A madáretető

Charlotte kibontott hajjal ült az az ablaknál a világítótoronyból a fenyvesek mélyébe bámult álmodozó szemekkel. Selyem köntöse lágyan borult a kézfejére, és a térdén szétnyitott üres bőrkötéses könyvet tartott. Lionel egy ideig elgondolkodva figyelte az asszonyt, a csendes éjszakai merengését. végül megkerülte a karosszéket és az ablakpárkányra helyezte a borospoharat a nő elé. Charlotte felnézett a whiskyszín ragyogó szempárba.

-          Elgondolkodtál – kortyolt a whiskyből röviden Lionel és az ablakkeretnek feszítve tenyerét kibámult ő is az éjszakába.

-          Hogy miről is írjak – emelte fel a párkányról a borospoharat Charlotte, s belekortyolt.

-          Nincs témád? – nézett le rá borostyános fénnyel a szemében Lionel.

-          Kifogytam az ötletekből, téma nélkül és szavak nélkül maradtam – csukta össze a bőrkötéses könyvet Charlotte és a párkányra csúsztatta.

-          Hiányzik London Charlotte? – kérdezte aggódón Lionel.

-          Nem tudom – kortyolgatta a bort töprengve Charlotte.

-          Menj vásárolj! Utazz el Londonba, ha szeretnél! Vásárolj könyveket, ruhákat, ékszereket, bármit, hiszen… megvan hozzá a vagyonod – kortyolt az erős italból Lionel.

-          Talán nem is ezek a dolgok hiányoznak… talán csak a társasági élet hiányzik.

-          Itt az egyetlen társasági élet az, ha meglátogatjuk a rokonaimat – vigyorgott rá Lionel.

-          Rokonlátogatás? – ingatta a fejét kétkedve Charlotte.

-          Nem hangzik túl jól? – vonta fel a szemöldökét Lionel.

-          Még több de Noirral találkozni?

-          Bizarr? – nevetett fel Lionel.

-          Inkább egyhangú – mosolygott rá Charlotte. – De lehet a semminél ez is jobb.

-          Átmehetünk apámhoz – vont vállat Lionel.

Lord Vicar a vidéki kúria előtti kis tisztáson állt. Lovaglóostorával a magasszárú csizmáját csapkodta. A karám mentén lovak rázták sörényüket. Lionel fütyüléssel dőlt a fagerendának és egymásba kulcsolta ujjait a levegőben, ahogy a gerendára támasztotta az alkarját. A lovak az éles füttyre felkapták fejüket. Lord Vicar dühösen csettintette meg az ostort, a lovak pedig ügetésre fogták. Hosszú akadálypályán ugratta a lovakat. Lord Vicar morcos képpel közeledett a fia felé.

-          Lionel! Mondjad mit akarsz? – vakkantotta oda, s közben a lovakat nézte. – A bal szélsőt nézd meg, húzza a lábát, talán a patkóval van valami! – adta ki az utasítás a lovászfiúnak Lord Vicar. Néhány jámborabb jószág az érkezők felé oldalazott, s Charlotte-ot szimatolták körbe. Charlotte mosolyogva simogatta meg a lovakat.

-          Vigyázz harapnak! – szólt rá Lord Vicar, majd ahogy Charlotte erre meglepetten elhúzta a kezét öblösen felnevetett. – Csak vicc volt! Ne higgy sose az ilyen öreg lókötőknek mint jómagam – nevetett Lord Vicar és fia vállára csapott. – Ló kell?

-          Nem kell – nézett el a fák közt megbújó kúria felé Lionel.

-          Hát? Az asszony akar lovagolni? – biccentett a fejével Lord Vicar. Charlotte felé nézett, aki meghitten simogatta a lovat.

-          Csak meglátogattunk.

-          Ismered? – kérdezte Lord Vicar gyanakodva.

-          Azt hiszem igen. Egy váltott ló volt. Gyors, könnyű, szinte suhant a tájon – biccentette oldalt a fejét Charlotte, ahogy apósára nézet.

