Házasodni minden áron

James Prescott gyújtott cigarettára a Grand Hotel kávézójában és egy meghívót dobott a márványlapra. Fabian letette a kávéscsészéjét és rápillantott a meghívó kártyára. Mrs. Greenwater estéjére szólt a meghívó. Fabian futólag felpillantott a szemközt ülőre. A hölgy elvált volt. Ritka dolog és nem túl kedvelt Angliában sem. Ami még rosszabb fényben tüntette fel a hölgyet, különösen az estélyeit. A mulatságokon a nemesi társadalom szélsőségei mulathattak együtt. Gazdag nők, vagyontalan nemesifjakkal szórakozhattak, és dúsgazdag lordok vagyontalan, de gyönyörű nőkkel tölthették idejüket. Mrs. Greenwaternél pezsgő volt a legtöbb és bohókás színpadi  előképeket és bemutatókat tartott házi színpadán. A műsor szigorúan éjfélkor kezdődött és itt nem voltak rangok, nem voltak elérhetetlen távolságok. Mrs. Greenwaternél könnyen lehetett  az imádott közelébe férkőzni. James kedvelt helye. Jobban szerette, bármelyik bálnál. Főleg azért mert bókolás, udvarlás, tánc és egyéb fáradtságos előkészület nélkül is belecsókolhatott a szépasszonyok dekoltázsába.

-         Mi ez? – lökte vissza a márványlapra Fabian.

-         Ott lesz! – mutatott a kártyalapra James.

-         Ki?

-         Ki?! Hát a Montgomery lány!

-         Anna? Kizárt! – dőlt hátra Fabian.

-         Mindenki inkognitóban van. Ő is jön, én mondom, a saját fülemmel hallottam a varrószalonban – felelte James.

-         Anna nem jár ilyen helyekre, Ahhoz túl prűd – legyintett Fabian.

-         Nem is ő jön annyira, William rángatja magával, állítólag gondjai akadtak – magyarázta James.

-         Gondjai? – pislantott fel gyanakvóan Fabian.

-         Igen. Azt rebesgetik, hogy egy üzlete csődbe ment váratlanul érthetetlenül és kellemetlenül. Mr. Montgomery megrendült a Richards vagyon bizalmában. A társaság nagy része erről suttog. S a legkínosabb, hogy a menyegzőkre a  meghívók már kimentek… állítólag – vihogta James.

-         Honnan tudod ezt? – ráncolta a homlokát Fabian.

-         Nekem Anna francia társalkodónője mondta – rántotta meg a vállát James.

-         Te találkoztál vele azóta?! – döbbent le Fabian.

-         Mondtam, hogy nagyon csinos – kacsintott James.

-         Jesszus! Te azt mondod Anna ott lesz ezen az estélyen? – túrt a hajába Fabian.

-         Igen – biccentett nevetve James. – Na jössz te is?

-         Persze hogy igen – vágta rá azonnal Fabian.

 

Mrs. Greenwater nem sokat kérdezősködött. Az ő estélyein az volt a lényeg, hogy a titkos vágyak felszínre törhessenek, hogy mindenki könnyebben megtalálja az utat vágyaihoz. Ha két fiatalember ezért jött, hát jöjjenek. Az estélyeket természetesen a bőkezű adományozó vagyonos férfiak tartották fenn, akik elégedettek voltak az estély szolgáltatásaival. Vagyis a szerelmi afférok létrejöttek. James és Fabian a bárnál foglaltak helyet és egy-egy pezsgőspoharat választottak. 

-         Teszek egy könnyed kört, nézz Annád után! – kacsintott James és magára hagyta Fabiant. Fabian habozva nézett körbe. William Richards pontosan illett ebbe a környezetbe. A diszkréten elhelyezett buja növényzet takarta a kis zegzugokat a villa különböző pontjain. Fabian pezsgőspohárral a kezében járt körbe az oszlopok mentén.

-         Mr. Richards értse meg ez túl sok pénz, ennyit nem adhatok kölcsönbe – hallatszott egy mentegetődző hang a tapétafal másik oldalán.

-         Kezeskedem érte, hogy amint a frigyet nyélbe ütöttem a pénzt visszaszolgáltatom. Erről szól a kölcsön nem igaz?

-         Ez akkor is túl sok, ennyit nem is tudnék kölcsönadni. Még a felét se tudom most e hónapban biztosítani – hallatszott a magyarázkodás.

