callie: Fenyvesek lordja

Maria bekopogott a paplak ajtaján. Kámzsáját hátrahúzta a fejéről, s a karjára helyezett kosárban igazgatta a vadételeket. Bentről széknyikorgás hallatszott. Kopogó cipőtalpak, köhécselés végül a retesz kattanása, s az ajtó felnyílt. - Ó Maria! – csillant fel Jane Fontaille szeme a látógató láttán. – Illetve bocsánat. Madame de Noir! Úgy örülök, gyere csak beljebb. - Köszönöm Madame – mosolygott Maria. – Hoztam némi apróságot! – nyújtotta át a kosarat Maria. - Ó vadhúst hoztál drága gyermekem! Tudod, húst csak mértékkel! Mindig! - Hát persze Miss Heliotrope – Maria a szája elé kapta a kezét. – Hiába, a nyelvem még mindig rosszat mond. A megszokás! - Soha semmit sem szabad megszokásból tenni Maria! Nem ezt tanultad mindig nálam? - De igen madame! – felelte illemtudóan Maria. – Néha úgy érzem azonban…hogy semmi hasznosat nem tanultam egész életemben – simította végig kesztyűs kezével a szépen gyalult étkezőasztalt. - Hogy mondhatsz ilyet gyermekem! – szörnyülködött a kijelentésen Jane Fontaille. - Nem tudom, mostanában…sokszor megfordul ez a fejemben - tette le köpenyét Maria. Nem tette hozzá, hogy az érzés csakis azóta él benne, mióta Robin felesége lett. - Ne haragudjon madame Fontaille, de valójában most a Monsiurehöz jöttem…egy kis lelki meghallgatásért – sütötte le a szemét Maria. - Odaát van, a templomban – intett a fejével Jane s elkezdte kipakolni az ételeket. - Ha megbocsát… - Természetesen – mosolygott melegen Jane, s már rendezkedni is kezdett a konyhában. Maria az oltárnál találta meg a kis falu papját. - Vétkeztem atyám! – tört ki Mariából, s megszorította a férfi érdes kezét. - Mind ezt tesszük gyermekem! – paskolta meg a lány kezét nyugtatóan. - Nem atyám nem ért engem! Az én vétkem súlyosabb mindannyiunknál. Megfogadtam, hogy soha nem veszekszem és ma már nem múlik el nap anélkül, hogy veszekednénk. Két ellentétes ember, hogy is ne veszekedne? – ráncolta a homlokát tanácstalanul Maria. - Két embert mindig egy minden máson felülemelkedő dolog tart össze Maria: a szeretet – mosolygott rá pirospozsgásan a pap. - Tudom jó atyám! De mi van, ha az átok erősebben ül rajtunk mint hinnénk, ha hibát követek el és újra ránk telepszik a szörnyű átok. Ránk és az egész völgyre – sírta Maria lehajtott fejjel. - Egy Holdhercegnő, aki egyszer már megmentette a birtokot már semmit sem tehet. Egy hercegnő egy tett Maria! - Vagyis már nem tiszta a lelkem igaz atyám?! - Nos…egyetlen férjes asszony lelke sem lehet már tiszta – bazsalygott a pap az orra alatt. - Ön humorizál velem – nézett rá oldalt Maria. - Természetesen. Maria, számtalan fiatal párt adtam már össze életemben. Én a helyedben nem nyugtalankodnék. De Holdfölde sorsa már nem rajtatok fog múlni. - Holdfölde az otthonom, és szeretem. Én vagyok Holdfölde holdhercegnője! – szorította ökölbe a kezét Maria. - Nem Madam De Noir! – mondta élesebb hangon a pap. – Emlékszik mit mondtam, amikor először hallotta a történetet? Minden generáció ad egyetlen holdhercegnőt Holdföldének. Észre kell vennie, ami oly fényes akár a napkorong. Új generáció érkezik. Az egész völgy az új Holdhercegnőre vár. - Tessék? – pihegte erőtlenül Maria, s lerogyott a legközelebbi templomsorba. - Az ön generációja adott egy holdhercegnőt, kegyed személyében. De a menyegző is jelezte, hogy váltás történik. A varázslat lecsillapodott. Úgy tűnt a dolgok rendeződtek. Maria a hercegnőség nem örökre szól. - Ön meg akar sérteni engem! – pattant fel Maria ültéből, s felvetett fejjel a templomlépcső felé sietett. - Mariám! Miért tennék ilyet! Az emberek