-          Jó pénzért, adok váltott lovakat, kérdések nélkül. Sokan szöktek már ezeken a lovakon sok felé – dörmögte Lord Vicar.

-          A közelben van… egy fakápolna? – húzta résnyire a szemét Charlotte.

-          Igen – bólintott Lord Vicar.

-          Akkor jó üzletet kötöttünk mindketten – mosolygott rá Charlotte, s ellépett a lótól.

-          Sosem kötök rossz üzleteket – kacsintott rá Lord Vicar. Charlotte zavartan húzódott Lionelhez. – Na eredjetek befelé, bátyád is itt van – suhintott a lovaglóostorral néhányat Lord Vicar.

-          Lucien te itt? – karolta át a bátyját Lionel, ahogy a kúria hűvös verandájára lépett.

-          Apánknak segítek be. Most már többet lovagolok én mint ő – Lucien Charlotte felé fordult. – Örülök, hogy eljöttél Charlotte. A feleségem, Solange! – húzott magához egy törékeny csendes lányt. A két szőke nő futólag összemosolygott.

-          Miért te töröd be a lovakat? – ráncolta a homlokát Lionel.

-          Át akarja adni a teljes lovardát – rántotta meg a vállát Lucien. – És tudod mit mond apánk. A nemest az különbözteti meg a nemtelentől, hogy lovat tart.

-          Ő egy katona – tette karba a kezét Lionel, ahogy a verandán helyet foglalt.

-          Lovag – pontosította Lucien. – Egy lord. S a lótartáshoz pénz kell.

-          A faluban is van egy-két ló – legyintett Lionel.

-          De nem ilyenek és nem ennyi – magyarázta Lucien.

-          Nem fogunk egyet érteni – sóhajtotta Lionel. Szemével követte a két nőt, akik egy párnázott padra ültek kicsit távolabb a veranda végében.

-          Igaz, hogy te Londonból jöttél? – kérdezte Solange izgatottan.

-          Igen – ült le mellé egyenes derékkal Charlotte.

-          Még sosem jártam Londonban – vallotta be Solange. – Én mindig vidéki lány voltam. Egy vidéki nemes lánya.

-          Ezen a vidéken? – kérdezte Charlotte.

-          Ó nem, itt csak két nagy család él. Én távolabbról érkeztem, a szomszédos megyéből – magyarázta Solange. – Sosem éltem nagyvárosban. Milyen?

-          Mozgalmas. Mindig történik valami, sokan vannak, sok esemény. A vidék… olyan csendes – keresgélte a szót Charlotte.

-          Biztos nagyon unalmas neked itt – bólintott Solange. – Tudod mivel telika legjobban az idő? A kézimunkával?

-          Értem. Nos én jobb szeretem megvásárolni a szép kézimunkákat – mosolygott rá Charlotte, s közben megigazgatta a gyűrűket az ujjain.

-          Hát persze… ha megteheted – hebegte zavartan Solange és végignézte Charlotte nem hivalkodó, de kétségkívül drága ékszereit. – Istenkém, ennyi ékszerrel én nem is mernék közlekedni – pihegte szendén.

-          Ó, én úgy tudtam, a legnagyobb tolvaj bandával már találkoztam és beházasodtam, tehát számomra már nem jelentenek veszélyt. Ráadásul mindig van nálam fegyver – nyúlt a szoknyája rejtett zsebébe Charlotte és magabiztosan kihúzta a coltot.

-          Hűha! – kerekedett el Solange szeme.

-          Minden eshetőségre fel kell készülni – mosolygott magabiztosan Charlotte.

-          Igen, azt látom

-          Könnyen leterítenék egy grizzlyt is – méregette a pisztolycsövet Charlotte.

-          Erre nincsenek grizzlyk. Már régen kihaltak ezen a tájon, kipusztították – magyarázta Solange.

-          Igazán? Értem… hát akkor másra kell vadásznom – mosolygott szélesen Charlotte.

-          Attól tartok – motyogta Solange.

-          Nem tartod túl nőiesnek, hogy fegyvert hordok igaz? – kérdezte Charlotte közönyösen.