-         Nekem kell az az összeg – hallatszott az erőszakos hang.

-         Will! Mit csinálsz itt a szalonban? – hallatszott Anna hűvös megrovó hangja. A férfiakat megzavarta a nő megjelenése.

-         Csak üzleti ügyekben cseverésztem. Mit akarsz Anna, máris meguntad a pezsgőt?

-         Mrs. Greenwater konyakot is kevert a pezsgőmbe, hasogat tőle a fejem – jött közelebb a lány hangja, majd egy éles csörömpölés hallatszott.

-         Én nem is zavarom tovább a szerelmeseket – iszkolt el a férfi és William Annával maradt.

-         Megszédültél Anna!

-         Nem vagyok jól, mit kevert még az a nő az italomba? – ruganyosan rezzent a pamlag.

-         Végre kettesben az apád nélkül lehetünk Anna. Gardedám nélkül, hát nem csodálatos? – hallatszott William behízelgőnek szánt hangja.

-         Nem tudom, valahogy szédülök itt. Ne Will, ne nyálazz össze!

-         Itt Anna, az enyém lehetnél. Hamarosan úgyis összeházasodunk, az a pár hét igazán nem számít már. A feleségem leszel úgyis.

-         Nem én, még ezt nem akarom!

-         Anna! Olyan csodás az illatod, add nekem magad – mormolta William.

-         Will! Engedj el! Tönkreteszed a ruhámat! – csattant Anna erélytelenül.

-         Te is érzed ezt Anna?!

-         Fáj a fejem Will, haza akarok menni – hallatszott Anna tiltakozása.

-         Ó, Anna…Anna…

-         Will, ha nem eresztesz el, esküszöm, hogy lelőlek, ne érj hozzám! – sziszegte Anna bágyadtan.

-         Ugyan, szerelmem, a férjed leszek, ne viccelj, egy kis örömöt sem akarsz nekem okozni?!

-         Will, ezt már megbeszéltük, én most nem akarom ezt. Szállj le rólam és engedj el! Vedd el a kezed a mellemről! – csattant Anna erélytelenül. Fabian tehetetlenül próbált bejutni a terembe. Hol a csudába van a bejárat. Hogy lehet, hogy hallja őket, de mégsem tud bejutni? Fabian végigtapogatta a falat és döbbenten érezte, hogy egy tapétaajtó van a falban, puhán lökte be és belépett rajta az intim kis félreeső szobácskába. Anna ruhavállját William már sikerrel kioldozta és a fűzőjét egyszerűen széthúzta. A könnyű blúzból Anna mellei szinte kibuktak a fűző nélkül, természetes tartásukban.

-         Hé kislány mit művelsz? – hátrált William összecsukló lábakkal. Anna pezsgőszín ruhája előtt egy nehéz  pisztolyt tartott. Fabian elhűlve látta, hogy az még az a pisztoly, amit a nő tőle vett el akkor éjszaka a parkban. Anna azóta sem szolgáltatta vissza apja pisztolyát. – Mi ez nálad?! – rémült meg William.

-         Megmondtam, hogy ne érj hozzám! – rezgett meg Anna kezében a pisztoly. Két kézzel fogta a nehéz fegyvert, aminek a súlyához nem volt hozzászokva a keze, s felemelkedett a pamlagról, de ingott ő maga is. Homályosan próbálta becélozni a férfit.

-         Én nem vagyok a cafkád én velem nem bánhatsz így! Haza akarok menni és hozzám ne merészelj érni!

-         Mr. Richards, azt hiszem a hölgy kívánsága egyérelmű volt – szólalt meg fagyosan Fabian. Mindketten feléjük kapták a tekintetüket. Anna a pisztolycsövet is.

-         Te… te ezzel az alakkal akartál itt találkozni? – hördült William. – Tehát jól hallottam, hogy nem hallottam semmit az öngyilkosságáról – mérte végig gúnyosan William.

-         Will! Te fogd be! Mindenkit eltüntetnél  a föld színéről, csak hogy neked jobb legyen. Nem bánhatsz így az emberekkel! Velem sem! Tudom, hogy fekete üzleteket akarsz kötni, mert az apám előtt már nem tudod titkolni, hogy adósságot termeltél. Julien de Montmarte már egy hete elárulta nekem, hogy átvizsgálták a számláidat, a váltókat mindent. Teljesen veszteséges üzleteid vannak igaz? Apám ezért nem sürgette az esküvőt igaz?

