Ezüsterdő

Lionel lihegve dőlt  hanyatt a párnájára. Charlotte mellkasa emelkedett és süllyedt. Mindketten kimelegedtek. Charlotte összezárta a combjait és oldalt fordította a fejét, hogy Lionelre nézzen. Mindketten elszenderedtek egy kicsit. Lionel csak a matrac mozgásából érezte, hogy a nő megmozdult mellette és kiszállt az ágyból, aztán meztelen talpakkal végig fut a folyosón. Lionel felkönyökölt és Charlotte után nézett. A lepedőn megakadt a tekintete. Tenyérnyi vörös folt  a patyolatfehér lepedőn. Lionel magára kapta a köntösét és Charlotte után sietett. Charlotte a kád közepén guggolt és a fehér márványon lassan csordogált a vérvörös  csík. Charlotte  hiába próbálta lemosni, a víz csak rózsaszínre hígította a vér erős színét.

-          Mi történt? – kérdezte hebegve Lionel.

-          Nem tudom – nézett fel rá rémült szemekkel Charlotte.

-          Öltözz! Bemegyünk Ezüstharmatra az orvoshoz – fordult ki Lionel sietve a szobából. Charlotte hangtalanul bólintott. Lionel idegesen túrta át a haját. A vár felé közeledve lovakra válthatnak, azzal gyorsabban beérnek.

-          Tudsz gyalogolni? – kérdezte az előtérbe érkező Charlotte-ot.

-          Persze – biccentett Charlotte. Lionel kézen fogta és maga után húzta az erdőbe.  A várnál egyenesen az istálló felé igyekezett, nem is akart felmenni a várba. Robin szalmaszálakat húzogatva göndör fürtjei közül vigyorgott fel rájuk, de ahogy meglátta az arckifejezésüket elkomorodott.

-          Mi a baj? – tért rá a lényegre Robin.

-          Csak két lovat kérünk! – Robin elordította magát és csettintésére, nyergelték is a lovakat. Lionel idegesen toporogva várta a két lovat. Charlotte sápadtan állt a várfalnál. Csendben várt. Robin félrevonta az unokabátyját.

-          Mi van? – morogta Robin fejével Charlotte felé bökve.

-          Nem tudom. Azt hiszem… spontán vetélés – harapott az ajkába Lionel feszülten.

-          A kocsi be van fogva, az nem jó? – kérdezte idegesen Robin.

-          De! – Robin előresietett és a kocsiszínben felült a hintóra.

-          Veletek megyek! – jelentette ki ellentmondást nem tűrve. Lionel megrántotta a vállát, Charlotte pedig nem szólt semmit, amikor Robin a keze után nyúlt és behúzta a hintó belsejébe. Szó nélkül tették meg az utat Ezüstharmatig. Charlotte egyedül lépett be az orvos házába a két férfi pedig a hintó bársonyhuzatán várakozott.

-          Az első hajtás nem mindig hoz gyümölcsöt Lionel – szólalt meg rekedtes hangon Robin.

-          Ne akarj vigasztalni – vakkantotta vissza Lionel.

-          Tudom nem férfias lelkizni, de…

-          A gomba az oka! Annyit beszedett belőle! S nekem fel se tűnt!

-          Gondolod?

-          Mi van, ha örökre meddővé tette magát? – csattant Lionel.

-          Remélem, ezzel nem fogod letámadni – ráncolta a homlokát bizonytalanul Robin. Lionel elnézett a hintó ablakán át a semmibe. Robin az orvos házának ajtaját bámulta, amíg ki nem lépett rajta Charlotte. Meg se kellett kérdezni. Charlotte szeme vörös volt a sírástól. Robin leugrott, kinyitotta az ajtót és várta, hogy a nő beüljön Lionel mellé.

-          elment a baba igaz? – kérdezte Lionel halkan.

-          El – válaszolta megtörten Charlotte. Robin elhelyezkedett velük szemközt a hintóban és a lovak megrántották a hintót. A selyemfüggönyök meglibbentek, előre-hátra hintáztak. A házaspár a két ellentétes ablakon nézett ki, de a kezüket összekulcsolták. Robin egyikről a másikra pislantott. A tenger illatát hozta a szél. Megérkeztek a világítótoronyhoz.

-          Megyek iszom valamit – jelentette ki Lionel.

-          Én is – sóhajtotta Charlotte.

-          Én is – csatlakozott a nyomukba Robin. Mire beértek, már besötétedett. Lionel gyertyákat gyújtott az étkezőben és borospoharakat tett az asztalra. Charlotte leereszkedett az egyikre, s diót ropogtatva kortyolta a pohár bort.

-          Vegyél! – tolta Robin felé a kosarat, amiben a megtört diók voltak. Lionel teletöltötte a poharakat. Robin határozottan markolta meg, s beleivott. Charlotte ráérősen kortyolgatta. Lionel sietve itta ki a borát.

-          Mire iszunk? A halálra?

-          Az életre – nézett sötét szembogarával a házaspárra Robin.

-          Vagy… az újrakezdésre – ingatta a fejét Charlotte.

-          Hümm – Lionel meghúzta a selyemszalagot a hajában, s nem szólt semmit. Charlotte két pohár bor után bejelentette, hogy álmos és lefekszik aludni. Lionel és Robin a borosüveget nézték kettejük közt.

