Keresés a múltban

Köd ereszkedett a tájra. A fenyvesek felett egységes felhőréteget képezett. Puhán takarta fehér fátylával a fenyőfák terebélyes ágait. Francios jellegzetes gombakrémlevesének illata töltötte be az étkező levegőjét. Az ezüstkanalak csörrenése törte meg a csendet.  Shadow elégedetten szuszogott az asztal alatt. Robin a tányérjába meredt. Édeskés illat csapta meg az orrát, ahogy Charlotte a balján a sószóróért nyúlt. Maria szürke szeme a fenyveseket uraló ködfüggönyt fürkészte.

-          Napok óta ül a köd a fenyveseken – jegyezte meg halkan Maria.

-          Így lehetetlen vadászni – biccentett rá Lionel. Robin csak újratöltötte a borospoharát. Újra elhallgattak mind. Charlotte hűvös, szálfaderékkal ült, hideg kék szemeivel Robinhoz hasonlóan kerülte a szemkontaktust az asztalnál ülőkkel. Francios időnként körbejárta az asztalt. Némán végezte dolgát. A kakukkos óra minden koppanása éreztette, hogy telnek a percek. Az ilyen rendületlen nyugodt csendben éles a porcelánra eső ezüst csörömpölése. Robin göndör fürtjei közt pillantott a jobbján ülő asszony felé. Maria szemében vizenyős riadalom ült. Arcán a szeplők erősen kiütköztek, ahogy elsápadt. Bőrén nedves réteg fénylett, ahogy verejtéke viaszos réteget képezett arcán. Karján az apró áttetsző pihék az ég felé meredtek, ahogy a hideg átszaladt rajta, és megborzongatta. Robin lassan letette kezéből az evőeszközöket és követte felesége pillantását. A keresztosztatú ablaküvegek szélén enyhe pára csapódott le. A szürkületben a távolban a fenyvesek arcvonala rajzolódott ki, szürke, ködös magányukban.

-          Az ablakban volt! – súgta Maria rémülten, s körmeivel Robin karjába vájt, ahogy megszorította. – Hívogatva intett! – lehelte ijedten Maria. Robin átpillantott az ablakról Charlottera. Aki most először viszonozta a pillantását. A nő itt ült mellette. Tagadhatatlan testi valójában, fizikálisan jelen lévőn egy légtérben velük. Nem lehetett az ablakon kívül.

-          Ez biztos Maria? – kérdezte nyugodtan Robin.

-          Igen, igen láttam – lehelte Maria reszketve. Maria még mindig hideglelősen reszketett, Robin kétségeit pedig egyetlen mozzanat erősítette meg a felesége igazában. Shadow nyüszítve ügetett ki az asztal alól, el a szalonból a vadászház szobáiba, rejteket keresve. Ha a kutya megérzett valamit, akkor nem lehet légből kapott Maria megállapítása sem.

-          Jól van, utána nézek – tolta hátra a székét Robin, s kalapját a hajfürtjeire nyomva puskát ragadott.

-          Most hová mégy? – kéredezte Lionel.

-          Utána nézek ennek a jelenésnek – füttyentett Robin. – Shadow, bújj elő te gyáva nyúl! – a kutya azonban csak vonyított egyet. – Még hogy vadászkutya! – grimaszolt Robin.

-          Veled megyek – állt fel Lionel is.

-          Nem. Maradj az asszonyokkal! – intett fejével Maria és Charlotte felé. Robin kilépett a nyirkos ködbe. Az ablak alatti területet járta körbe. Nyomokat keresett. Leguggolt és a talajt vizsgálta. A köd kicsapódott a fűre. A föld enyhén saras volt. Viszont az ablak alatt nem volt sem lábnyom, sem egyéb, ami arra utalt volna, hogy a fűre az előbb még súly nehezedett volna. A fűszálak békésen meredeztek az ég felé, a ködbe. Robin a fejét ingatva nézett körbe. Néhány huhogó erdei hangon kívül semmi különöset nem hallott. Az ablak zárva volt. Körülötte közel, s távol semmi gyanúsat nem talált. Körbejárta a házat. Majd annak távolabbi környékét is egészen az erdei tisztás széléig, sem nyom, sem félrevezető nyom nem szolgált útmutatásul. Mintha Lionelék hintaján kívül más nem is érkezett volna.  Robin tanácstalanul nézett körbe az erdején. Most ismét érthetetlen dolog történik az erdőben. Valami, amihez neki, a jogos örökösnek, semmi köze. Valami, amit megint csak a Holdhercegnő Maria lát. Bosszantó. Robin fellépkedett a lépcsőn a bejáratig és benyitott a vadászházba. A szalonban három kérdő szempár nézett vissza rá. Robin a fejét ingatta.