szemében mindaddig te leszel az utolsó hold hercegnő, de a völgy varázsa már lecsillapodott, csendben várja az időt, amikor ismét szükség lesz a holdhercegnő erejére. - Elfáradtam atyám, a legjobb lesz ha hazamegyek – búcsúzott el Maria, s kilépett a templomból. Ahogy elhelyezkedett vastag takarói alatt a nyitott fedelű szánon még visszaintegetett az ablakból integető nevelőnőjének. Jane Maria kosarával a karján rohant felé, s betette Maria lába mellé a szánra. Maria csak megkopogtatta a szán oldalát, hogy a hajtó indítsa a lovakat. Maria fújtatva gondolkodott a pap szavain. Azért jött az atyához, hogy megnyugvást találjon, erre még bosszúsabb lett mint volt. Miért is kellett ennyire felnőni? Amíg Maria Merryweather volt, aki londonból érkezett és kiderült, hogy ő egy Holdhercegnő, addig minden olyan meseszép és varázslatos volt. De most már, minden… - A szánkázás a napi tíz perc értelmes tevékenység, vagy az imádkozás? – felülről a legközelebbi hóval teli lombkoronából huppant a férfi Maria mellé. Csak így, meg sem állítva a szánt. - Te nem tudod leinteni a szánt, mint más normális ember? – förmedt rá Maria. - Így egyszerűbb volt, nincs fölösleges fennakadás – tette fel a lábát a szemközti lécre Robin, s kényelmesen hanyattdőlve, elhelyezkedett az ülésen. - Besodortál egy csomó havat és tűlevelet a szánba! – háborgott Maria, s sepergetni kezdte takarójáról és válláról a fenyő és hómaradványokat, amiket Robin érkezése juttatott a köpenyére. – Követtél igaz? – nézett el Maria ellenségesen. - Láttam a szánt a templom előtt, gondoltam hogy a nevelőnődhöz rohansz. Még mindig annyira gyerek vagy! – jegyezte meg epésen Robin. - Nem én hordok kakastollakat meg sastollakat a kalapomon – vágott vissza Maria. - Ez igenis jól néz ki! Honnan van ez a szőrmekucsmád? Londonból? – ráncolta a homlokát Robin, s le akarta húzni a lány fejéről. Maria visszatartotta a mozdulatot, s ellökte a férfi karját. - Mond miért van mindig olyan szagod mintha az egész napot tyúkólban töltötted volna? – grimaszolt Maria eltávolodva a szán végébe. - Talán mert bepótolom a hiányt, ami otthon nincs – vigyorgott rá gonoszul Robin. - Nem érdekel a napi élménybeszámolód – rángatta a kesztyűjét feljebb az ujjain Maria. - Pedig tegnap hallgatni akartad. - A tegnapi érdekelt, a mai nem – vágta rá Maria. Elhallgattak mindketten. Robin az egyik oldalon bámulta a fenyveseket, Maria a másikon. Közöttük bő egy helynyi távolság. Maria fájón hunyorította össze a szemét, maga sem tudta, a hideg menetszél, vagy más csalt könnyet a szemébe. Már megint az ostoba ellenkezést választotta, csak azért, mert nem merte Robin előtt a valóságot mondani. Robinnak mindig fenyőgyanta illata volt. Az egész ruhájából fenyőillat áradt. És Mariának ez egyszerre juttatta eszébe a karácsonyt és az első találkozásaik félelmét. Robin egyszerre volt vad és ingerlő. Úgy hatott Maria érzékeire, hogy nem is sejtette. Mariának minden tetszett Robinban. Az egész jelleme, Robin nem volt olyan piperkőc, mint a londoniak, sem olyan udvarias. Robin nyers volt, kissé mindig agresszív, határozott, és nem érdekelte senki. Robinnak egyedi stílusa volt, és Maria meg volt győződve róla, hogy a fiú maga varrja a ruháit. Ilyen különleges bőr, szőrme és tollakkal, vászonnal kevert ruhakölteményeket még sehol sem látott senkin sem. És nagyon tetszett neki ez. Voltaképpen a de Noir klán férfitagjainak sajátja. De Robin extrémebb volt még náluk is. Robin annyira polgárpukkasztóan más volt, mint a civilizált világ. Ő az erdővel lélegzett. Robin maga volt egy szelet a fenyvesek