-         Pontosan. Már csak egy lehetőségem van, hogy teherbe ejtselek és akkor az enyém lesz a Montgomery vagyon!

-         Tűnj innen! – sikoltozta Anna. A hangjára néhány inas tódult be.

-         Kísérjék ki az urat, felzaklatta a hölgyet – szólt nyugodtan Fabian. Az inasok figyelték Anna zilált ruházatát, a pisztolyt Anna kezében és sietve megragadták  Williamat.

-         Hogy képzelik, én a vőlegénye vagyok! Vegyék le rólam a kezüket!

-         Takarodj előlem látni sem bírlak! – sziszegte Anna remegő kézzel a pisztolyt tartva. – Nehogy azt hidd, hogy nem tudnám használni! – sikoltozta. Az inasok sietve vezették el Williamet. Nem szerette Mrs. Greenwater a botrányt. Ha itt valakit lelőnek az kínos ügy lenne az estélyei fényét tekintve. Próbáltak mindig diszkréten ügyeket kezelni.

-         Anna, nyugodjon meg, elmentek – lépett közelebb Fabian.

-         Ne merjen a közelembe jönni! – meresztette rá égkék szemeit Anna s remegő ujjai közt meglebbent a pisztoly Fabian felé.

-         Ahhoz, hogy lőni tudjon ki kellene biztosítania. A kakas! – magyarázta Fabian.

-         Engem ne okítson! Nem vagyok ostoba gyerek! Forduljon el, szeretném rendbehozni a ruházatomat! – szólt rá erélyesen Anna.

-         Tudja, hogy az apám pisztolyával a kezében fenyeget? – fordult tisztelettudóan háttal a nőnek Fabian.

-         Nálam maradt, még a télről…

-         Azóta is magánál hordja? – lepődött meg Fabian.

-         Igen. Ez az egyetlen emlékem magáról – vallotta be spiccesen Anna. – És mint kiderült jó hasznát is tudom venni – kuncogott fel. A lány részeg. Ez nem kérdés. Fabian csendben lehajtott fejjel várakozott. – A csudába is nem tudom összekapcsolni ezeket. Megkérhetném…ha segítene? – Fabian megfordult. Anna esetlenül engedte le maga mellé a karjait és álmos kis bágyadt tekintettel nézte a kebleit. – Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz ezeket begombolni – magyarázta Anna. Fabian közelebb lépett.

-         Biztos, hogy szabad? Nem harap a kézfejembe, ha a mellei felett matatok az ujjaimmal? – kérdezte futó mosollyal Fabian.

-         A kézfejébe harapni? Na de honnan veszi ezt? – nézett fel rá kérdőn Anna.

-         Hát a húgom rendszeresen így védekezett, vagy támadt, amit éppen a helyzet diktált – magyarázta mosolyogva Fabian.

-         Hány éves a húga? – suttogta Anna.

-         Hát most már húsz. De akkor amikor harapdált…hát akkor még elég kicsi volt – Fabian határozottan húzta meg a fűző finom selyemzsinórjait és Anna telt mellei felett elkezdte meghúzni a vékony masnikat. Megkötni, eligazgatni. A lány puha melle minduntalan a kézfejének dörgölődzött. Fabian emberfeletti erővel mély levegőt vett, lehunyta a szemét és sietve igazgatta meg a lány ruháját.

-         Miért nem nézi amit csinál? – kérdezte Anna meglepetten.

-         Éppen elég érinteni – mormolta Fabian elfúló hangon.

-         Ennyire csúnya – nézett le saját melleire Anna.

-         Ellenkezőleg, annyira szépek – súgta rekedten Fabian. A ruhaváll kapcsait is visszarendezte és sietve elhúzta a kezét. – Parancsára hölgyem, a ruházata ismét szalonképes.

-         Visszaadom a pisztolyát. Az apjáé azt mondta. Biztos hiányolja – tartotta Fabian elé a pisztolyt Anna.

-         Tartsa csak meg, úgy látom szüksége van rá – mosolygott Fabian.

-         Ó, hát pisztolyt sem sok férfi adományozott nekem – tartotta a kezében a pisztolyt Anna elgondolkodva és felnézett Fabianra.

-         Anna, ne nézzen így rám!

-         Miért ne?

