Titkok tengere

 

15. fejezet

Titkok tengere

– Döntöttél? – kérdezem, alig hallhatóan.
– Igen – feleli Ace. – És tudom, hogy te is. Ne mondj semmit, Kim. Csak… hadd legyek most veled.

Nem válaszolok. Bólintok.
– Kim… – suttogja a nevem. – Ha most megcsókollak újra, nem fogom tudni abbahagyni.
– Akkor ne állj meg – rebegem.

Ace lassan közelebb lép. Nem siet, de a tekintete olyan, mintha már levetkőztetett volna százszor. A levegő feszült, minden lélegzetem rövidebb. A hátam a falnak simul, amikor megáll előttem.

– Kim… – suttogja rekedten, és a szája az enyémre talál. Forrón, éhesen, olyan erővel, mintha hetek óta csak erre a pillanatra várt volna.

A kezeim a nyakára fonódnak, beletúrok a hajába, magamhoz húzom. A teste kemény és feszes, az érintése egyszerre birtokló és könyörtelenül gyengéd. Nem hagy időt gondolkodni. Nincs menekvés, nincs kifogás. Csak mi ketten, és a vágy, ami eddig minden pillantásban ott lappangott.

A teste a testemhez simul, ujjai a tarkómon, ahogy magához húz, a hajam közé túr, mintha biztosra akarna menni, hogy még itt vagyok. Hogy ez tényleg megtörténik.

Ace a falhoz nyom. Nyoma sincs a korábbi gyengéd, finom csóknak.

Vadul faljuk egymást. A mozdulatunkban nincs semmi finomság, kedves becézgetés, csak színtiszta, gyors, elemi vágy.

Ace a csipkeszoknyámat markolja és megfordít. Marokra fogva a hajam félresepri az útból és szájával a nyakam, majd a vállam ívét kezdi kóstolni, aztán lejjebb vándorol. Ívben feszülök hátra Ace mellkasának, a torkomból sóhaj tör fel. A derekamig feltűri a szoknyát. Nincs türelme. Félrehúzza a bugyit, és belém hatol. Mélyen, erővel, könyörtelenül. Egyetlen pillanat alatt eláraszt az érzés: mintha minden eddigi vágy most robbanna ki belőlem.

Csak zihálok és sikoltozom a gyönyörtől. Nem bírom abbahagyni, az élvezet adta hangjaim önkéntelen buknak ki a számon. Körmeim Ace karjába vájnak, nem bírom tovább tartani magam, sikoltva élvezek el alatta … s tudom a közös éjszakánknak ez csak a kezdete volt…

Ace a csípőmre markol, felemel, és az ágyhoz visz. Ledob, mintha nem bírná tovább visszatartani magát. A ruhám vállpántja lecsúszik, Ace keze már a bőrömön. A nyakamtól a kulcscsontomig perzsel a szája. A szívem gyorsabban ver, mint a basszus odakint. A testem minden idegszála feszül, várja, hogy újra megtörténjen. A csipke ruha szinte magától kerül le rólam, mintha eddig is csak arra várt volna, hogy Ace letépje rólam.

Az ujjaim a mellkasán. Minden réteg, ami eddig köztünk volt, most lefoszlik.

A csókjai a nyakamon, kulcscsontomon égnek, a bőröm mindenhol felvillan, ahol hozzám ér. A hangja mély és rekedt, amikor a fülemhez hajol:

– Tudtam, hogy ez meg fog történni. Nem bírlak tovább nem akarni.

A szívem dübörög, a testem válaszol. Én is tudtam. Már az első pillantásnál. Csak idő kérdése volt.

Most nincs több idő. Nincs több talonban tartott szó. Csak a testünk beszél.

Ő a tenger, én az óceán – és most végre összeértünk.

A csókja mély és forró, nem ígérget, hanem elvesz. Az első pillanattól birtokba vesz, és én nem tiltakozom. A szám kinyílik, a nyelve vadul keresi az enyémet, és minden józanság szétfoszlik bennem. A kezeim a mellkasán, aztán fel a tarkójára, beletúrok a hajába, magamhoz húzom, mert kevés, mindig kevés az, ahogy hozzám ér.