-          Semmi – dobta a komódra a fegyvert Robin. – Maria biztos vagy benne?

-          Kételkedsz a szavaimban?

-          Abban nem, de az épelméjűségedben igen – felelte rá gúnyosan Robin.

-          Miért kell sértegetned? – csattant Maria, s elviharzott Robin mellett, de Robin a karjánál fogva elkapta és visszatartotta.

-          Maria! Nincsenek nyomok. A környék teljesen tiszta, senki nem járt a ház közelében Lionelen és Charlotte-on kívül – nézett meggyőző sötét szemekkel a nőre Robin.

-          Miért nem érted meg, hogy nem fizikai emberi lényről beszélek, hanem egy jelenésről? – zihálta Maria vizenyős szemekkel.

-          Ez távol áll minden racionalitástól és logikától Maria.

-          Nem ez lenne az első alkalom a fenyvesek területén, hogy valami nem a racionalitással és a logikával függ össze – emlékeztette Maria fagyosan.

-          Akkor is a múlt üzent Maria, miért ne lehetne most is a múlt? – kérdezett rá élesen Charlotte.

-          Ezt hogy érted? – kapta a nő felé a fejét Robin és Maria.

-          Talán egy de Noir üzen, talán egy másik Holdhercegnő, talán a múlt kísértetei járják az erdőt – billentette félre a fejét Charlotte.

-          Nem is tudtam, hogy hiszel a kísértethistóriákban – jegyezte meg fanyarul Robin.

-          Abban hiszek, hogy a tudatlanság káros. Ha valami zavar és bizonytalanság van, annak utána kell járni. Ki kell deríteni. A legendák, a mondák a mítoszok mind abból születnek, hogy nem tudják mi az igazság, mi a valóság. Helyette történeteket alkotnak. Ahelyett hogy kiderítenék utánajárnának és felkutatnák. Maria ha Te láttad a jelenést, te tudod beazonosítani és senki más. Ne rémüldözz, hanem derítsd ki mi az! – mondta Charlotte komolyan. A két városi asszony összenézett.

-          Egy… könyvtárra gondolsz? – kérdezte Maria bizonytalanul.

-          Akár – biccentett Charlotte. – Olvass utána, kutasd ki, derítsd ki! S akkor megszabadulsz a jelenésektől is. Addig itt fog kísérteni téged és lehet, hogy igaza lesz Robinnak, és az őrületbe kerget – figyelmeztette Charlotte a megszeppent lányt. – Uralkodj a helyzeten!

-          Jó gondolat – lépett Charlotte mellé Lionel.

-          De hogyan kezdjek hozzá? – harapott az ajkára bizonytalanul Maria.

-          Kinek van a legnagyobb magánykönyvtára a környéken? – kérdezte Charlotte.

-          Benjamin Merryweathernek – húzta el a száját Robin.

-          Akkor hozzá kell elmenned – bólintott rá Charlotte.

-          Egyedül? Én… biztos nem… - nyögte ki Maria. – Velem tartanál Charlotte?

-          De én… - Charlotte tekintete összeakadt Robinéval. Egy másodpercnyi villanás volt az egész, majd Charlotte beleegyezőn sóhajtott. – Természetesen, ha kívánod Maria, segítek neked.

-          Ó Charlotte! Ez olyan megkönnyebbülés nekem! – sietett hozzá Maria és megölelte a kékbe öltözött asszonyt. Charlotte elfordítva a fejét nyelt egyet.

-          Akkor ezzel rendeződött is a dolog – biccentett Robin. – Amíg a két nő a könyvtárban lesz, addig mi ketten körbenézünk a fenyvesekben.

Maria bordó kesztyűs ujjaival megragadt Holdszállás kopogtatójának rézoroszlán fejét és az ajtóhoz veregette. A ködben látszott a lehelete. Idegesen Charlotte-ra nézett, aki olyan magas, karcsú és légies volt mellette. Hozzá képest egy erdei manónak érezte magát, bordó brokátszoknyájában. Marmalode Jamben nyitott ajtót.

-          Kisasszonyka! micsoda meglepetés! – kiáltotta el magát a szakács.

-          A nagybátyám itthon van? – kérdezte Maria belépve a kapun.

-          Természetesen itthon vagyok. a Tékozló leány hazatért? – sietett le a lépcsőn felöltőjét gombolgatva Benjamin Merryweather. – Mi járatban erre? Ha itt vagy csak egy dolog kellhet. Pénz!