-         Mert meg kívánom csókolni – nézte a lány hosszú leomló szőke haját Fabian.

-         S az baj lenne?

-         A pisztolyom magánál van, jobb ha tartok most már magától – lépett közelebb Fabian, s lassan lehajtotta a fejét. Hajlott nyaka szirtjére simította Anna a kézfejét. Fabian pedig mohón Anna rózsaszín ajkaira csapott. Tenyerét a selyem pezsgőszín ruhára helyezte Anna mellei fölé, ami az imént még szabadon volt, pőrén, lágyan remegve. Most a feszes fűzésben is ingerlő volt. Fabian az oszlopnak döntötte a lányt és tenyerével bejárta a lány csípőjét, derekát és húzta, szorította magához a lány vékony, remegő testét. Anna szájának pezsgő és konyakíze volt, bódító, finom alkoholíze. Anna az oszlopnak dőlve rogyadozott, s kiejtette kezéből a pisztolyt, Fabian lábfejére esett.

-         Hazakísérem – mormolta Fabian ellépve. Anna csak némán bólintott, s összepréselte ajkait.

 

A Montgomery villa gyönyörű impozáns épület volt London dúsgazdag negyedében. Kellemes, andalító nyáreste volt. Anna nem fázott, az alkohol miatt még melege is volt. Egyetlen gondja az egyenes járás volt. Fabian kapta el az alkarját, ha éppen készült a lány megbillenni.  A Montgomery villa kertje gyönyörű angolkert volt. Ápolt rendezett, hátul kis teapavilonnal, szökőkutakkal. Nem volt mérhető a de Noir villa szerény utcára nyíló villájával. De Fabian tudta, az ő családjának az is komoly gondot okoz, hogy azt a villát fenntartsák. Persze Annáék szüntelen a fővárosban tartózkodnak. Apja politikai pályája kívánja, hogy mindig elérhető legyen. Pedig Walesben is nagy birtokuk van, sőt Anglia több pontján is vannak vidéki kastélyaik. Nem véletlen esett Fabian választása a Montgomery vár örökösére: Annára. Kell a vár, kellenek a birtokok a vagyon és mindaz a társadalmi pozíció, amit ez a házasság hozhat a számára. De Anna az év legnagyobb részét itt tölti Londonban, az apjával.

- Gyalog jöttünk, engem Will hozott, hát magát?

- Én a barátom, Mr. Prescott kocsiján jöttem. Tudja, nyáron nem tartózkodunk a városban – emlékeztette Fabian.

- Ó milyen igaz! – bólintott kábultan Anna.

- Nem tartunk fenn kocsit, ha nem vagyunk tartósan a városban.

- Igen takarékos dolog – bólogatott Anna. – Az apám még ébren van. Megtenné, hogy bekísér? Apa sosem tolerálta ha kísérő nélkül jártam a várost – támaszkodott Fabian karjára Anna.

- Ahogy parancsolja Anna – indult meg a fényesen megvilágított kövezeten a villabejáratig Fabian. Kopogni sem kellett. Annát várták idehaza. A komornyik ajtót nyitott. Montgomery a szivarszobából jött ki és meghökkenten nézte a pezsgőszín ruhában imbolygó lányát.

- Anna, egyetlen gyermekem. Egy férfival távozol, egy másikkal érkezel? Hát micsoda dolog ez? Nem úrilányhoz méltó remélem tudod! – jött közelebb vastag szivarját húsos ujjai közt tartva Montgomery. Anna gyámoltalanul állt az apja előtt. – Be sem mutatod az ifjú kísérődet? George Montgomery, ennek a komisz lánynak az apja vagyok, köszönöm, hogy hazakísérte a lányomat.

- Fabian de Noir, és szerintem a lánya egyáltalán nem komisz. még a tavaszi napéjegyenlőség előtt találkoztunk, volt nálunk délutáni teán – fogott kezet a pocakos férfival Fabian. Montomgery megdermedt a mozdulatban, s miközben a fiatal férfi kezét szorította, alaposabban megnézte azt.

- Papa… - szólt fáradt, kábult hangján Anna.

- Leányom, épp ideje lepihenned ma éjszakára nem gondolod? – kérdezte Montgomery, egyértelműen jelezve lányának, hogy ne zavarja.