A keze lassan a derekamra csúszik, ujjai erősen markolnak, mintha meg akarna győződni róla, hogy tényleg itt vagyok. A testem az övéhez simul, a csípőm önkéntelenül követi a mozdulatát. Felnyögök, amikor érzem rajta a vágy nyers bizonyítékát.

– Nem bírom tovább… – mormolja a számba, miközben csókol. – Megőrjít, hogy ennyire akarlak.

Az izmai keményen feszülnek, miközben fölém hajol. A szeme fekete, mély, tele éhséggel.

A bőrömön vándorol az ajka, lassan, komótosan, mintha tudná, hogy minden másodperc kínzóan hosszú nekem. A combomhoz ér, a lábaim szétcsúsznak alatta, és minden érintése hangot csal belőlem. A nevét suttogom, ő pedig mintha csak ettől kapna erőt, még mohóbb, még vadabb lesz.

Amikor belém simul, egyszerre szakad ki belőlem a sóhaj. Mély, remegő, felszabadító. Mintha hetek óta visszatartott levegőt engednék ki. Ace erős, lassan kezd, minden mozdulata súlyos és szándékos. Az ujjaim a hátán, a körmeim belevájnak az izmokba. Ő felmordul, és gyorsít.

A világ megszűnik körülöttünk. Csak a testek csattanása, a bőrömön az ő bőre, a szívem ritmusa, ami egyre szaggatottabb. A fülemhez hajol, szavai rekedten forróak:

– Kim… te vagy a végzetem.

És én érzem, hogy igaza van. Az ajkamba harapok, hogy ne kiáltsak, amikor a csúcspont elragad, hullámként, amely mindent elsodor. Ace is velem zuhan, a testünk összerándul, a sóhajaink összekeverednek.

Percekig csak zihálunk, egymás mellett, egymásba kapaszkodva. A világ odakint tombol, de itt bent minden lecsendesült. Már nincs kérdés. Nincs miért tagadni.

Ez nem volt hiba.
Ez sors volt.

 

Édes álomból ébredek. Puha, könnyű a párna a fejem alatt, szinte belesüppedek ebbe a meleg kényelmes ágyba. Aztán újra megszólal az az éles szűnni nem akaró hang, ami ébresztett. Ez egy ébresztő. Valaki átnyúl a fejem felett, hogy kinyomja az ébresztőhangot. Ahogy felnézek a fejem felé, telibe tetovált kart látok. Egy törött horgony képe néz rám.

A két tenyeremet a homlokomra nyomom és lehunyom a szemem.

Bakker! Ne! Ne! Ne! Tényleg megtettem! Lefeküdtem Ace-el! S ami a legrosszabb!? Hogy vele is aludtam! Én ilyet soha nem csinálok! Soha!

S egyszerre felidéződik bennem az éjszaka. Kimerülésig csináltuk. Egyáltalán nem illett rá mindaz a leírás, amit Liv korábban mondott róla. Eszméletlen volt az ágyban. Életemben nem volt még ilyen pasim. Erős, férfias, impulzív, vad és határozott. Szenvedélyes.

A testem csak kielégülten ernyedten pihen itt a puha széles franciaágyban. A függönyön át beszűrődő nappali fényben Ace-re nézek.

-        Mond, hogy csak álmodom.

-        Akkor elég vad álmaid vannak.

-        Ez hiba. Nekünk kettőnknek egy ágyban lenni, ez… nem helyes - nézek magam mellé. Tisztesen be vagyunk takaródzva mindketten. De a takaró alatt meztelenek vagyunk.

-        Aham. Ja - feleli Ace majd lassan felemeli a kezét és hüvelykujjával végigsimít az ajkaimon, s az arcomon. - Hol voltál eddig az életemből te lány? - suttogja az ajkaimra.

