. Hallgatom a saját lépésem ritmusát. Megnyugtat. Egyedül a nagyvárosban.

 

Beszívom a levegőt. Egy férfi szintén ráérősen kielőz és elhalad mellettem. Csendes minden. A William Hill közeledik. Már látom a kék fény táncát a nedves aszfalton.

 

Valaki éppen elindul onnan a kirakatnézelődésből. Halad előttem intenzív tempóban. Vastag csizma, térdig érő pufikabát, csapzottan körbetekert sál és bojtos sapka.

 

Sokáig nézem a magam előtt haladó alakot, mire felismerem.

 

Chelsea az.

 

Kihúzom a kabátzsebemből a telefonom és kikeresem a számát.

 

Csörgetem, s látom, ahogy az előttem haladó is keresgélni kezdi a zsebében a telefont.

 

-        Igen? – szól bele enyhén lihegve Chelsea.

-        Fordulj meg! – mondom neki halkan, s ő lassan felém fordul.

 

Megáll. Néz a sötét karácsonyesti manchesteri éjszakában. Bevár, én pedig már nem sietek. Megállok előtte az utcai lámpafényben.

-        Szia! – köszönök rá.

-        Helo! – mondja erőtlenül. Könnyek vannak a szemében.

-        Hát te? Zárva a William Hill – jegyzem meg enyhe humorral.

-        Valóban.

-        Fogadni akartál?

-        Én nem is tudom… mit akartam. Karácsony este van.

-        Igen. Karácsony van.

-        S te?

-        Sétálok. A séta… egészséges – jelentem ki meggyőzően.

-        Akkor… sétáljunk együtt tovább? – kérdezi Chelsea visszanézve a hosszú Deansgate-en.

-        Nem sétálok végig Castlefield-ig de miért is ne? – s együtt haladunk tovább.

-        Milyen csendes ma a város! – mondja egészen halkan Chelsea.

-        Igen, sosem hallottam még ennyire a gondolataimat itt Manchesterben, mint most.

 

Csendesen lépdelünk egymás mellett a néptelen Deansgate hosszú egyenes útján kifelé a városközpontból.

 

S egyszerre megszáll a béke érzése. Végre kienged a feszültség, ami egész nap nyomott. Vagy talán hetek óta. Most semmi sem zavar.

 

Megkönnyebbültem.

 

Az ablakok mögött talán karácsonyi filmeket néznek, énekelnek, ajándékoznak, elfogyasztják az ünnepi vacsorát. Sok helyen több autó is parkol az út szélén. Rokonok jöttek. Családok, együtt. Csak mi sétálunk itt ketten, két idegen egymás mellett, karácsonykor.

 

 

Chelsea felnéz rám.

-        Kezdek fázni. Te is?

-        Aham. De… nem sok kedvem van hazamenni.

-        A William Hill-el szemben van egy pub.

-        Talán nyitva van.

 

Úgyhogy megfordulunk és elindulunk az ellentétes irányban.

 

Szerencsére nem azt, de találunk pub-ot ami nyitva van ezen a furcsa órán karácsonykor. Már belépéskor közlik velünk, hogy csak italt szolgálnak fel.

 

Chelsea-val a pub egy hátsó asztalkájához ülünk le a pincemélybe.

 

 

Beszéltetni szeretném, mégis élvezem vele ezt a csendet. A zsebemben ott van a dobókocka, amin Chelsea próbált hatost dobni.

 

-        Van kedved játszani? – vetem fel.

-        Itt? – néz körbe Chelsea, gondolom darts táblát keres, vagy ilyesmit. A vastag, tömör falapra helyezem a kockát.

-        Aki előbb dob hatost az kérdez. Bármit.

 

Chelsea komolyan néz. Magában végigforgatja a lehetőségeket. Végül megadóan rábólint. Szeretem ezt az újfajta óvatosságát. Chelsea most mintha átgondoltan cselekedne. Nem tudom, hogy ezt tőlem tanulta, vagy a válása óta lett ilyen, vagy mindig ilyen volt-e. Már fogalmam sincs ismerem-e, de azt hiszem szeretném megismerni.