tortájából. Tollak, fenyőillat, bőr. S ez az ijesztő vadság vonzotta mindig Maria érzékeit. Ő a jól nevelt londoni lány természetesen az első félelem után egyenesen felkavarónak találta a fiút és egész megjelenését. Robin egyéniség volt. Senki nem érdekelte és semmi. Öntörvényű volt. Minden, ami Maria nem lehetett. S Maria éppen ezt a szabadságot érezte Robin mellett. A szabadság fenyőgyantás illatát. Robin azt csinált amit akart, mert nem itatódott bele úgy az önmérséklet, mint, ahogy Mariába belevéste Miss Heliotrop a tökéletes úriasszonyi viselkedést. Behajtottak a kastély kapuján, ahogy fordult a szán a kastélyhoz vezető útra a sarkon ismét ott figyelt a szürkésbarna sólyom a korhadt fatörzs tetején. Valahányszor elhaladtak itt a sólyom ott ült akár egy őr. Maria nem tudta eldönteni vajon van-e Robinnak valami kapcsolata az állathoz vagy sem. De az a madár olyan kitartó volt. Még le sem lassult eléggé a szán, Robin átszökkent a szánon a hóba. - Robin, a kosarat! – mutatott a lábánál lévő karoskosárra Maria. Robin visszanézett, s egy hangos morgással megmarkolta a kosarat, s leemelte. Kicsit kedvetlenül, de Mariának nyújtotta a kezét, hogy lesegítse. Maria felfogva szoknyáját lépett Robin mellé a hóba. - Elejtettem két vadnyulat, ma az lesz a vacsora – eresztette el azonnal a finom selyemkesztyűs női kezet. Maria a meleg kastélyba lépve kiburkolódzott szőrmeruháiból. - A vadhús nem egészséges. Köszvényes leszel mint apád. Örökölted tőle – mérte végig Robint Maria. - A köszvényt nem lehet örökölni. És apám nem köszvényes csak kifagytak a csontjai – dünnyögte Robin kissé bántottan. - Ha vadhúson élsz állandóan, akkor is köszvényes leszel! – toppantott Maria. Robin megemelte a szemöldökét, de nem reagált inkább. - Te meg ha nem csinálsz semmit elbutulsz – vágta rá Robin. - Már mondtam, vigyél magaddal – lépett a mosdótálhoz Maria, s átöblítette a kezét a vízben. - Nem, nőknek nincs helyük a klánban – vágta rá azonnal elutasítóan Robin. Követte a nő példáját, de Maria mosdóvizébe áztatta csak a sajátját. – Maradj csak itt! – Maria felhajtotta a kosárról a terítőt. - Ó nézd! Jane Heliotrop csomagolt nekünk bort! – tette az asztalra az üveget Maria. - Fehér bor – forgatta meg a tenyerében Robin, s zsebéből előkapott bontójával kihúzta a dugót az üvegből. – Az álszent papja! Milyen jó borai vannak! - Nekünk is lehetnének boraink, mindig apádtól kell kérnünk! Nekünk miért nincsenek? – kérdezett rá Maria, miközben a szövetszalvétát a térdére hajtotta. - Ha elfelejtetted volna, a de Noir-oknak csak fenyvesük van. Láttál már te fenyvesben szőlőt termeszteni? – Maria hangtalanul ült, aztán elvörösödött. Igaz, a helyi pap nyilván a nagybátyjától kapta a bort. A bor a Merryweather birtokról való. A de Noiroknak egy hatalmas fenyves jutott. Tele tobozzal. Nem túl gazdag kínálat. Robin a fejét rázta. - Mekkora egy ostoba liba vagy! Ha elfelejtetted volna, a két család közt éppen a birtokért mentek a harcok. Mert a Merryweatherök még ezt a kis erdőt is sajnálták tőlünk. Mindent magatoknak akartok! Te is ilyen vagy! - Ne azonosíts az őseimmel! – csattant rá Maria, miközben felszeletelte a vadhúst a tányéron. - Te hangoztatod mindig, hogy te Merryweather vagy! – meredt rá sötéten Robin. Robin teletöltött egy serleget a borral, s mohón szomjasan kiitta. Maria bekapott egy szelet nyúlhúst, s miközben rágta figyelte Robint a túloldalon. - Nekem nem töltesz? – kérdezte Maria, de hangjában a követelés hangja csengett. - Azt hittem elborozgattál a sekrestyében az atyával – húzta el gúnyosan a száját Robin. Fekete szeme alatt a