-        Lássuk csak, tekintve hogy kb. húsz év van köztünk? Hát először is fel kellett nőnöm - de nem jutok többre, mert Ace gyengéd csókkal zárja le a szám. Ujjaival a hajamba túr és hanyatt fekve magához húz. A mellkasára nehezedek.

-        Szeretkezzünk még egyet, Kim…

-        Arról volt szó…

-        Tudom, nincs csók, nincs szemből szeretkezés, nincs együtt alvás… De mint mondtam, minden szabályt meg akarok szegni veled… annyira akarlak… kívánlak, nem birok betelni veled Kim - leheli és képtelen vagyok tiltakozni, az éjszakai vad, fékezhetetlen vágyunk már kielégült. Szelíden, lágyan tesz a magáévá. Szinte... szerelmesen. Ez már nem szex, ez szerelmeskedés. A testünk egymáshoz simul, izzón, reszketőn.

Nem siet. Nem akar birtokolni, csak velem lenni. Minden egyes érintése egy újabb válasz arra, amit még nem mertünk kimondani. Nincs bennem semmi kétség. Csak vágy. Elengedés. Elfogadás.

Ace nem csak szeretkezik velem. Megérint ott is, ahol eddig senki. A testem reagál, de a lelkem az, ami igazán átadja magát neki.

Órákkal később, amikor mellé simulok a takaró alatt, a tekintetem a szemközti falra téved. Ott lóg a festményem: Manchester vörös téglái az éjszakában. Tökéletes panorámakép ez a festmény itt, mintha rálátnánk Manchesterre az ágyból. Most először látom igazán. Nem városkép többé, hanem a bennem tomboló szenvedély lenyomata is. Mintha a vászonról tükröződne vissza az, ami köztünk történt. Ez a mi titkunk lenyomata. Minden ecsetvonásban ott vibrál ez az éj, a vágy, ami összeért bennünk.

– Mindig is kíváncsi voltam… – szólalok meg merengve. – Vajon hová került a festményem…
Ace odafordítja a fejét, tekintete követi az enyémet.
– Pont oda, ahol lennie kell – feleli. – Ennek a szobámnak a falára. Hogy minden este lássam, ha itt vagyok.
– Jó helyet találtál neki – mosolygok halványan. – Mintha… mindig is ide tartozott volna.
– Vagy mintha te tartoznál ide – mondja rekedten. Ace a tenyerét az enyémre fekteti, ujjaink összefonódnak.

Ace elhallgat, de a csendben ott feszül valami kimondatlan. Végül mégis megszólal:
– Amikor először megláttam a képet… tudtam, hogy nem csak egy vászon és festék. Hogy benne vagy te is. A nyugtalanságod, a szabadságod, a vágyad… minden ott van. És… talán kicsit az enyém is lett vele.
A szavai lassan, komolyan hullanak közénk, mintha attól félne, hogy ha gyorsan mondja, eltörik a varázs.
– Azért tettem ide, Kim. Hogy soha ne felejtsem el, milyen érzés volt, amikor beléptél az életembe.

Elakad a szavam. Csak szorosabban fonom az ujjaimat az övéi közé.
És közben tudom: ha egyszer elmegyek innen, a festmény akkor is beszélni fog helyettem. Őrizni fogja ezt az éjt. Emlékeztetni fogja Ace-t rám, a vágyra, a titokra, arra, hogy itt voltam.

Egy pillanatra tényleg elhiszem. Hogy ez a kép, ez a szoba, ez az éj… örökre megmarad.

Tudom, hogy egyszer elmegyek innen. De a vászon marad. És ha majd Ace ránéz, újra hallani fogja a sóhajaimat, újra érezni fogja, amit most. Ez a kép lesz az én árnyékom a falán, akkor is, ha már nem leszek Manchesterben.
– Ez most nem csak egy éj volt – mondja halkan.
– Tudom – felelem, és tudom, hogy a festmény örökre emlékeztetni fog minket erre.