Tánc az örökzöldek alatt

TÁNC AZ ÖRÖKZÖLDEK ALATT

 

A nevem Eliza Leinster. Ez nem egy közönséges, átlagos név. Leinster, Írország keleti tartománya, régen évszázadokkal ezelőtt őrgrófsági terület volt. A családom tagjai Leinster királyság őrgrófi címét viselték, de a cím idővel megkopott. Angliában néhány évszázaddal ezelőtt jelentek meg a Leinster tartományból érkező ír telepesek és kolóniákat hoztak létre. A családomban a cím öröklődött, de idővel vagyon nélkül. Leinsterként továbbra is erős kapcsolódásunk maradt az ír területekkel. Apám az Angliával történt unió utáni ír lázadás során vesztette életét.  Anyám felszámolta írországi életünket, és Angliába költöztünk, egy kicsi kétszintes fehérre vakolt vidéki villába és a hozzá tartozó birtokra egy Grasmere nevű falu közelébe. Anyám nem akart újra házasodni, élvezi függetlenségét, özvegyként. Titkon mindig is erre vágyott. Függetlenségre. Ez az érzés, erősen tovább él bennem is. Talán ez az ír lázadó szellem. Mindenféle elnyomás ellen. 

Alapvetően az a megállapításom kétféleképpen nyerhetünk függetlenséget és boldogságot. Mint anyám, özvegyként. Vagy mint a nővérem, egy megfelelő házasságban. A férjezetlen lányok, mint amilyen én vagyok, mindenki céltáblájává válnak idővel. A vidéki életbe legalább el lehet menekülni a tekintetek elől.

 

Itt Grasmereben a falu felől érkező füst megül a tájon, a tó felett szétterül. Fehér szellem. Mozdulatlan. Szürkésfehér jelenés. Sosem láttam ilyesmit. De itt folyton látható. A hegyekkel körülzárt kis településen, a kémények túl sokat füstölnek és fojtogató lesz a levegő. Anglia idegen levegője. Itt írek vagyunk, ott...angolok. Apám halála óta, mintha kivetne a világ és a társadalom minket. 

 

A nővérem itt ment férjhez a közeli Cheshire megyébe. Rájöttem, a nővérem nélkül a vidéki élet még unalmasabb. Ezért folyton kérem, hogy látogasson meg, és mozdítson ki a tó és füstszelleme fojtogató levegőjéből. Most is kértem, hogy jöjjön értem és vigyen el Cheshire mozgalmas városaiba, ahol sokkal több a szórakozási lehetőség is. Talán az öcsém kirobbanhat ebből a nyomott vidéki életből, az ő taníttatása most a legfontosabb.  Az özvegy anyám, és titkon én is az öcsémben bízunk. Ő Leinster, férfi, akinek a védelmében mi függetlenül élhetünk és főként: boldogan. A Leinster család életben maradása. Ő még lehet itt politikus is. Nekem a nővérem példáját követve… férjhez kellene mennem...

• Eliza! - összehajtom a nővérem levelét és a kendőmet összehúzva magamon lesietek a lépcsőn.
• Előresétálok, Emilia elé! - kiáltok be anyámnak, ahogy suhogó szoknyával kilépek a villa ajtaján.  A nővérem, most már Lady Delaval, meglátogat minket. 

 

A fogatról elegáns, divatos ruhában lépked le a nővérem. Magasabb nálam, és szebb is. Alkalmazkodóbb. Olyan fajta nő, aki a házasságban teljesedik ki. Tud feleségként élni. Függetlenedni. Saját háztartást vezet. 

• Emilia! - magamhoz szorítom. 
• Sápadt vagy Eliza.
• Tudom. Beteges a külsőm. Itt soha nem süt a nap. Folyton csak füst és pára, köd és eső. Már hetek óta. Amióta Miles az iskolában van, itt megállt az idő -  Emiliába karolva indulunk dombnak fel, a tó fölé magasodó házunkhoz. 
• De a szemed rendkívüli, még mindig, izgatott lázadás - néz rám oldalt a nővérem. - Anyánk jól van?
• Mindenki jól van - nyugtatom.

 

Emilia az ágyamra ül.

• Ez egy igazán szép szoba. Tetszenek a virágaid.
• Hortenzia.
• Még csak nem is hallottam soha.
• Hortenzia, holland királyné után. Igazi kincs és egyre népszerűbb az angol kertekben, anyánk szerint kisebb vagyont fizettem érte. Eredetileg Japánból érkezett Európába. Nehéz elérni, hogy kék színe legyen. Ez azt hiszem az én kertészeti sikerem eredménye -  Itt vidéken nem sok más szórakozás akad, a villa körüli kertben szoktam kertészkedni. Emilia a virágokat nézi, én meg Emiliát. Nem ok nélkül hívtam el Emiliát. A hajkefémet áthúzom a tincseimen. A gyertyafényben aranybarna a hajam. - Emilia! Mond… Ő megházasodott már? - Emilia a hortenziák felett rámnéz.
• Timothy Weymouth, Dorset márkija? - kérdez rá. Ő tudja. Rögtön tudja. Olyan jól ismer. Ismeri a gondolataimat és vágyaimat. Jó testvér.