sötét kontúr most még erősebben szúrt. Robin teletöltött egy kristálypoharat s a polírozott fán egy határozott mozdulattal átlökte Maria elé. Maria figyelte, ahogy a talpaspohár végigcsúszik az asztal másik végéből egyenesen elé. Robin szokásos módon belehajolva a tányérba, ujjaival húzta le a színhúsokat egymás után az egészről. Olyan mohón és jóízűen tudott enni, csöpögött a zaft az ujjain s Maria zavartan koppantotta kését a tányérhoz. Robin csak az élvezetekre gondolt mindig, most is. - Nem tudnál normálisan enni? – fintorgott Maria. - Mondtam már, a fém elveszi az ízét! Te barbár városi vagy mit értesz ehhez! – legyintett Robin jóízűeket cuppogva hozzá. - Postád érkezett délelőtt – szólalt meg társalgási hangnemben. - Kitől? – nézett fel rá a tányérjából Robin. Göndör fürtjei enyhén a szemébe lógtak, s most csodálkozó szemében egy kis érdeklődő ártatlanság ült. - Az apádtól – húzta ki szoknyája zsebéből a papírost. - Shadow! Eredj érte! - füttyentett a kutyának Robin, s a szövetkendőbe törölgetve zaftos ujjait várta, hogy kutya nyálas pofájában áthozza a levelet neki. – Shadow odaügetett gazdájához, s hálás farokcsóválással fogadta Robin buksisimogató mozdulatait. - Ez a levél. Fel van bontva! - emelte fel Maria felé mutatva a feltépett pecsétes levelet. Haragosan bámult a nőre. - Igen, a levelet kettőnknek címezte! Nézd meg! – bólintott rá Maria. Robin fittyet hányva a címzésre széthajtotta a lapot. - Mi ez? – kérdezte Mariát még bele sem olvasva igazán. - Meghívás az újévi bálra – Maria belekortyolt a borába. Nézte, ahogy Robin elmélyülten fürkészi apja írását. – Honnan van apádnak bora? – kérdezett rá Maria. - Loptuk – felelte egyhangúan Robin, mintegy fölöslegesnek érezve a kérdést. - Hát persze – bólintott Maria, s keményebben rágta a húst a fogai közt. - Amit a Merryweatherek művelnek az is lopás csak nagyban – vágta rá Robin fel sem nézve a levélből. – Mi kicsiben ti nagyban. Maria az asztalra csapta a szövetszalvétát, s szó nélkül távozott. Robin kényelmesen feltette csizmás lábát az asztal sarkára, amit csakis Maria miatt nélkülözött egyébként, s most végre belesimulhatott a háttámlás ebédlőszékbe. Díszesen faragott trónszék volt. Maria szerint giccses és nem illik a kastélyba, de Robin meg sem hallotta az olyan jellegű kirohanásokat. Megszerezte, a trónszék az övé, ezt egy Merryweather úgysem értheti. Robin hatalmasat ásított, s bicskáját előhúzva a farzsebéből kihúzott egy hosszú sastollat a vállára erősített tollgyűjteményből, s a viaszos anyagot hegyezni kezdte. Elmélázva formálta élesre a hegyét. - Leszedhetem az asztalt uram? – kérdezte a bemerészkedő szakács. - Vigyed – mordult rá Robin. – S tüstént tintát és papírt hozzál elibém, meg azt a fekete viaszgyertyát! – Robin amíg az eszközökre várt, élezgette még késével a tollat. - Ne olyan sietősen Maria! – kiáltott Robin hátra sem nézve. - De…honnan? – nyögte Maria visszalépve az ebédlő szárnyas ajtajához. - A késemben visszatükröződik minden ami mögöttem van tudod – emelte meg a trónszék karfájára téve könyökét Robin. A vastag penge fényesen csillogott, ezüstből volt. Akár egy arasznyi tükör. És természetesen látta, hogy Maria már neglizsében van. Vagyis abban a reményben jött még le, hogy Robin már régen felment. Megérkezett a tinta és a pergamen. - Mit művelsz te itt? – lépett közelebb összeráncolt homlokkal Maria az íróeszközöket látva. - Levelet írok apámnak, vagy te válasz nélkül szoktad hagyni a leveleidet? – kérdezett rá gúnyosan Robin. - Nem! – vágta rá durcásan Maria, s összefonta a mellei előtt a karját. Túl lengén