-          De bácsikám! – tiltakozott Maria. – A könyvtáradban szeretnénk szétnézni, a sógornőm Charlotte de Noir bizonyára emlékszel rá – Benjamin és Charlotte hidegen biccentettek egymás felé.

-          Úgy. S elvárod, hogy egy de noirt engedjek a könyvtáramba?

-          Én Powell vagyok – húzta fel az orrát Charlotte. Benjamin bizalmatlanul méregette az asszonyt, de végül beleegyezően biccentett. A nő nem vér szerinti de Noir.

-          Ismered az utat! – intett Benjamin. – Ne csinálj felfordulást!

-          Igenis bácsikám!

-          Minden könyvet amit levettél a polcról tedd vissza a helyére – figyelmeztette Benjamin.

-          Természetesen bácsikám, ne aggódj, nem először lépünk könyvtárba, nemigaz Charlotte?

-          Valóban nem – követte a lépcsőn Mariát a nő.

-          Ez volna az! – lépett a könyvtárterembe Maria. Charlotte végignézte a könyvespolcok hosszú sorát.

-          Elég értékes könyvgyűjtemény – állapította meg Charlotte első pillantásra.

-          Hol kezdjük a keresést? – nézett körbe tanácstalanul Maria, a kesztyűt huzogatva az ujjairól.

-          Talán a helytörténeti munkáknál – vetette fel Charlotte. Levette kalapját és egyik polcra tette a könyvek felé. Ujját végigsimította a könyvek felső oldalán. – Kicsit porosak.

-          Nem sűrűn forgatja itt senki a könyveket – keresgélt Maria – Nézd itt lesznek a helytörténeti munkák – hívta magához az asszonyt. Charlotte magasságánál adódóan először a felsőbb polcokról kezdte leemelni a könyveket és lapozgatott.

-          Jó lenne megtalálni egy képet arról a jelenésről. Hogy nézett ki?

-          Egy nő volt. Finom ruhában, hullámos hajjal. Előkelőnek tűnt.

-          Ezzel a leírással bárki lehet – lapozgatott a kötetben Charlotte.

-          Igen, de gazdagnak tűnt.

-          A de Noiroknál is gazdagabbnak? – pillantott rá Charlotte

-          Igen. Olyan nőnek tűnt, aki eléggé gazdag.

-          Talán nem is de Noir volt?

-          Attól tartok – biccentett Maria.

-          Akkor mi dolga van itt?

-          Azt nem tudom. Talán átutazóban volt. Talán kirabolták, talán itt hagyott valamit? Ki tudja? – rántotta meg a vállát Maria tanácstalanul.

-          Maria, ha nem tartozik a környék történetéhez, akkor fölösleges itt keresgélnünk – dobta félre a kötetet Charlotte.

-          Akkor hol próbáljam megtalálni? – ült le a könyvrakás tetejére Maria.

-          Azt mondtad vagyonos nő volt. Akkor talán a nagy brit történelmi könyvekben is benne van. Ki tudja?

-          Nem hinném, hogy kapcsolatban van a királyi családdal – vetette ellen Maria.

-          Akkor nézd meg az országtörténeti könyvek képeit, én meg a helytörténetnél keresek valamit – maradt a helyén Charlotte és tovább lapozgatott. Ha női képeket talált a könyvek lapjain azokat Maria felé mutatta, aki fejét rázva jelezte, hogy nem ismert rá a nőre a képről. Marmalode Jamben kétszer is megfordult a könyvtárban, hogy frissítőt hozzon a hölgyeknek és egy kis süteményt is. Charlotte a könyvtárablak felé pillantott.

-          Maria! Menjünk, kezd sötétedni. Tudvalevő, hogy téged pedig éjszaka kísértetjárás vesz körbe. Nem szeretnék itt ragadni, menjünk – állította fel a könyveket vissza a polcra.

-          Igazad van – tolta vissza a legutóbb kivett polcot a helyére Maria.

-          Nem találtunk semmit, talán rossz vonalon indultunk? Lehet a de Noir vár képcsarnokában kellene szétnézned – jegyezte meg homlokráncolva Charlotte.

-          Ott csak de Noirok vannak.

-          Nem, nem csak de Noirok vannak – tiltakozott Charlotte. – Van egy festmény a királynőről is, illetve több hercegről is láttam már képeket.

-          Tényleg? – lépett fel a könyvtári létrán Maria.

-          Persze. ne a főcsarnokban nézelődj, ott valóban csak de noirok vannak, de a kis oldalfolyosókon és a szalonokban is vannak képek. Azok közt is lehet, akit keresel.