- De igen, jó éjszakát papa, Monsieur de Noir – biccentett Anna, s sietve az emeletre indult felkapott szoknyájával. Fabian a szeme sarkából még látta Anna krémszín bőrcipőjét és a lány karcsú bokáját is, ahogy a selyemruhát feltartva sietett felfelé a lépcsőn a lány.

- Mr de Noir. Francia, akárcsak a nagybátyja Julien de Montmarte – szorította présbe az ajkait Montgomery. – Jól sejtem, hogy nem is olyan véletlen, hogy éppen maga kíséri haza a lányomat?

- A parlamenti ülésszakról bizonyára jól ismeri a nagybátyámat – biccentett futó mosollyal Fabian.

- Még ha csak onnan ismerném – Montgomery visszaindult a szivarszalonba s magától értetődőnek vette, hogy Fabian köteles őt követni. Egy tárcát nyújtott elé, drága csillogó arany volt, Montgomery címeres karcolattal. Fabian nézte a sötét dohányt. Nincs mit tenni, venni kell.

- Köszönöm uram – vette el a szivart Fabian és kedvetlenül rágyújtott.

- Járt nálam a nagybátyja amúgy privátumban. S ezt hagyta itt – Montgomery egy ládikából vékony drágaköves jegygyűrűt vett elő. – A lányom kezét kérte meg, a maga nevében. Mire én? De hát mégis ki az a Fabian de Noir. Nem is ismerem az urat. Mire ő: Ó de meg fogja ismerni, az unokaöcsém, ki segítő jobbot nyújt a bajba jutottakon. Kész elvenni egy lányt, aki a nevét, a rangját és vagyonát és becsületét védi egy félresiklott eljegyzésből. A vőm csúnya üzleteket kötött. A politika nem kedvez az ilyesmiknek. Lebukott, és ez kínos az én politikai pályámra is. Nem beszélve leányom jó híréről, aki majdnem ezeknek az újgazdag Richardsoknak az árkába zuhant bele s én két kézzel löktem volna bele. Kínos az egész ügy. Annyira kínos. Rám nézve a lányomra nézve. S ezek a Richardsok nem is értik, hogy mi történt, azt vallják valaki be akarta őket feketíteni, aljas módon, de mire kiderül, az több hónap, s az én lányom még a nyáron házasságra lépett volna velük. Jaj hát milyen lehetetlen egy helyzet. Soha apának ilyet. Anna a szemem fénye, anyja halála után az egyetlen értelme életemnek, és mégsem tudok rá kellően vigyázni – Fabian csendesen dohogott az erős szivartól, s hallgatta Montgomery sopánkodását. Az ősz férfi, dörzsölgette gondoktól felhős homlokát. Zúdította Fabianra a gondjait és Fabian csak annyit szűrt le belőle, hogy valószínűleg Julien de Montmarte keze van a dologban. Sejti micsoda elégtétellel vigyorgott sanda rókatekintetével Montgomery arcába, hogy keresztülhúzta a gazdag vagyonos ősi nemes számításait. S most vagy elfogadja egy szerény köznemes jól csengő nevét, vagy a lánya végleg zárdába vonulhat. Huszonkilenc felé közeledve mit várhatna Anna, különösen egy ilyen kellemetlen módon fuccsba ment esküvői előkészület után. Az öreg Montgomery belelendült a beszédbe, jó politikus volt annyi tény. Fabian csak bámulta a talpa alatt a gyönyörű, értékes perzsa szőnyeget, az arany gyertyatartókat, a velencei csempéket, a márványokat, a Montgomery családról voltak elképzelései, hogy mennyire gazdagok, de szemkápráztató volt, már csak a villa megjelenése is. Ha Anna kevésbé lenne szemrevaló mint amilyen, már akkor is hajlandó lenne elvenni.

- Botrány érti Monsieur. Ebből botrány lesz. S én nem akarok botrányt, sem a lányomnak, sem a politikámnak, én irtózom a feltűnösködéstől, nem szeretem ha valaki kitűnik a tömegből! Az nem jó! Sosem jó! Én Annának is megmondtam, csak meghúzódni, csak csendben tündökölni. Hogy ezt is hogyan simítsam el! Azt is a szívem bánja csak. De hát nem leszek már én sem fiatalabb. Annának férfi kell, aki támogatja, aki mellette van, de hogyan bízhatnám oda egy ilyen Richardsra. Az egyetlen lányom… Hajlandó valóban kezét nyújtani, így ismeretlenül is? Julien de Montmarte gazdag vagyonos ember, az unokaöccse legfőbb támogatójaként lépett fel, készen segítő jobbját nyújtani, nem szeretek politikai ellenfeleim jóakaratára szorulni, de ezzel talán a politikai nézeteltéréseink is véget érnének. Hogy miért nem gondoltam hamarabb egy ilyen házasságra? Megbékéltetni az ellenfeleket házassággal is milyen jól lehet. Ó! Későn gondolkodik már az ember… kész kezét adni? Kész még az idén nőül venni lányom?