 

-        Játszunk. De… - Chelsea elemeli a kockát az asztalról. – őszintén is kell válaszolni.

-        Ez nem is volt kérdés – felelem sötéten.

 

Felváltva dobáljuk a kockát. Meglepően sokára sikerül hatost dobni.

 

… de hát nem is az a lényeg, hogy hatost dobjunk… vagy mégis?

 

Mikor lettem ennyire bizonytalan?

 

Mi a lényeg? Nem a hatos a lényeg. Akkor mi?

 

Hogy Chelsea-val vagyok?

 

Hogy fura mód élvezem vele az együttlétet?

 

Hogy nem tudom megmagyarázni magamnak sem ezt az érzést?

 

Chelsea dob hatost.

 

-        Miért vagy ma este egyedül?

-        Valószínűleg azért amiért te.

-        Ez nem válasz. Én azért vagyok ma egyedül, mert elváltam. Te is azért vagy egyedül, mert elváltál? – néz rám Chelsea érdeklődve.

-        Mert nincs kedvem hazamenni.

-        Jogos. Nekem sincs kedvem hazamenni. Szóval… vannak szüleid?

-        Stop. Csak egy kérdés – állítom meg.

-        De…

-        Sajnálom ez a szabály Chelsea – nevetek rá és dobálom.

-        Mondtam már, hogy utálom a szabályaidat?! – fújtat rám Chelsea, miközben vad kockadobálásba kezdünk egymás ellen.

-        Hazudsz! Imádod a szabályaimat! Az összeset feljegyezted magadnak – mondom önelégült vigyorral.

-        De utálom amikor így nézel és vigyorogsz! Bemosnék neked egyet komolyan – nevet Chelsea.

-        Na, a harcias amazon! Próbálj csak hatost dobni, ha tudsz! – húzom játékosan Chelsea idegeit.

 

Egy-két órát eljátszadozunk Chelsea-val. S megtudom, hogy szégyellt hazamenni a szüleihez a kudarcos házassága után, s Chelsea is megtudja, hogy túl messze laknak most a szüleim és nem volt kedvem a nárcisztikus anyámhoz hazavezetni, hogy aztán még egy karácsonyomat tegye tönkre.

 

Ittunk néhány kört. Chelsea kivörösödő arcán hamarabb látom, hogy beütött nála az alkohol. De én is érzem a jótékony hatását.

 

Aztán Chelsea olyat kérdez, amire nem számítok.

 

-        Az élet minden területére állítasz fel szabályokat, mint a játékban?

 

Provokatív kérdés. S intim kérdés. Chelsea alkoholtól kipirosodott arcán látom, hogy igen, pontosan annak szánta a kérdést. Kíváncsiság.

-        Igen…

-        Miért?

-        Csak egy kérdés, bocsi… - Chelsea magabiztosan húzza el előlem a kockát és… újra hatost dob.

-        Miért? – kérdezi meg újra, laposan lebben a szemhéja, nem kérdés, hogy beállt.

 

A választ várja. s nem akar engedni. Fátyolos a szeme az alkoholtól, de tartja magát ahhoz, hogy tudni akarja a választ:

-        Akkor állítunk fel szabályokat, amikor félünk…

 

Nem hagyja, hogy befejezzem. Helyettem fejezi be a mondatot.

-         hogy veszítünk.  – Mikor ismert így ki Chelsea? Hogy befejezi helyettem a mondataimat?

-        Mit veszítenél el a magánéletedben, amitől ennyire félsz? – kérdezi Chelsea és nekem gurítja a kockát.

 

-        A kontrollt – mondom ki rekedten a kockára nézve.

