A St. Peter’s téren ma ragyogóan süt a koraőszi nap. A központi könyvtár előtt egy kisebb tánccsoport kendőket lengetve mozog. Nem hallatszik idáig a zene, amire táncolnak, de lendületes. Néhányan még kamerázzák is őket itt a teraszon ülve. Jól csinálják, tényleg. Én csak a múlton merengek.
Szinte látom magam előtt az egykori önmagamat, a matek példatárammal a karomban, ahogy ott vártam Ace-t a könyvtár lépcsőjén, tizennégy-tizenöt évvel ezelőtt. Innen rálátok a Midland Hotel impozáns épületére is. Sokszor megfordultunk ezen a környéken, Ace-el. Nosztalgiából töltöm itt az ebédidőmet. Minden itt van központban a manchesteri életemből, múlt és jelen. Mostanában gyakran kapom magam azon, hogy merengek Ace-en, és a kapcsolatunkon. Ace már negyvenkét éves. Talán életközepi válságban vagyunk. Nem tudom.
De magamon is érzem, hogy egyre többet kapom magam azon, hogy a múlt eseményeit forgatom mint diafilmeket, újra és újra a fejemben. Az orvosi szakvéleményen nyugtatom a kezem. Nincs észlelhető eltérés. Nincs rá recept. Nincs magyarázat. Rendszertelen a ciklusom. El is felejtettem, hogy lányként mennyi problémám volt ebből. Noel idejében ahogy fogamzásgátlót szedtem éveken át nem volt ezzel gond. Aztán férjhez mentem Ace-hez. Leálltam a tablettákkal. S előjöttek a lánykori problémáim, rendszertelen ciklus, erős vérzés. Talán az abortuszom után meddő lettem. A vastag platinagyűrűm gyémántkövén megcsillan a napfény. Bágyadtan nézem az ékszert, amit Ace-től kaptam. Négy éve próbálkozunk Ace-el, sikertelenül. Gyermektelenek vagyunk.
Az asztalon megcsörren a telefonom. Majdnem felborítom a limonádés poharat, ahogy érte nyúlok és fogadom a hívást. Anyám az.
Szia Liv!
Szia Anya - a bőrtáskámból keresgélem a zsebkendőmet.
Sírsz?
Nem sírok! - és megcáfolva az állításomat belezokogok a telefonba. Régen tutira jobban hazudtam.
Jaj Liv!
Miért nem tartottam meg akkor? Miért nem? - suttogom és kifújva az orrom a zsebkendőt a markomba szorítva támasztom meg az állam és csak nézem a St. Peter’s téri központi könyvtárat magam előtt. Igen, ez az oka, hogy itt vagyok a manchesteri helyszínek fókuszpontjában. Megbánás. A hibás döntéseim következményeivel élek. A munkám, a párkapcsolatom, a gyermeknélküliségem. Visszafordíthatatlanul elcsesztem mindent. Nem mindent, csak a saját életemet.
Ezen már ne ostorozd magad Liv - nyugtat anyám. - Ezzel nem segítesz.
Tudom, persze - törlöm le a könnyeimet. Akkor tizennyolc évesen milyen könnyen ment. Egy hónapja sem éltem rendszeres szexuális életet és terhes lettem. Azonnal. Nem vártan. Ace-el fel sem merült, hogy nekünk ez nem fog menni, rögtön. Azonnal. Mint legutóbb. De nem megy. Ace egyenesen vércikinek érzi, hogy ő mint férfi nem tud gyereket csinálni na és mit szól ehhez kábé mindenki az ismeretségi körünkből, a rokonságunkból…
Nyugodj meg Liv, hol vagy?
A központi könyvtárral szemben, ebédszünetem van - fújom az orrom.
Nyilvános helyen sírsz? - Anyám kábé szörnyülködik rajtam.
Mert? Talán főben járó bűn? Kit érdekel már az anya! - hajtom össze az orvosi papírt és visszasüllyesztem a táskám mélyére. Otthon ezt már elő sem veszem. Ace-t idegesíti. Stresszelem vele azt mondja. Úgyhogy, ilyenkor szoktam csak elővenni, amikor egyedül vagyok. A hívásra hívásvárakozás érkezik.
Anya most leteszem Ace az.
Jól van - bontom a vonalat és fogadom Ace hívását.
Csá, bébi! Minden oké? - kérdezi.
Miért is?