 

Átsimítom a hajam.

• Igen, ő - érzem, hogy nedvesebb lesz a szemem.
• Nem. Eliza, még nem házasodott meg - az asztalomon nézelődik.
• Ó hála az égnek!
• Túl kellene már lépned ezen Eliza.
• De nem tudok. Ő a legszebb férfi, akit valaha láttam. Na, ha ő kérne feleségül… nem mondanék nemet. - Lord Timothy Weymouth-t egy bálon pillantottam meg először. Egy quadrille táncban. Még csak nem is az én táncpartnerem volt. Csak egy négyest alkottunk. - Idén jobb lesz. Az év végére márkiné leszek! 
• Nem fogod érdekelni.
• Miért nem?
• Mert ő egy márki!
• Én is egy márki leszármazottja vagyok! - csattanok fel, majd hozzáteszem: - Még ha évszázadokkal ezelőtti is.
• Ő gazdag! Nem gondolhatod, komolyan, hogy kicsit is érdekelni fogod.
• Te is Lord Delaval felesége lettél!
• Az más, egészen más.
• Miért más?!
• Mert akkor még apa élt! 
• Minden más lenne, ha még élne igaz? - húzódom vissza. - A Leinster név már csak egy szépen csengő név,  igazi vagyon és birtok nélkül - dobom vissza a tükör előtti asztalkára a hajkefémet.
• Eliza, te mindig is túl nagy álmokat kergettél! Túlfeszíted a korlátaidat!
• A saját jövőnket mi alakítjuk nemigaz? - fordulok meg a széken és Emiliára mosolygok. - Tehát nővérkém? Ugye… magaddal viszel? Vagy belehalok a szerelembe!

 

A nővérem ruhái között válogatok. Ő egy Lord felesége. Bőven van ruhaválasztéka, amit igazán kölcsönadhat a húgának valami különleges darabot, különleges alkalmakra, mint ez a mai.

• Mit keresel? - csippenti a fülébe az igazgyöngy fülbevalóit Emilia.
• Olyan akarok lenni, mint ő! - bökök a kis miniatűr másolatra. Mellportré.
• Beauharnais Hortensia Eugénia, Bonaparte Lajos, Holland király neje?- kérdezi Emilia.
• Igen. Ő a maga sorsának kovácsa. Micsoda kapcsolatok! Az anyja Jozefin császárné! A mostohaapja egy híres hadvezér és császár, ki ne ismerné Európában Napóleon nevét? Anyánk is igazán újraházasodhatna, legalább ilyen jó házassággal. És mind a szerelem megszállottjai!
• Franciák! szúrja közbe fújtatva Emilia.
• Prűd vagy!
• Dehogy, csak ismerem a történetet és egyáltalán nem rajongok ezekért a furcsa családi kapcsolódásokért. A lány a saját anyjának a sógornője lett!
• És egy gyönyörű virág névadója, plusz… népdalokat is szerzett, írt is, kiadta a műveit! Királyné lett!
• Napóleon tette azzá!
• Mondtam, hogy jó kapcsolatai vannak – érvelek. Ez jó lesz! – emelek ki egy mélykék bársonyruhát. Szinte királyi kék. Akár Hortenzia! Buggyos kék ruhaujj, és mell alatti gyöngysorminta. – Felvehetem ma?
• Ha ez a vágyad – érinti meg az igazgyöngy nyakláncát Emilia.
• Ott lesz? Biztos, hogy jönni fog Timothy Weymouth? – tartom magamhoz a finom bársonyruhát.
• Csak egy flancos kis márki – rázza a fejét Emilia.
• De gazdag!
• Valójában nem is ő tetszik neked, hanem a vagyona, igaz?
• Nem is tudom. Természetesen sokkal szebbnek tűnik a szememben, a vagyona fényében, nem is tudom elválasztani a kettőt egymástól. De szerencsére nem is kell – pördülök egyet a ruhával.
• Mehetünk kedvesem? – kopog be az ajtón Emilia férje.
• Charles, még Eliza öltözködik – húzza be az ajtót Emilia maga után.