-          Erre… még nem is gondoltam – ütögette be a könyvet a helyére Maria. Ahogy végre sikerült helyére tenni a könyvet a sor másik végéről kiesett egy könyv.

-          Legközelebb ott próbálkozz – porolta le a szoknyáját Charlotte. – Igyekezzünk, gyorsan megy le a nap – noszogatta a lányt. Maria felemelte a kötetet.

-          Nem tudom honnan esett ki – nézett fel a magasba Maria. Minden polc telítve volt Sehol sem volt egy kis foghíj sem. Charlotte is végigfuttatta tekintetét.

-          Erre most nincs időnk, hozd magaddal a könyvet! – sürgette Charlotte. A könyvtárszobából lesiettek a lépcsőn. A Merryweather család a szalonban ült.

-          Maradj vacsorára Maria! – kiáltotta ki Loveday.

-          Sietünk! – kiáltotta be Maria.

-          Hova ez a sietés? – rázta a fejét Benjamin felemelkedve a szófáról.

-          Későre jár, ránk sötétedik. Egy könyvet kölcsönvettem bácsikám! Majd visszahozom! – lépett ki a szürkületi ködbe Maria.

-          Jól van gyermekem, vigyázz magadra! – intett neki búcsúzóul Benjamin. Maria sietve lépett fel a fogatra és Charlotte követte. Maria hátradőlt a hintóban és a szemközt ülő Charlotte-ot nézte.

-          Nem lesz baj – mosolygott rá bíztatóan Charlotte. Maria idegesen dobolt a régi kötéses könyvön, ami a térdén nyugodott. Kipillantott az ablakon, mintha ezüstkék taft suhant volna, ahogy egy nő megigazgatta stóláját várakozón a fenyvesek közt.

-          Húzzuk el a függönyt! – kapott az ablakhoz Maria, s idegesen elrángatta a függönyt.

-          Akkor teljesen sötétben fogunk ülni – nézett rá Charlotte, de engedelmesen a másik ablakon elhúzta a függönyöket.

-          Ami kísért az odakint van – sóhajtott Maria. A fogat zökkenve haladt az erdei úton. Maria megszorította Charlotte kezét, mire a nő visszaszorította ujjait. A kocsi megállt.

-          Megérkeztünk? – súgta erőtlenül Maria. Charlotte a függönyt elhúzva kipillantott.

-          Igen, a vadászház előtt vagyunk – nyitotta ki az ajtót Charlotte, s lelépett a hintóról.  Maria kielőzve berontott a vadászházba.

-          Találtatok valamit? – pillantott rá Robin elhúzódva az ablakból.

-          Semmit – rázta a fejét Maria. – El kellene néznünk a várba.

-          Holnap a templom után – bólintott Robin. – Jelenés volt?

-          Nem tudom… - habozott Maria, s felsietve a lépcsőn eltűnt a lépcsőfordulóban.

-          Minden rendben volt? – nézett Charlotte-ra komoran Robin.

-          Úgy tűnik – biccentett Charlotte. – Én is indulok haza. Ti találtatok valamit? Női lábnyom? Ruhadarab?

-          Semmi – rázta a fejét Robin. – Bárki is az, súlytalan és lebeg – húzta el a száját Robin.

-          Ez jó vagy rossz? – tette a kezét a kilincsre Charlotte.

-          Szerinted?

-          Attól függ, mik a szándékai – nézett rá talányosan Charlotte. Robin öles léptekkel ért oda, s tenyerét a tömör fára téve visszanyomta az ajtót.

-          Ezt hogy érted?

-          Sok nővel volt már dolgod…

-          De egyiknek sincs dolga a feleségemmel – sziszegte Robin.

-          Én is itt vagyok – súgta hidegen Charlotte.

-          A múltat lezártuk.

-          De a múlt kísértetei végigkísérik az életünket.

-          Nekem nincsenek kísérteteim.

-          De hús-vér megtestesülései a múltadnak igen igaz?

-          Nincs, ami kísértene.

-          Hát persze.

-          Mit akarsz Charlotte?

-          Amiről nem tudsz az még attól létezhet Robin. Ezt ne feledd. Amiről nem akarsz tudomást venni, az attól még itt lehet. Maria látja a jelenést, ma is látta. Vigyázz a feleségedre! Csak ennyit akartam. Jó éjt! – nyitotta ki az ajtót Charlotte. Robin ezúttal nem akadályozta meg, hogy kilépjen.  A csukott ajtónak döntötte a homlokát. Mi történik itt? A fenyvesekben?