Nem tudom. Állítólag egy fehér ruhás nőt emeltek ki a Salford Quays-nél a vízből. Dylan szerint te vagy az.
Dylan szivat. Még nem vetettem vízbe magam - szedem össze a holmimat sóhajtva. Megtapogatom az arcom, felszárítva az utolsó könnycseppeket is. A tenyeremet a fehér kasmír ruhámba törlöm. A bőrtáskám a vállamra igazítva készülök elhagyni a teraszt. Ahogy megfordulok rám köszön egy mély férfi hang.
Helo! - zavartan nézem. Lehet már többször rám nézett, amíg itt ültem egyedül a teraszon a magam bánatába burkolódzva. Könnyű fehérbort iszik talpas pohárból. Nem sietős. Olyan, mint aki élvezi Manchester belvárosát az őszi napfényben. Kirándulós hangulatot áraszt. Talán turista. Szövetnadrágban van, kényelmes cipőben és ingben. Helyes pasas. Vele szemben is egy férfi ül. Korombeliek lehetnek. Ketten.
Öhm… sziasztok! - nyögöm zavartan és sietve elhagyom a helyszínt.
Kinek köszöntél? - kérdezi Ace faggatózva.
Nem tudom, nem ismerem őket - simítom ki a hajszálakat az arcomból, amiket a menetszél a szemem elé fúj.
Találkoztál valakivel? - kérdezi Ace.
Megyek vissza dolgozni - kerülöm ki a fölösleges kérdést. Zavartan visszanézek a teraszra a két pasira. Megemeli a poharát és kortyol a borból. Engem néz. Elfordulok és szapora léptekkel szaladok át a zebrán, szinte bemenekülök a kocsimba.
Liv! - szól rám Ace.
Ebédeltem a St. Peter’s téren.
OK. Mikor érsz haza?
Jön két ügyfél, utána megyek. Szeretnék a vezetésre koncentrálni! Otthon találkozunk! Szia! - nyomom ki. A fejtámlának döntöm a fejem és a klímát az arcomba fúvatom. A karláncomon megérintem a billegő méhecske charmot. Ace ajándéka volt az első házassági évfordulónkon. Manchester jelképe, a város… ahol szeretek élni, Ace-el.
A De Noir értékesítési irodába, ahogy belépek hangos rikácsolással fogad az arapapagáj a nagy faágról felém lépdelve. Ha meglátom, mindig úgy érzem, hogy egy egzotikus dzsungelnyaraláson veszek részt. Dzsungelmintás tapéta van körülötte. Amikor a látogatók először meghallják a hangját, vagy ahogy kapirgál sokan megijednek tőle. Beolvad a környezetbe, mintha csak a dizájntapéta mintája lenne, és hirtelen megelevenedik. Az ara papagáj a fogadóbizottság. Érdeklődve figyel mindenkit, aki belép. Intelligens állat.
Szia - suttogom neki és megsimogatom, kezesen simul az ujjaim alá szép színes tollaival. Kedvesen fel tudja fújni magát és féltékeny mindenkire, akivel csak szóba állok. Azt hiszem Ace egyre inkább kezd hasonlítani az iroda arapapagájára. A türkiz bársonykanapén már várnak rám.
Üdvözlöm Önöket, Olívia Norton - fogok kezet a házaspárral. - Kérem fáradjanak beljebb! - egy nagy körasztalhoz kísérem őket. Az asztalt beterítik a lepedőnyi nyomtatott tervrajzok. Kihúzom a megfelelő épületrajzot és eléjük terítem. - A 125-ös lakást nézték ki igaz? - Egy színes szövegkiemelővel kerítem körbe a lakásalaprajzot, ami a 125-ös lakás.
Amikor elkezdtem dolgozni luxusingatlanokat árultam. Gazdagoknak. Alapelvárás volt, hogy én magam is úgy nézzek ki, mint aki luxusban él. Rengeteget kellett a külsőmmel foglalkoznom. Tökéletes sminkkel, stílusos ruhákkal és kiegészítőkkel, olyan voltam, amilyennek elvártak, hogy beilleszkedjek a gazdagok világába. Bár alapvetően én nem éreztem magam oda valónak. Külső szemmel sosem láttam magam, hogy milyen vagyok. Hogy jól nézek-e ki? Sosem volt ehhez jó az önértékelésem. De Ace igazán akkor járt velem, amikor agyonfestettem magam tizennyolc évesen. S akkor kérte meg a kezem, amikor beillettem az általa teremtett luxusba huszonnyolc évesen. Beillek a luxusingatlanjába.