 

A nagyvárosi bálokban rengetegen vannak. Elviselhetetlen a meleg, alig lehet levegőt kapni és szinte egymás szoknyáját tapossuk. Nagy a zsivaj, mindenki beszél és nevet, a zene és a tánc zaja keveredik egymással és folyton kerülgetni kell az embereket. Akár egy birkanyáj közepén állnék, ahol a sok birka közt keresek egyet. Emilia puncsot iszogat mellettem.

·       No, látod már? – kérdezi érdeklődve.

·       Nem, sehol – állok lábujjhegyre és nyújtogatom a nyakamat, hátha magasabb leszek és több mindent látok. A karzaton a zenészek mellett jobb lehet a kilátás. Végülis Leinster zászlaján egy hárfa van… zenészként tökéletesen látnám hol van Dorset márkija. A hárfa pedig Írország egyik jelképe…

·       Azt hiszem játszom a hárfán kicsit – pillantok Emiliára.

·       Most?

·       Miért ne? Éppen szabad a hárfa – sietek el a tömegben és helyet foglalok a hárfánál.

 

 

Az ír mondák szerint a hárfán háromféle dallam szólhat. Szerelmes, vidám, vagy altató. A vidám a tündérek tánca az örökzöldek alatt. Egy táncdallamba kezdek, de közben a tömeget fürkészem. A végeláthatatlan táncosok tömege a lábaim alatt forog most a karzaton túl, amikor végre meglátom, akit kerestem. Szőkésbarna vállig érő haj, melegbarna szemek, és a legszebb, legdivatosabb öltözet, amit el lehet képzelni. Elegáns angol úr. Arannyal hímzett mellényben van és szépen kötött nyakkendőben. Szépen borotvált arc. Ezen a férfin minden tökéletes. De éppen ezért, elérhetetlen. Szinte túl tökéletes. Olyan, mint egy tündér, aki legszebb képében jött le táncolni az emberek közé. Timothy Weymouth, Dorset márkija. Huszonnégy éves és mérhetetlenül gazdag. Az övé szinte a teljes megye.

 

A zenészek hozzám igazítják a dallamot, észre se veszem, hogy az én ujjaim alatt elhal a hárfán a dallam, de a zenészek tovább játszanak. A virágokkal díszített karzathoz lépve a lenti forgatagot nézem. A táncban az én márkimat, aki nem is az enyém.

·       Eliza! – Emilia férje, Charles Delaval szólított meg. Egy sötétbarna, göndör hajú, magas fiatalemberrel áll mellettem. A fiú arcán vékony ajkai hetyke félmosolyba rándulnak. – Had mutassam be a fiatalembert, s vadásztársaságom tagját: Picar de Noirt! A héten együtt vadászunk a környéken.

·       Nagyon örvendek, Monsieur de Noir! – bókolok, de megfogja a kezemet és a kézfejemre csókol. Kábé egy kezemen meg tudom számolni kik csókoltak már nekem kezet. Köztük most ez a fiú.

·       Eliza Leinster, ön gyönyörűen játszott ma este! – mosolyog rám. Valószínűleg nők tucatjait ejti rabul ezzel a kézcsókkal és ezzel a különös mosollyal és tekintettel, de nem engem.

·       Mégis mit gondol? Egy ír druidától tanultam hárfázni. Mindent tudok a hangszerről, amit kell – emelem meg a szemöldököm. A sógoromra pillant egy rövid villanás erejéig. Táncolni is szokott Monsieur de Noir, vagy csak a madarak röptét kíséri figyelemmel?

·       Ha szabad a következő táncra Miss Leinster, örömmel bizonyítom, hogy táncolni is szoktam – biccentéssel fogadom és a tánctérre vonulunk a karzatról. Pontosan tudom, hol táncolt Dorset márkija, tehát csak egy partnerre volt szükségem, hogy besoroljak a hölgyek közé. Úgy igazítom, hogy Timothy Weymouth melleti páros legyünk. Picar de Noir legalább olyan magas, mint Dorset ifjú márkija. De az egyik aranyban fénylik, a másik sötét bársonyban. A kettősöm következik a márkival. Szinte szikrázik a kezünk, ahogy megérintjük egymást. Nyirkos lesz a tenyerem az övében. Nyugodt és derűs a márki, mint mindig.

 

 

Az íreknek van egy szokásuk. A költők és varázslók ünnepén a fiatalok áttáncolnak egyik faluból a másikba. Közben az öregek figyelik a táncolókat. A legszebben táncoló és leggyorsabban célba érő párt kiválasztják. Úgy tartják, akik megnyerik a versenyt, azok egy éven belül összeházasodnak. Szeretnék ezzel a márkival kitáncolni a világból is. Csak láthassam, csak vele lehessek. Milyen végtelenül elérhetetlenek a vágyaink, ha lepillantunk a nekünk kijelölt útról.