jött le. És nem volt biztos benne, hogy ez jó ötlet volt ma részéről. Főleg, hogy Robin még mindig az étkezőasztalnál tollászkodik. Szó szerint. - Azt hitted írni sem tudok mi? – morogta rosszkedvű sértettséggel a hangjában Robin. - Miért nem a dolgozószobában írod meg a leveledet? – figyelte, ahogy Robin lehúzza a gyönyörű sastoll végét az üvegcse szélén. Maria tartott tőle, hogy Robin tintapacák ezreit fogja szanaszét fröcskölni az étkezőasztal fáján, és ezt nagyon nem akarta. Ez a fa szép volt. Túl szép ahhoz, hogy Robin most egyetlen levél miatt összegányolja. Közelebb lépett, hogy tiltakozzon, de az első sorokat látva csalódnia kellett. Robin tökéletes deáksággal, szépen vitte fel a tintát a papírra, s ráadásul nem is akárhogy. Maria álmélkodva tapasztalta, hogy Robin írása nem gyakorlatlan kéz munkája. Hanem egy kiírt kéz írásképét kapta. Egyenes sorvezetéssel, szépen döntött ízléses férfiírással. Valójában most látta először a férje kézírását. Amikor a Fontaille atya anyakönyvében aláírták a házassági anyakönyvet, ott fel sem tűnt neki. Robin sebtiben írta alá, és Fontaille atya adta át aláírásra a lehúzott pennát a férfi kezébe, ugyanúgy mint Mariáéba. - Mert a dolgozószoba messzebb van mint az étkezőasztal, nekem pedig nincs annyi fölösleges időm mint neked, hogy órákat egy levél megírásával töltsek – felelte dorgáló hanghordozással Robin. Maria szinte csalódott volt. Igaz, hogy súlyos hátrány, hogy a saját férje írásképét még csak nem is ismeri, de most hogy látta, úgy érezte becsapták. Robintól ez túlságosan is valamiféle latinos műveltséget sugallt, ami nem illett egész egyéniségébe. Inkább lett volna írástudatlan, aki a feleségének diktálja a leveleit, mert maga csak a nevét tudja leírni. Csalódása annyira eluralkodott rajta, hogy észre sem vette peregnek az órák és az emeleti deszkák megreccsennek a férfi súlya alatt. Maria visszatartotta a lélegzetét. Robin az ajtaja előtt állt meg, halatszott a csizma koppanásán és Shadow jellegzetes lihegése az ajtóküszöbnél. A kutya szimatolt az ajtórésnél. Könnyedén szökkent a kopogás ritmusa az ajtón. - Maria? – Maria nem merte kifújni a levegőt, szorosabban tartotta a mellkasán a takaróját. – Maria?! Tudom hogy ébren vagy – támaszkodott az ajtófélfának Robin, s lehajtott fejjel hallgatódzott. – Alig tíz perce jöttél fel és ne felejtsd el, hogy aludtunk már együtt. Tudom jól, nem vagy az a típus, aki beájul az ágyba és kész. Nyisd ki! Vagy betöröm tudod, hogy nekem mindegy! – Robin lenyomta az ajtókilincset. Természetesen zárva. Nem is számított másra. Maria hónapok óta zárja az ajtaját. Hallja minden éjszaka a retesz kattanását. – Maria! – a hangszálak megremegtek az erősödő hangerőn. Robin belevágta a kését az ajtóba. Maria mezítláb szökkent a hideg kőre, s szinte kitépte a reteszt a helyéből, hogy felrántsa az ajtót. A feje felett remegett az ajtóban a kés, ahogy a falnak csapódott. Maria összehúzta a könnyű anyagot a mellkasán. - Mondjad mi bajod? – szitkozódott Maria, s szürke szemeivel csúnyán meredt az ajtóba vágott késre. - Nem kaptam választ. Miért jöttél le? – emelte meg a szemöldökét Robin. - Nem járkálhatok szabadon a kastélyban? – kérdezte vissza fagyosan Maria. - Ebben az öltözékben? – bámulta Maria alakját leplezetlenül Robin. – Nem gondolod, hogy ehhez hideg van? - Az ágyban nem volt hideg – préselte össze az ajkait Maria. - Miért zárod ezt az ajtót? – kérdezett rá követelően Robin. - Eddig is zártam – felelte Maria, s ideges lett tőle, hogy érződik a hangján a remegés. - Eddig is tudhattad volna, egy retesz nem akadályoz