- Mr. Montgomery a legnagyobb örömmel, szóhoz sem jutok és még fel sem fogom, elsőként nagybátyámmal szeretnék szót érteni – fújta ki a dohányfüstöt Fabian és csak ült, mint akit fejbe vertek. Semmit sem értett. Csak azt, hogy a feje felett minden elintézett lett. Minden. Érthetetlen.

- Hát persze, hogyne. Máris lerohantam egy házassággal és maga nem ért semmit belőle. De csak annyit mondjon számíthatok diszkréciójára és arra, hogy lányomnak komoly kérője.

- Természetesen. Napokon belül tiszteletem teszem leánya előtt is, hogy személyesen kérjem meg a kezét, ha ön már beleegyezését adta frigyünkre – hebegte Fabian teljes sokk alatt.

- Jó, ó jól van. Ezekkel a Richardsokkal meg majd én beszélek. Nem is tartom fel tovább, olyan késő van, hogy szinte az már korán, ideje nekem is nyugovóra térnem.

- Minden jót, Mr. Montgomery – nyomta el a dohányt a hamustálcán Fabian, s sietve távozott. Korán van, vagy késő? Mindegy. Ma nincs idő visszamenni a Grand Hotelba, egyenest Julien de Montmarte-hoz kell mennie.

 

Az unokabátyját álmából verte fel. De nem érdekelte, tudnia kell mindent. Egyáltalán miért nem írt már? Miért nem jelezte, hogy intézkedik az ügyben. Miért hagyta kétségek közt? Miért a Montgomery-családtól kell mindent megtudnia?

-         Mi történt, hogy éjnek évadján törsz rám? – botorkált le hálóköntösben Julien de Montmarte.

-         Most jövök a Montgomery-villából. És csak hűlök belé, hogy mi történik körülöttem. Egy hete sem vagyok Londonban és legalább értesített volna az istenért, hát azt sem tudom mi történik és ha nem vagyok Londonban? – támadt neki Fabian.

-         Na! Nonono! Hát jár az ilyen egy jótevőnek? Hogy itt kukorékolsz nekem hajnal négy van Fabian, a csudába is ez még családtagok közt is korai látogatás! – Julien a szalonba vezette. – No ülj le! Ne kakaskodj itt ilyen harciasan! Kezdjük az elején. Azért nem értesítettelek, mert ezek még csak az első hullámok, nem akartalak csak akkor értesíteni, ha van miről, ha érdemes, ha nem csak reményt táplálok benned.

-         A Richardsokkkal mit művelt?

-         Egyszerű bűvésztrükk a politika részéről. Megnéztem pontosan hol vannak befektetéseik a Richardsoknak és úgy intéztem, hogy politikai labilitás miatt a részvények árai nagymértékben essenek. Richardsék vagyona így jelentősen csökkent. Persze a legtöbb nagytőkés ilyenkor igyekszik kimenteni a vagyont és Richardsék is próbálták eladni a részvényeiket, hát innentől már felgyorsultak az események, addig csűrtem csavartam a dolgot, amíg végleg veszteséggel nem hoztam ki őket az egész kavarásból. Ehhez persze nem ártott néhány bankkal és a tőzsdével is megvitatni, az egyik emberemet egyenesen a Wallstreetre küldtem. Néhány hét alatt lezavartam. A többi már nem rajtam múlik.

-         Felkereste Montgomeryt! – támadt rá Fabian.

-         Ja igen. Hát mivel említetted a dolgot, kötelességemnek éreztem, hogy a legnagyobb válságpontban felkeressem politikai vetélytársamat és jószándékomról a bajban biztosítsam, és menekülőutakat javasoljak neki a kilátástalanságból. Azt hiszem hamarosan össze fogjuk hangolni a politikánkat Montgomeryvel – vigyorogta Julien dörzsölt kézzel.

-         Maga végletekig dörzsölt egy gazember!

-         Az igaz, de neked a lány kellett nekem, meg egy kis bosszú – mosolygott szélesen Julien és két whiskyspohárba is skót whiskyt töltött. – Igyunk a sikeres ügyleteinkre! – nyomott egy pohár italt Fabian kezébe.

-         S mit tud rólam Montgomery? – kérdezte Fabian miközben a whiskyt kortyolgatta.

-         Persze szépítenem kellett a dolgokat valamelyest. Például az éves jövedelmedről. De hát egy-két nullával több vagy kevesebb a számsorok mögött, ilyen ügyletekben részletkérdés. Majd elintézed később azzal, hogy nincsenek olyan sikeres évek most. Kész. Természetesen úgy tüntettem fel, hogy a de Noir vár a te birtokodban van, és hogy a halászati jövedelem is téged illet. Apád elégedjen meg azzal, hogy lő néhány vadat a te vadasparkodban – kacsintott rá Julien. – Persze kérem a részarányomat az egészből, ahogy megegyeztünk az erdő és a vár után Anna hozományából.

-         Megkapja – biccentett Fabian.

-         Montgomery már nekem is arról beszélt, hogy a Richardsokkal azonnal felbontja a megállapodást, és lefújja az esküvőt. Ami azt jelenti, hogy mielőtt tisztáznák magukat a Richardsok és mielőtt Montgomerynek lenne kellő ideje utánad kutakodni nyélbe kell ütnünk a ti nászotokat. Tehát első utunk az ékszerüzlet. Választasz egy hivatalos, tisztességes és csillogó-villogó drága eljegyzési gyűrűt a lánynak, amivel elkápráztatjuk Montgomeryt, eloszlatjuk a papa kételyeit, egyben meg is nyugtatjuk esetleges gyanakvásait irányodba. Most két kézzel kell szórni a pénzt Fabian, hogy Mongomery had higgye, hogy ezt meg is teheted.

-         Na jó, de miből? – hajtotta fel az italt Fabian.

-         Megelőlegezem neked, majd kamatostul visszaadod. Na induljunk! Ékszernézőbe – Julien visszarobogott az emeletre öltözködni. Néhány perc múlva reggeli tisztes élvasalt nadrágban jelent meg.

-         Az üzletek még nem nyitottak – tiltakozott Fabian.

-         Neked fiacskám! – vigyorgott Julien. – De akinek ismerőse van, annak minden nyitva áll mindig minden körülmények közt. - Fabian a Montmarte-fogaton ült és robogott nagybátyjával a Covent Garden felé. – Beszéljünk a terveidről. Hol tervezed az esküvőt. Ne feledd, egy Montgomeryt veszel el! Meg se álmodd, hogy Holdföldén azon az eldugott helyen kellően reprezentálhattok.

-         Nem is Ezüstharmat templomára gondoltam. Az esküvőm a londoni Westminster apátságban terveztem.

-         Jó választás fiú – vigyorgott Julien. – Mi sem lehet jobb és fényesebb esküvő egy Westminster apátsági szertartásnál, ahol királyok koronázási és temetkezési helye is van. Páratlan választás. Látom szeretsz nagyban álmodni! – nézte elégedetten Fabiant.

-         Valóban de az élet megtanított rá, hogy ésszel kell álmodni – felelte rá komoran Fabian.

-         Nem ütsz sem apádra sem anyádra – biccentett Julien. – A nagyapád vére ütött ki rajtad, ő volt ennyire dörzsölt mint te. Ennyire törekvő és céltudatos. Aki sosem bocsátja meg, hogy a fia a szerelemért cserben hagyta. Anna Montgomery jó választás. Tetszene a nagyapádnak is.

-         Miért segít nekem? Tényleg csak a bosszú? – pislantott futólag a nagybátyjára Fabian.

-         Részben. Másrészt nagyapád a lelkemre kötötte, hogy tartsalak azért szemmel – mosolygott talányosan Julien a fiúra.

-         A nagyapám? – csodálkozott el Fabian.

-         A halálos ágyán minden öregember elérzékenyül, majd biztos én is – nevetett gunyorosan Julien.

-         Hogy fogom én ezt otthon előtálalni! – sopánkodott Fabian.

-         Az már rajtad áll, ha én odamennék garantáltan párbaj lenne belőle apáddal – dőlt előre Julien, s kivágta az ajtót. – Megérkeztünk.