-          S most mi lesz? – kérdezte Robin.

-          Semmi… - kortyolt a borból Lionel.

-          Majdnem volt egy zsákmányunk – felelte Robin.

-          Tényleg? – nézett fel rá Lionel.

-          Aham. Azt hittem gazdag örökösnő jön. Feketében. De csak egy vézna kis árva. Nem is volt ékszere igazán – grimaszolt Robin.

-          Akkor még jó, hogy kihagytam.

-          Igen, kár volt még az időt is pazarolni rá – forgatta a bort a pohárban Robin.

-          Nagyon elgondolkodtál mi az?

-          én? Nem dehogy.

-          Ránk gondolsz? Ne sajnálj oké? Attól szánalmasabbnak érezném az egészet.

-          Nem sajnállak – rántotta meg a vállát Robin.

-          akkor is gondolkodsz valamin – figyelte Lionel a pohara fölött.

-          Csak…

-          csak mi? – figyelte fürkészve Lionel.

-          Mindegy, hagyjuk. Nem akarlak most ezzel terhelni. Van most elég gondod.

-          Ez nem a világ vége. Mondjad ki vele!

-          Észrevettem néhány furcsa dolgot.

-          Például? – dőlt hátra a székében Lionel.

-          A Hold. Különös mostanában. Egyre nagyobb. Mintha napról napra nőne.

-          Mert telihold közeleg – magyarázta Lionel.

-          De mintha, közelebb is lenne – fészkelődött idegesen a székében Robin.

-          És még?

-          Öhm…

-          Van még valami egyéb?

-          A harmatcseppek.

-          Mi van velük?

-          Másabb az erdő Lionel. Esküszöm olyan, mintha ezüstben fürdene minden éjszaka. Mintha folyékony ezüsttel vonnák be a fákat, mintha minden fenyő ezüstfenyő lenne, az avar ezüstszőnyeg… De csak éjszaka. Nappal sosem látom ezt.

-          Érzéki csalódás. Beittál?

-          Nem… Lionel… valami történik az erdőben. De még nem jövök rá az okára – tologatta a poharat zavartan az asztalon Robin.

-          Mióta látsz ilyesmit?

-          Talán egy hete. Amióta volt az a sikertelen támadásunk. Nem is tudom… lehet, hogy egy boszorkány volt – gondolkodott Robin.

-          Hová utazott?

-          Hát éppen ez az, itt van. A Merryweather birtokon. Biztos, hogy egy kis boszorkány… - bólogatott hevesen Robin. – Megbabonázta az erdőmet!

-          Egy Merryweather? – Lionel szemében most érdeklődés fénye villant. – Mit láttál még?

-          Mást nem. Legalábbis eddig. Más nem tűnt még fel. Csak furcsa… szerinted nem volna az, ha ezüstben fürdene az erdő?

-          Nem tudom… a Hold fénye ezüstös színt vethet. Az a Merryweather egy lány volt? – kérdezte elgondolkodva Lionel.

-          Igen. Kifejezetten lánynak tűnt – biccentett hamiskás vigyorral Robin.

-          Te Robin! Nem gondoltál még arra, hogy talán ez az a lány? – dőlt előre hirtelen minden gondját feledve Lionel.

-          Milyen lány?

-          Hát tudod! – nézett farkasszemet unokaöccsével Lionel. – A Holdhercegnő!

-          Akire az egész völgy várt? – vonta össze a szemöldökét kételkedve Robin. Aztán egy darabig elgondolkodott. – Kizárt! – bökte ki eltökélten. – Az a lány nem tűnt hercegnőnek.

-          Miért milyennek kell lennie egy hercegnőnek? – kérdezte futó mosollyal Lionel.

-          Mit tudom én?! – rántotta meg a vállát Robin. – De tuti nem ilyennek mint ez. Vörös a haja!

-          Nem vagy te egy kicsit előítéletes Robin? – hunyorgott rá gonoszkásan Lionel.

-          Nem. De majd kiderítem én, hogy ki az a boszorkány. Mert hidd el, inkább annak néz ki, mint hercegnőnek!

-          Szerintem Robin, te meg kifejezetten egy olyan balfácán vagy, aki akkor sem ismerne fel egy hercegnőt, ha előtte állna – jelentette ki Lionel.

-          Csak húzol!

-          Nem húzlak.

-          tudod mit! Megmutatom neked! És majd meglátjuk te minek tartod őt! – vágta rá Robin.

-          Megegyeztünk! De most megyek és megnézem tényleg alszik-e Charlotte, vagy csak telesírja a párnáinkat – emelkedett fel Lionel az asztaltól. – Az ajtót tedd be magad után – szólt még vissza a válla fölött. Robin elgondolkodva biccentett. Még jó, hogy hintóval jött. Nem mert volna az ezüstszín erdőben egyedül végigsétálni. Biztos, hogy gonosz varázslat. Biztos az! Robin elnézett a sötétlő erdő felé, ahogy kilépett a világítótoronyból. A fenyvesek csúcsain már derengett az ezüstös fátyol. Különös az erdeje. Idegenszerű dolgokat lát benne. Pedig úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét. De most… mintha változások történnének, amiket nem tud irányítani. De vajon jók-e ezek a változások?