 

Chelsea tudja. Ahogy a sportfogadásban kontrollálni akarom a nyereményt. Mert kezdi megismerni a játékos énemet. tudja, hogy hogyan fogadok, hogy mi a módszerem. Szeretem kontroll alatt tartani a dolgokat.

 

Szeretem kontroll alatt tartani az érzéseket is.

 

Ami… lehetetlen…

 

Chelsea-t nézve már tudom is.

 

A William Hill előtt válnak el az útjaink. Chelsea csak magabiztosan hátrarázza diószőke haját, melege volt a bojtos kötött sapka alatt.

 

Mosolyog. Furcsa mód ettől még vonzóbbnak látom.

 

-        Kösz, hogy velem voltál karácsonykor Corn. Jó éjt! – már fordul is el, de én még halkan utána szólok:

 

-        Viszlát, Chelsea!

 

Viszlát Chelsea_15

 Chelsea

Ma nyomasztóan szürke az ég Manchester felett. Mintha egész nap nem akarna felkelni a nap. Nehéz, borús esőfelhők árnya tükröződik a szemközti ablaküvegeken.

Egyedül ülök a William Hill fogadóirodában. Senkinek nem tűnik fel.

Vagy talán mindenkinek, de nem mernek rákérdezni annyira látszik rajtam, hogy elsírnám magam.

Ahogy sosem kellett volna ránéznem férjem számlaszámára, úgy talán sosem kellett volna impulzus-fogadást tennem.

Corn mindig óvva intett attól, hogy vaktában fogadjak. Ha tudom, hogy ez a vége, sosem ajánlom fel a megérzésem, hogy nyer a Truro City.

A boríték… felért egy csodás karácsonyi ajándékkal.

S kegyetlen fájdalommal mutatta meg, hogy az életben nem minden a pénz. Hogy inkább buktam volna be ezt a Truro meccset, csak ülne ma is itt mellettem Corn és korholna meg minden egyes hülyeségemért.

Szipogva fújom ki az orrom.

Minden reggel tízre lejövök a William Hillbe.

De a Black Sheep-be már nem megyek el megnézni, hogy ott van-e a foglalt tábla az asztalunkon. Fájna a szívem benézni arra az asztalra.

Nem gondoltam, hogy így is lehet dobni. Kapcsolat nélkül.

Rájövök, hogy mennyi költségtől megkímélt Corn. A rendszeres Black Sheep fogyasztásainkat ő állta.

Soha nem tanultam még férfitól annyit, mint tőle.

S erre most, hogy egyedül vagyok, most ébredtem rá igazán. Ahogy egyedül válogatom az odds-okat az iránymutatásai alapján, a projekt füzetbe két bejegyzés van tőle.

A telefonszáma.

S a validálva bejegyzése.

Az ujjaimmal átsimítom az írását.

Ha nem lenne itt, azt hinném, csak álmodtam az egészet.

És különös, még így is tanít. Hogy nincs itt. Mert ezzel pontosan azt tanítja, hogy az odds a változó. Eddig azt hittem az odds a győzelemről szól. Hogy mennyit nyerhetek. Most döbbentem rá…

az odds csak azt mutatja meg, hogy mennyire bizonytalan a világ…

Folyton változik. Van hogy nyerek vele, van, hogy nem.

 

A szerencse forgandó.

 

Persze tudtam, hogy Corn nem lesz örökké az életem része. Hogy két ismeretlen vagyunk. Hogy nem tartozik nekem semmivel.

Amilyen észrevétlen csöppent be az életembe, olyan észrevétlen távozott.

Sírhatnékom van. Ma hamar zár a William Hill. Túl korán.

Az ágyban ülve a laptopommal az ölemben ötletelek a tippjeimen. Mellettem a telefonom kihangosítva.

-        Még mindig nincs munkád – rögzíti a tényt anyám.

-        Nincs – válaszolok egyre feszültebben.

-        Karácsony van, gyere haza, ne legyél ott abban a nagyvárosban egyedül – anyám sopánkodó, aggódó hangja inkább csak idegesebbé tesz.

-        Nem szeretnék vele összefutni sehol, az utcán, vagy bárhol. Inkább nem – az exférjem gondolatára is kiráz a hideg.

-        Te tudod… - mondja végül lehangoltan anyám. A projektfüzetembe felírt jegyzeteimet lapozgatom. Már nem figyelek oda a beszélgetésünkre. Csak futólag révedek fel az elköszönéshez is.

-        Boldog karácsonyt anya! – Visszacsúsztatom a fülemre a fejhallgatót.

 

Volt rosszabb karácsonyom. Bár legalább nem volt ilyen… magányos.

 

A projektfüzetemet lapozgatom. Újra és újra Corn bejegyzéseihez lapozgatok. Inkább tenném keretbe, mint itt lapozgatom folyton.

 

Otthagyom az ágy közepén és a medálomat a nyakamba kötve kabátot veszek és csizmát húzok.

 

Karácsony este van. Az utcán nem lesz ennyire magányos.

 

 Kilépek a lépcsőházból és a lábaim a William Hill elé visznek.

 

Nézek be a sötét fogadóirodába. Emlékképek. Ahogy Corn-nal ott ülünk. Nevetünk a két öregen. Figyeljük a V-sportoló fiúkat. Veszekszünk a tippeken. Corn korlátoz, szabályoz, kontrollál, érvel. Türelemre int. Fegyelmez. Én pedig hevesen, kétségbeesve, makacsul erősködöm… amíg igazat nem adok neki.

 

Mennyi emlék!

Alig néhány hét alatt…

 

S a tetőpont. A Corn Exchange-ben ahogy rám vár, elegánsan, fekete szövetnadrágban, a finom bőrcipőjében, jól fésülten. Magas, karcsú pasas. Abban a környezetben még vonzóbb mint egyébként, pedig a William Hillben sem nézett ki rosszul.

 

Nem gondoltam, hogy az utolsó vacsoránk. Az utolsó találkozásunk.

 

Vajon hol karácsonyozik?

 

Biztos otthon. A szüleivel, a rokonaival…

 

Azóta nem találkoztunk, nem üzent, nem hívott. Én meg… nem mertem… nem úgy köszönt el… nem akarom terhelni magammal…

 

Elfutja a szemem a könny. Leseprem a kesztyűs kezemmel. Elfordulok a William Hill elől és nekiindulok a karácsonyi fényekkel kivilágított Deansgate-nek…

 

Megcsörren a telefon a zsebemben.

 

Kihúzom, s másodpercekig nézem a nevet a kijelzőn:

 

Corn.

 

Eszébe jutottam... Karácsony este. Felhívott. Mégis... van szíve ennek a statisztikaalapú közgazdásznak.

 

Feldobog a szívem, miközben fogadom a hívást.

-        Igen – lihegem bele izgatottan.

-        Fordulj meg – szól a telefonba Corn lágy hangja. Én pedig ámultan fordulok hátra.

 

A William Hill előtt halad el, a sötét szövetkabátban, elegáns bőrcipőben a magas Corn, a telefont a füléhez szorítva.

 

Nem hiszek a szememnek. Nem utazott el. Nem ment sehova. Végig… Manchesterben volt. S ma este… ő is a William Hill elé jött. Karácsony éjjelén.

 

Fel sem fogom, de potyognak a könnyeim, ahogy csak állok lefagyva és nézem, ahogy Corn az utolsó métereket is lelépi közöttünk.

 

Csak egyetlen mondat: „Fordulj meg!”

 

De velem az egész világegyetem megfordult.

 

Hogy ő itt van. Mögöttem lépdel. Mert ugyanoda vitt minket a lábunk karácsony éjjelén.

 

A fülemben ott cseng a hangja. A bársonyos, meleg férfias hangtónus, amin mindig és örökké és imádottan vártam, hogy elhangozzon a rutinos elköszönése:

 

-        Viszlát Chelsea!