meg abban, ha be akarok jutni a hálószobádba. Nem zárhatod ki a saját férjed a hálószobádból! – fintorgott Robin, s kirántotta a kését az ajtóból. - De igen Robin, megtehetem – felelte királynői fejtartással Maria. - Ez is a kötelességeid része, tudod megfogadtad – emlékeztette Robin. - Nem én mondtam le róla – rekedt el Maria hangja. Robin Marián felejtette a szemét. Maria a torkára szorította a tenyerét, s csak kikerekedett szemekkel meredt a férfira. Robin most félelemetesen magasnak és sötétnek tűnt. Csak a kandallóban lobogó tűz világította meg őket. S Robin tűzfényben mindig vadabb és izgatóbb volt. Shadow már kényelmesen elterült a kandalló előtt, számára a hely ideálisnak tűnt. Semmit sem érzékelt a feszültségből, ami a két gazdája között gyulladt. - Vártál? Mh? – Robin végighúzta a kezét az ajtó érdes szélén, másik kezével visszasüllyesztette összecsukott bicskáját a zsebébe. – Kíváncsi vagyok Maria! – vált rekedtessé Robin hangja is. – Vágytál rám minden éjszaka? Vagy csak most, hogy idén nincs ágymelegítőd. - Van ágymelegítőm! – pihegte Maria szürke szemeit le sem véve Robinról. Alig egy karnyújtásnyira állt tőle. Érezte, ahogy a vékony anyagon átsüt a melle körvonala. Szinte összeesett annyira vágyta a férfi érintését. Robin szemében különösen tükröződött a kandalló fénye, s göndör fürtjei mögül kitartóan Mariát nézte. Mária zihálva kapkodta a levegőt. Egész testében reszketett és erőtlenül állta Robin pillantását. - Igen, hogyne…de valld be…nem annyira jó mint én – futott fel csak egyik szája sarkán a mosoly. Maria ernyedten hagyta, hogy Robin a karjaiba zárja. Szomjasan itta ajkának ízét. Annyira régen érezte már ezt a különös fenyős, friss ízt, szinte fuldoklott a csókban, a tiltakozó karjai erőtlenül hanyatlottak le. Szinte öntudatlanul hagyta, hogy Robin az ágyra döntse, és a hosszú bőrujj alól tenyere meleg tapintásával felgyűrje selyem hálóinge anyagát. Testén újra és újra átfutott a remegés hideg hulláma, Robin rutinos tenyere végigsimította a combját, a derekát, a melleit, olyan gyorsan, hogy fel sem fogta merre járnak testén a férfi tapasztalt ujjai. Vékony ujjaival a férfi göndör hullámos hajába túrt, amelyet már annyira régen érzett az ujjai között. Az egész teste vonaglott és követelte a férfi érintését, s maga sem érzékelte, hogy torkából a vágy hangja törnek utat. Robin ránehezedett, izmos combja lenyomta a puha matracot, ágyéka szorosan feszült Maria lába közé, s vad mohósággal falta Maria ajkait. - Ez őrültség! – fordult le Mariáról, s göndör hajába túrva tántorgott fel az ágyról. Húzta a feje, és szédült a félbemaradt ölelés után. – Shadow! Kotródj kifelé, nem itt alszunk! - szólt rá a kutyára Robin, s nehezen találva a lábaival az utat, behúzta maga után az ajtót. - Robin…- suttogta a mennyezet felé Maria, s felnézett az ágya baldachinjára. Egész testében feldúlt volt. Az előbb még a férfi melege és súlya takarta be, s érintése felkorbácsolta vágyait, s most ismét…itthagyta, akárcsak a nyáron. Mellkasa őrült ütemben emelkedett és süllyedt. Ha kevésbé lett volna úrinő mint amennyire az, most nem érdekli semmi, és Robin után megy, hogy bemásszon abba a hatalmas, fafaragott franciaágyába, s befejezzék, amit elkezdtek. Fogalma sem volt a férfi hogyan képes ennyire visszafogni magát. Hiszen érezte, ismét az övé lehetne, Robin akarta, éppen annyira mint ő. Robin nem mindenben elég vad és ösztönlény. Vagy miért tartóztatja meg mindkettőjüket ennyire? Ma nehezebben fog elaludni, mint az elmúlt hónapokban eddig bármikor. Kívánta a saját férjét, sőt mi több, sóvárgott utána.