-          Én nem is tudom, sosem ítélkeznék – suttogta Solange.

-          Ha veszélyben vagy, csak fuss a világítótoronyig míg a lábad bírja és én lepuffantom akármi üldöz is – mondta Charlotte megszorítva Solange kezét.

-          Jó, nem felejtem el – bólintott rá bizonytalanul pislogva Solange.

-          Azt hiszem, még barátnők is lehetnénk – méregette Charlotte a félénk Solange-t.

-          Az jó lenne – mosolygott bátortalanul Solange. Charlotte elégedetten kihúzva magát nézett át férjére, aki homlokráncolva dőlt az egyik oszlopfőnek. A férfiak halk beszédfoszlányából alig kapott el Charlotte egy-egy szót.

-          … nem akarok erről beszélni – mondta halkan Lionel.

-          Charlotte? Hogy viselte?

-          Nem tudom. Nem igazán beszéltünk erről. Azt hiszem jól. Szinte túl nyugodt. Zavarba ejt, amikor ennyire… erre nincs is szó Lucien. Ő Charlotte. Sosem esik kétségbe, sosem sír. mindig ura önmagának. Mindig olyan megfontolt. Nem esik kétségbe, nem omlik össze.  Ő Charlotte.  Erre nincs más szavam.

-          Szinte irigyellek. Semmi hisztérika?

-          semmi.

-          Azt hiszem, nagyon jó házasságod van Lionel – mosolyodott el futólag Lucien.

-          Igen, én is azt hiszem – vett nagy, megkönnyebbült levegőt Lionel, s  farzsebébe csúsztatta tenyerét, ahogy futólag Charlotte felé pillantott. Elkapta a nő tekintetét. Csak egy szemrebbenés volt köztük, s Lionel kezét nyújtotta Luciennek.

-          Jó volt találkozni. Majd nézzetek be, ha arra jártok – búcsúzott el Lionel.

-          Hát persze – felelte felületesen Lucien. Charlotte felemelkedett Solange mellől a párnákról és elindult Lionel mellett lelépkedve a veranda falépcsőin. Lionel összefűzte az ujjaikat ahogy egymás mellett lépkedtek.

-          Kitaláltam neked miről írhatnál a naplódba – sandított Charlotte-ra Lionel.

-          Tényleg? – kapta fel a fejét Charlotte és belenézett a meleg borostyánszín szemekbe. Lionel tekintete olyan megnyugtató. Mindig az. Bármi történik is.

-          Ühüm. Készítek neked egy madáretetőt – biccentette Lionel.

-          S erről írjak? – vonta össze a szemöldökét értetlenül Charlotte.

-          Igen. Amikor gyerek voltam. A szobám ablakához erősítettem egy madáretetőt. És figyeltem milyen madarak érkeznek a madáretetőhöz. S erről naplóztam. Melyik madár mikor érkezett.

-          Ismered a madarakat nem?

-          Az összeset, van egy madártanos könyvem – bólintott Charlotte. – Tehát minden nap feljegyzem mikor milyen madár látogatott el?

-          Igen. Tudtad, hogy bizonyos magokat csak bizonyos madarak szeretnek? – kérdezte Lionel.

-          Komolyan?

-          Aham. Egész hónapos és éves megfigyeléseim bizonyítják, hogy bizonyos magokat csak bizonyos madarak fogyasztanak, és ha elfogy akkor elpártolnak azok a madarak. Igazi kísérlet. És nagyon jó megfigyelés minden nap. És erről aztán szinte kutatói pontossággal lehet madárles-megfigyelést írni, jegyzeteléssel, napi feljegyzéssel és ténymegállapítással.  Nos?

-          Tetszik az ötlet. Szeretném kipróbálni. Lionel! – torpant meg Charlotte.

-          Igen? – állt meg Lionel és szembefordult a nővel.

-          Építesz nekem egy madáretetőt? – mosolygott fel rá pajkosan Charlotte.

-          Ezer örömmel – vigyorgott le rá Lionel, s közelebb húzva Charlotte-tot pihekönnyű csókot hintett a nő ajkaira.