Most, hogy az egyik luxusingatlanban lakom és kétségkívül a zeneiparból meggazdagodott férjem van, egyszerre ebben a váltásban sem találom magam, hogy döntően társasházi lakásokat adok el és üzleteket adok bérbe.
Így van, szeretnénk egy olyan változtatást, hogy a hálószoba ne a nappaliból nyíljon, hanem két teljesen külön nyíló szoba legyen az előszobából. Megoldható lenne?
Meg kell kérdeznem az építészeinket - bólintok és a telefonomon kikeresem Liam számát. - Egy pillanat türelmet kérek! - mosolygok a szemközt ülő házaspárra. Az arapapagájunk féltékeny rikkantással sétálgat a faágon. Az etetőtálkájához araszolgat szemmel tartva minket.
De Noir építőipari és tervezőiroda Vanessa de Noir miben segíthetek? - Vanessa mindig megnyugtató hangja, kellemesen cseng ma is. El sem hiszem, hogy ő a szértszórt és szélsőséges unokatesóm, Kim anyja.
Szia, Liv vagyok. Liam bent van? Tervváltoztatási kérdés lenne.
Szia Liv, kapcsolom - mosolyog a hangja. Átnyomja a hívást a belső iroda felé.
De Noir! - szól bele röviden Liam.
Szia, itt Liv. St. Anne téri 125-ös lakás, tervmódosításra.
Mond - hallom, ahogy kattintgat a gépén. Kikeresi a tervrajzokat.
Szeretnék, ha a nappali és a hálószoba teljesen külön nyílna és nem a nappaliból nyílna a háló. Megoldható? - fogom a telefont a vállamhoz és közben a tervrajzokat rendezgetem. Bíztatóan a házaspárra mosolygok, akik várakozva néznek rám, hogy mi az ítélet.
Aham…. ja… végülis - Liam elmélkedős hangja töri meg a csendet a vonal túlsó végén. - Húzunk fel nekik válaszfalakat. Kitoljuk az előszobát és zárt lesz az előszoba rész. Akkor két külön ajtó lesz. Oké! Átrajzoljuk és mehet! Átküldöm a módosított tervrajzot az emailedre.
Szuper vagy! Kösz! - bólintok mosolyogva a házaspárra, megkönnyebbülten mosolyognak vissza.
Minden oké, Liv?
Persze. Köszi - bontjuk a hívást. Liam ma a harmadik, aki megkérdezi, hogy minden rendben-e velem. Nem tudom miért váltom ki ezt a hatást. Vagy nem is tudom, meglep még mindig, hogy a családomból ennyi mindenki aggódik értem? Nem vagyok hozzászokva? Vagy ennyire katasztrofális a kisugárzásom?
Az építészünk szerint is változtatható a tervrajz. Átküldöm az új tervrajzokat a megadott emailcímre, ha így megfelel .
Jó lesz, köszönjük szépen - a házaspár távozása után a segítőnkre nézek. Bonnie várakozón néz fel a monitorról.
Megyek megnézem - lépek mellé és átfutom az ingatlanhirdetését.
Átfogalmaztattad az AI-vel? - nézek rá. - Ne bízz benne, még mindig okosabb vagy. Engedj ide! - Bonnie készségesen feláll és átengedi nekem a helyét. Belegépelek a hirdetésszövegbe. - Jól van, így már kimehet! - biccentek. Rezzen a telefonom. Liam küldte át a tervrajzot.
Tárgy: Tervmódosítás
FYI
Liam de Noir okl. építészmérnök DeNoir Építőipari és Tervezőiroda
Tárgy: Fwd: Tervmódosítás
Köszönöm, átküldtem.
Olívia Norton DeNoir Értékesítési Irodavezető
Kikeresem a házaspár nevét és elküldöm nekik az új módosított tervrajzokat. Bonnie felmosóvizet enged.
Bonnie! Etesd meg a papagájt is! Ha bármi kérdés van, hívj! Holnap tíz körül már leszek! Megleszel?
Persze, nem gond! Akkor holnap! - int Bonnie. Ara rikácsolással búcsúzik tőlem. Ahogy beülök a kocsiba Ace-re írok.
“Hazafelé. Te?”
“ Még a klubban.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése