Szeretettel Párizsból: Kim

 Kim

Ezt a hírt nem lehet finoman és gyomorideg nélkül közölni a szüleiddel. Egyszerűen nem. Én mindig laza és közönyös vagyok. De ebben a pillanatban csak liftezik a gyomrom, talán kicsit remegek is, ideges vagyok, és a tetoválásomat simogatom, a karomat, megerősítésként. Alextől kaptam. Ezt is.

Este kilenc. Anyám már készült az emeletre indulni, őt állítottam meg, apám az irodában molyolgatott, tervdokumentációt keresett. Tehát kettejük között az iroda előterében szólaltam meg, lebegős hangon.

• Anya maradj, el kell mondanom valamit! - anyám kérdő szemekkel visszalép a lépcsőn, és felém fordul. - Én… terhes vagyok.

Anyám ledermed. Pislog néhányat, de egyéb reakció nem érkezik tőle. Apám viszont felkapja a fejét a tervdokumentáció nyomtatott példányaiból.

• Hogy mit mondtál? - kérdez rám erősen.

• Terhes vagyok - ismétlem meg kínosan feszengve.

• De ma kimaradtál a suliból, mert megjött - ráncolja a homlokát apám.

• Nem… nem jött meg. Csináltam néhány tesztet. Nem kérdés, biztos, hogy terhes vagyok - hányszor kell még kimondanom? Zavartan a tetoválásomat simogatom. Mintha Alex fogná a csuklómat. Megerősítést próbálok belőle magamba szívni, hogy bírjam ezt az egészet.

• Azt tudod legalább, hogy kitől van, vagy annyi fasszal összefeküdtél, hogy fogalmad sincs? - kérdez rá apám nyersen. Nem kímél. Persze nem is szolgáltam rá. Tudja, hogy rengeteg sráccal kavartam. Sosem itthon. Mert srácokat nem hozhattam haza, apám megunta, a harmadiknál, amikor kéthetente váltották egymást és adták a kilincset egymás kezébe. Azt mondta, fejezzem be, több srác ide nem jöhet. Na hát ezért indult el az, hogy kábé mindenhol máshol csináltam. Mint Callummal az egyetemi fiúmosdóban.

• Alex! Alex az apa - felelem fulldokolva.

• A másik jómadár, hát világos - a szemem előtt megy fel apámban a pumpa, most, hogy már összerakta az egészet. A szökés, a kimaradt éjszaka, Alex és én. Telefonál. 

• Most azonnal gyertek át! Mind! Nem érdekel, hogy mennyi az idő! - Alex apját hívta. Nem kérdés. Kinyomja a telefont és rámnéz. - Tudod mit tennék veled? Pofon csapnálak. Megérdemelnéd nagyon. Hogy kijózanodj már végre! Tudod mit? Helyetted elverem Alexet! - apámtól talán a legnagyobb szerencse, hogy az irodában van, és karnyújtásnyira van a whiskyje, tölt is magának. A hajába túr és whiskyspohárral a kezében az erdőt nézi a hatalmas üvegablakokon túl. 

Mindenki marad a helyén. Mintha viaszfigurákká változtunk volna. Vagy este kilenc után varázslat alá kerültünk volna. Megdermedtünk. Anyám ott ahol állt a lépcső aljában leült az első lépcsőfokra és csak a hajába túrva dermedten néz maga elé. Apám whiskyt kortyolgatva néz ki az ablakon.

Talán arra gondolnak, hogy mindent elcsesztek. Velem. Pedig, én csesztem el mindent magamnak. De az én életpályám az ő sikerük vagy bukásuk kivetülése. Apám mindig azon törte a fejét mit lehet kihozni egy lányból. Most talán megállapítja, hogy semmit. Mélyen magában. Apámtól talán ez a legrosszabb. Jobban szerettem, ha kiabált, ha tajtékzott, ha dühöngött. Mert azt jelentette, hogy számítok neki. Hogy vannak szavai hozzám. Most… mintha elfogytak volna a szavai, amiket még nekem mondhatna. A falnak dőlök és állva maradok.

Alex apja rekord sebességgel ért át hozzának. Jó pár gyorshajtásti csekket begyűjthetett menet közben. Három ajtócsapódás. Alex apja lép be elsőnek, őt Stefi követi és végül Alex. Alex apja egyenesen az irodába megy és be is zárja az ajtót maga után. Stefi az egyetlen, aki feloldja ezt a borzalmasan fagyott és dermedt állapotot itt nálunk.

• Kim! Te hogy vagy? - kérdezi és átölel. Eltörik a mécsesem. Belezokogok Stefi ölelésébe. Csupa labilis érzelem és gondolat és remegés vagyok. Szétesett a világom. Képtelen vagyok bármire is gondolni azon kívül, hogy terhes vagyok. Ennyi van a fejemben. Ennyi.

Fura, hogy éppen Stefinek jutott eszébe elsőként ezt a kérdést feltenni nekem. Hogy ebben a zűrzavarban, egyébként én, hogyan érzem magam. Terhesen.

• Vannak rosszulléteid? - kérdezi.

• Nem - rázom a fejem és sírok. 

• Gyere, üljünk le - von magával a kanapéra. Anyám hozza oda  a zsebkendőadagolót és leül a másik oldalamra. Már ő is sír. Nem annyira mint én. Kifújom az orrom.

Megüti a fejünket az iroda elég jól hangszigetelt falain átszűrődő kiabálás hangja.

• A te lányod mászott rá az én fiamra!

• A te fiad meg felcsinálta az én lányomat!

Mind felkapjuk a fejünket és összenézünk. Az ajkamra harapok. Nem csak én. Anyám csak némán bólogat. Sejtette, hogy a balhé nem velem fog kirobbanni. Hanem Alex apjával. Találkozik a tekintetem Alexével, aki némán az emelet felé int. Szótlanul felállok anyáink közül a kanapéról és megindulok az emelet felé. Alex a nyomomban. Becsukom a szobám ajtaját és kifújom a levegőt. Alex rámnéz. Megemeli a szemöldökét.

• Öhm… rajzoljunk? - kérdezi, mert mindig ezt csináltuk. Ha feljöttünk a szobámba… soha nem értünk egymáshoz. Csak rajzoltunk. Erre tessék!

• Oké! - biccentek és az ágyra fekszem és egy kék tollat nyújtok Alexnek. Magamnak is választok egyet. Alex lefekszik mellém. A fejem felé húzom a tenyerét és az életvonalakat rajzolom át. - Most mi lesz Alex?

• Attól függ. A babával, vagy nélküle?

• Mond el mindkettőt! - Alex átfordítja a tenyeremet és ő kezd rajzolgatni az én tenyerembe. Csiklandós érzés. De jó Alex meleg tenyerét érezni az én tenyeremen. Megmelegíti a kezemet.

• Babával. Leérettségizünk. Én elmegyek dolgozni. Te otthon maradsz. Valószínűleg kiraknak minket otthonról. Halasztjuk az egyetemet. Idővel talán megcsináljuk. Együtt maradunk. Vagy külön és mindenki otthon él, bár ezt az alternatívát nem tudom elképzelni.

• S baba nélkül?

• Apáinkat ismerve… létrejön a Goodwin tervezőiroda. Talán Kendal központtal. Vagy Manchesterben.  Éljük tovább a magunk életét. Egyetemre járunk. Talán még összejöhetünk. 

• Te mit akarsz Alex?

• Ha benne vagy, én is benne vagyok - feleli komolyan Alex. Nézem mindkettőnk kihúzott életvonalát. Ugyanaz az életvonulunk? Innentől? Együtt haladunk tovább?

• S ha én ezt nem akarom?

• Akkor elfogadom. Megyünk tovább. Vannak terveink. A jövőre. Van egy szuper iroda itt. Építészmérnökök leszünk. Előbb-utóbb.

• De ha marad a baba, nem igaz? Erre gondolsz - nézek Alexre komolyan és leengedem a kezünket.

• Volt egy kijelölt utunk Kim. Letértünk. Ha marad a baba. Akkor minden más lesz. Minden. Nekem dolgoznom kell, neked meg gyereket nevelni. - Alex megsimogatja a tenyeremben a vonalakat. - Van egy közös pontunk Kim.

• A rajz szeretete.

• A baba.

• Devon.

Sokáig nézünk farkasszemet, aztán Alex a számra hajol. Megcsókol. Ajka az ajkamba kap. Szétáramlik bennem a lebegés és minden kiszáll a fejemből. Mintha Devonban lennénk újra. Csak az érzés áramlik közöttünk. Elfelejtek mindent. Csak Alex és én. 

• Gyertek lefelé!

• Hagyjad! A legrosszabb, amit együtt csinálhattak, már megtörtént! 

Apáink. Alex elhúzza a fejét és összemosolygunk.

• Menjünk le! - sóhajtom.

• Aham! - Alex kinyitja az ajtót és együtt lemegyünk a földszintre. Mintha legalábbis eskütételre készülnénk, mindenki áll a nappalinkban.

• Remélem, értelmes megbeszélést folytattatok, hogy mit döntötök, nem egymásnak estetek, mint két bakfis - morog apám. Elvörösödöm, amiből apámnak biztos, hogy az jön le, hogy egymásnak estünk.

• Döntöttetek? - kérdezi Alex apja.

• Alex, ne sürgesd őket. Még van pár napjuk, hogy átgondolják. Egy ilyen döntést nem lehet egyik percről a másikra meghozni - szólal meg Stefi.

• Te csak azért véded őket, mert hogy te is… - jegyzi meg apám.

• Alig voltam két évvel idősebb mint Kim. Igen, tudom mit él át. Én sem kifejezetten kapcsolatban lettem terhes. Én nem egy támogató családi környezetben döntöttem. Szeretném, ha Kim és Alex nem élné át azt, amit én. Igenis én azt mondom. Fontos, hogy bárhogy is döntenek ők ketten, mi négyen elfogadjuk a döntésüket és mellettük álljunk! - igazítja meg a szemüvegét Stefi és körbenéz a társaságon. Majdnem elsírom magam rajta. Alex apja átkarolja Stefi derekát. S végülis ő beleegyezően biccent, ahogy ránk néz. 

• Mit szeretnétek? - kérdezi végül anyám keresztbe tett karral.

• Ha megtartanám a babát? - kérdezem óvatosan, amire kábé ránk zúdul minden.

• De annyira fiatalok vagytok! - sopánkodik anyám.

• A legnagyobb hülyeség, amit csak csinálhattok! - morogja apám.

• Elvesztegetett tehetségek! - bólint Alex apja. És mindenki egyszerre beszél. Teljes a zűrzavar. A többség az, hogy hogyan élünk. Hogyan oldjuk meg? Ki hol lakik? Hol lesz a baba? Hogyan oldjuk meg a mindennapokat? A tanulást? Mi lesz a viszonyom Alexhez? Apám teljesen rosszul van. A lányát tizennyolc évesen felcsinálták, és kimarad az egyetemről. Egy terhes ribanc. Ennyit lát. Hogy Alex lehúzott a mélybe. Ő aki többre tartott, aki mindig nagyon sokat akart tőlem, belőlem. Egyszerre azt érzi elárultam én is és Alex is.

• Tulajdonképpen feleségül is vehetném Kimet! - szólal meg határozottan Alex mellettem. A kijelentését teljes döbbent csend követi.

Alex

Ahogy kijelentettem… Még engem is teljesen váratlanul ért. A gondolat. Teljesen váratlanul ötlött a fejembe. Egy ötlet volt. Ahogy megszületett a fejemben ki is mondtam. Spontán. Nem gondolkodtam rajta. Egyszerűen át akartam lépni ezen a sok problémázáson. De ahogy kimondtam. Kábé mindenkit ledöbbentettem. Még saját magamat is.

Kim rám nézett és az ajkaival ezt formálta:

“Ez Komoly?” - mire csak megrántottam a vállam és elvigyorodtam.

“Miért ne?” - suttogtam vissza hang nélkül. 

Apámék összenéztek. Liam zavartan ráncolta a homlokát. Nem maradt túl sok opció a témakifejtésre, mert apám bejelentette:

• Mi most hazamegyünk. Ma már semmit nem okoskodunk ki. Kicsit ülepedjen bennünk ez a rengeteg minden. Javaslom, hogy a hétvégén térjünk vissza a helyzet megvitatására - zárta le diplomatikusan.

• Szombaton, előkészítő helyett - biccent Liam.

Már éjfél is elmúlt. A hazaúton senki nem beszél. De, ahogy beállunk a tóparti ház elé anyám készül kiszállni.

• Mi Alex-el egy kicsit beszélgetünk még - mondja apám és megvárja, amíg anyám bemegy a házba. - Gyere, ülj át mellém Alex! - szól rám. Engedelmesen beülök anyám helyére, az anyósülésre.

• Ez az utolsó kijelentésed…

• Hát...senki nem repült rá a témára - mondom komoran.

• Mert, amit felajánlottál, Kimnek… az… egy nagyon komoly lépés Alex- apám a tavat nézi és a hajába túr. - Hogy magyarázzam ezt el neked, hogy te is megértsd! - sóhajt.

• Nem vagyok hülye - felelem sötéten.

• Nem, tudom. Kivéve, amikor ész nélkül létesítesz szexuális kapcsolatot - húzza el a száját apám. - De… Alex, a házasság az… nagyon komoly döntés, elköteleződés. Egy házasságból nem lehet ki-be ugrálni. Ezt nem lehet változtatni. Ez nem egy járok, nem járok veled téma. És… pfhhhh… még nagyon fiatalok vagytok. Nagyon keveset éltetek és tapasztaltatok ahhoz, hogy ennyire mélyen elköteleződjetek. Egy esküvőt végigvinni és egy házasságot felépíteni az nagyon komoly munka. 

• Tudom.

• Nem, nem tudod. Amit most érzel Kimmel kapcsolatban. Ez… ez az eleje. Amikor csak az érzés visz. A kezdeti lángolás. Nagyon friss, tele lendülettel, ami visz titeket előre. De… aztán telnek az évek és ezek a dolgok megváltoznak. Nem lesz mindig így, nem fog ez a szerelem örökké ugyanígy lángolni. Érted?

• Értem.

• Nem akarom azt, hogy megunjátok egymást fél év alatt és aztán váltok. Érted?

• Értem.

• Nem Alex nem érted. Mert akkor nem vágtál volna ki egy ilyen kijelentést csak így csípőből, nem dobtál volna be közénk ilyen hirtelen, megbeszélés nélkül egy ilyen ötletet.

• Ősidők óta ismerem Kimet. Szeretem, tényleg szeretem. Kim szeretné a babát. Én szeretném, ha a gyerek Goodwin lenne. 

• Miért?

• Mert ideje, hogy az az iroda, amibe annyi időt és erőt áldozunk DeNoir&Goodwin Tervezőiroda legyen. Fúzió. Ez volt mindig is a cél, nem? A céget úgyis én vittem volna. Évtizedek múlva, de én vittem volna. Miért ne vinném tovább a feleségemmel és a gyerekemmel?

• Alex. Tizennyolc éves vagy - szól rám keményen apám.

• Pontosan. Felnőtt. Nem kell az engedélyed ahhoz, hogy feleségül vegyem Kimet. S képzeld, Kimnek sem kell engedély tőletek, az apjától se.

• Ti ketten… nem vagytok ép elméjűek - túr a hajába apám. - Menjünk. Aludj, most tele vagy mindenféle ingerekkel - hagyja rám apám.

A szobámban ráírok Kimre.

“Mit gondolsz?”

“Hogy őrült vagy!!!”

“Benne vagy?”

“Tényleg akarod?”

“Mit?”

“Mindent. Baba, esküvő…”

“Te akarod?”

“Ezerszer jobb lenne most látni az arcod, érezni a hanglejtésed. Így nem tudom mit gondolsz.”

“Szökjünk el újra. És elveszlek.”

“Aludj, majd beszélünk.”

De nem tudok aludni. Nem megy. Mindenféle gondolatok cikáznak a fejemben. Próbálok rendszert teremteni a gondolataimban. Szeretném tisztázni magamban is, hogy mi az, amit Kim iránt érzek. Rengeteg dolog vele egyszerre ösztönös és bonyolult. Kimmel az egész élet ilyen lenne. Ösztönös és bonyolult. Végtelenül bonyolult. Az ölembe veszem a Kim rajzok mappáját. A festményeit. Az akvarelleket. A tenger, a Kendal Paris Church, Devon, Párizs. “Szeretettel Párizsból: Kim” A képeslap, amit Kim rajzolt nekem, amikor apám mögött a hátsó ülésen bolondoztunk. A kép, amit Kim akkor küldött, amikor eldöntötte, hogy építészmérnökire jön. Velem. 

Ráírok:

“Házasodjunk össze Párizsban!”

Hajnali kettő óra, de válasz érkezik:

“IGEN!!!” - elvigyorodom.

“Ez egy olyan igen?”

“Ez egy olyan igen.”

“ Nem, ez nem egy olyan igen. Tisztességesen megkérem a kezed.”

“Alex… nagyon bírlak.”

“Komoly?”

“Igen.”

“Azt mondtad, még sosem voltál szerelmes. Azt mondtad a szexben keresed a szerelmet.”

“Lehet, hogy megtaláltam a szerelmet.”

“Ez… komoly?”

“Lehet… lehet, hogy nagyon beléd zúgtam Alex.”

Lefagyok. Mármint Kimmel beszélek még egyáltalán? Azzal a Kimmel? Mert egyszerűen nem merem elhinni. 

“Miért?”

“Kell azt magyarázni?”

“Velem kapcsolatban? Nem ártana.”

“Nem tudom, ahogy… ezt az egészet kezeled. Olyan.. Tökös…. Olyan Alexes. Tudod mit? Én is azt mondom amit Stefi mondott apádnak: Csúcs vagy!”

“Kösz.”

Devon, a mi origónk

 Kim

Harmadjára is két rózsaszín csík. Ez… durva. Mármint… ennyi teszt nem lehet hibás. Ugye? Ránézek a mosdó szélén tátongó üres dobozra. Felemelem és megforgatom a kezemben. Keresem a szavatosságot. Nem járt le. Hát ez… ez… hatalmas nagy.... Szívás. A hajamba túrok és hátrahúzom az arcomból. Felnézek magamra a tükörben. Ez nem… nem lehet! Vagy mégis?

Megvakarom az orrom tövét és idegesen nyúlok a telefonom után. Alex! Basszus!

Ráírok.

“Gyere ki! Most!”

“Délelőtt tíz van. Suliban vagyok.”

“Sürgős!”

Én kihagytam a mai napot, mert… hát mert ma kellett volna megjönnie. Szóval ütem szerint eljátszottam minden drámát a héten, a premenstruációs stressztől, a nagyon tanulok szakaszig. Mindent, ami hihetővé teszi a történetemet itthon. Tehát ma nagy hasfájással keltem és borzalmasan sápadt voltam és nem mentem suliba. De… de nem is jött meg. Mi van? Tehát kigyalogoltam innen az első patikáig és vissza. Mert igen, persze, hogy berezeltem, hogy mi van ha…? És… ez nem csak ha. Ez tény. Ez itt van, három pozitív teszt vágja az arcomba az eredményt. Ez nem lehet tévedés. Alex végre visszaír.

“Egy órán belül ott vagyok.”

Megkönnyebbülök. Nem tudom miért. De megnyugtat a tudat, hogy Alex mindjárt itt lesz. Apámék építkezésen és bevásárláson. Én az ablakban állva várom, hogy végre Alex megérkezzen. Idegen kocsi áll be a kocsibeállónkba, nem Alex vezeti. De csak ő száll ki. Kinyitom neki az ajtót és a hajamba túrok. Talán érzi a feszültségemet. Csak várakozón megáll az iroda felé vezető előtérben, én meg a konyhapultnak döntöm a csípőmet.

Életem legcikibb beszélgetése lesz, de ezt végig kell vinni.

• Védekeztél? - kérdezek rá és remeg a hangom, még én is érzem. Alex is hallja.

• Öhm… mi? - látom Alexen, hogy azt se tudja mi van. Kirángattam ide egy sima iskolai napon, suliidőben. Lóg a suliból, mert nekem kérdéseim vannak felé.

• Devonban...húztál gumit?

• Mi van? Én… azt hittem, hogy te...hiszen annyi sráccal…

• Nem, én nem… - rázom a fejem és az ajkaimat csipkedem. Pontosan tudom, hogy mi volt. Ott voltam. Beszívtunk, fel sem merült a kérdés. Egyáltalán nem beszéltünk semmiről. Főleg nem védekezésről. Egyszerűen csak megtörtént. Isten tudja hányszor. Újra, és újra. Totál be voltunk állva. Totálisan. Alex nagyot nyel.

• És...te most…?

• Igen. Terhes vagyok - nyögöm ki és az ajkamra harapok.  Alex idegesen túr a hajába.

• Ez...biztos?

• Ma már meg kellett volna jönnie. Három tesztet is csináltam. Mind… pozitív.

• Fúúúúh! - fújja ki a levegőt Alex. - Bocs, le kell ülnöm - nyögi. Komolyan úgy tűnik, hogy menten elhányja magát. Leül a kanapéra és a térdeire könyökölve beletúr a hajába és lehajtja a fejét. Követem, és leülök mellé a kanapéra. Alex oldalt néz rám. Tényleg rosszul van. - Most mi lesz?

• Én...nem tudom - nyögöm és továbbra is csak az ajkaimat csipkedem. Ezzel...egyikünk sem számolt. Egyetlen éjszaka. A mi Devonunk. 

Órákig is ülhetnénk egymás mellett. Az én szüleim azonban hamarosan megérkeznek. Alex is tudja, hogy kevés időnk van. Meg kellene beszélni valamit. Csak egyszerűen még a feldolgozás folyamatában vagyunk. 

• El kell mondanunk nekik - fogja a fejét Alex.

• Elkerülhetetlen lesz - biccentek hozzá. Csak a számat tépkedem, semmi értelmesre nem telik tőlem. Hihetetlen, hogy egy éjszaka, pont az az egy éjszaka…

• Egyszerre mondjuk el. Jobb, ha tőlünk tudják meg.

• Jó, az jó lesz igen - teljesen Alex-re hagyok mindent. Gondolkodni sem tudok. 

• Apámnak ma van a késői tájépítész órája, szóval ő csak olyan este fél kilenc körül ér haza. Menni fog, ha kilenc körül mondjuk el? - néz rám kérdőn Alex.

• Jó - biccentem. Mit szoktak a szüleim este kilenckor csinálni? Már azt sem tudom. Talán anyám tévét néz. Apám teljesen kiszámíthatatlan, talán dolgozik az irodában. Lopva Alexre nézek. A tenyerével a homlokát dörzsöli.

• Ezen nem lesz mit szépíteni. Felvezetni - szólal meg.

• Hát nem - értek egyet. - Kellene valami közös álláspontot kialakítani.

• Aha. Ja...jelenleg nem vagyok túl jó állásfoglalásban - nyögi hozzá Alex. Akaratlanul is elmosolyodom. - Te? - néz vissza rám kérdőn.

• Nem, én sem - rázom a fejem. Képtelen vagyok érdemben reagálni bármit is. Egyszerűen csak ülök és le vagyok döbbenve. Keletkezett itt egy  váratlan helyzet és ez nem igazán szokványos az életemben. Általában tudatában vagyok, hogy mit akarok és mit csinálok. Ez az egész pedig most felülír engem. Csak megerősíti bennem azt, hogy a pályaválasztás óta szétcsúsztam. Hogy fogalmam sincs mit akarok az élettől. Ez sem egy fej vagy írás kérdés. Nem lehet így eldönteni. - Te vagy a tervező kettőnk közül.

• Aha… maradjunk annyiban, hogy estig próbálok valami értelmeset összerakni fejben. Tedd te is ezt!

• Oké! Jó - bólintok rá megerősítésként. - Átgondolok én is mindent. Lesz időnk egyeztetni?

• Lesz. Ha nem is ma. De… összeülünk mi ketten is megbeszélni, oké?

• Az szuper lenne. Oké. Jó, este kilenc - legalább ennyit már tudunk. Hogy mihez egyeztessük az óráinkat.  Alex távozni készül. Nem akarom én se, hogy összefusson anyámékkal. 

• Alex! - szólok utána és ezzel megállítom. - Amit… utoljára mondtál, Devon után, a kocsiban… az még igaz? - Alex megfordul és ahogy beérem rámnéz. Visszalép hozzám és az ujjaival fésülve a hajamat hátrasimítja az előrehulló tincseimet és a száját a számhoz érinti. Megcsókol. Futó csók. De megcsókol.

• Igen Kim. Igaz - mondja a szemembe és nyikorog a sportcipője,ahogy sarkon fordul és kisiet a házból. Csak az ajtócsapódást hallom, ahogy visszaül a kocsiba és magamra maradok. Este kilencig.

Alex

Ez a váratlan gyomorszájon vágás témája.  Nem várt ütés. Tényleg. Amikor Kim az arcomba vágta, hát kábé erre mit lehet reagálni. Úristen! Egy ilyen bejelentésnél igazán csak egyetlen dolog fordul meg a fejemben. Szerintem Kim fejében is. Megtartjuk? Vagy sem? 

Napokat forgolódhatnék magamban azon, hogy Devonban volt nálam óvszer? Mert szerintem volt. Csak éppen nem a parton. Nem esőben. Nem úgy, hogy beszívtam. Én, aki kábé sose füvezek. Plusz úgy, hogy egy olyan csajjal voltam, akiről köztudott, hogy úgy intéz el egy numerát, mint egy cigiszünetet. 

Ha meg is fordult a fejemben - bár tényleg nem fordult meg a fejemben - hogy ki védekezik, Kimnél egyértelműnek tűnt, hogy ő szed tablettát. Hiszen folyton csinálja.

Nincs mit kozmetikáznom az adaton, tényleg elkapott minket a hév és egymásnak estünk. Így történt. Hogy most kábé borítani fogunk mindent. A szüleinkkel való kapcsolatot. Az irodát, aminek a jelentése messze több, mint egy helyiség, mert a jövőnk, a munkahelyünk és a családi és baráti  viszonyok alapfogalma  apáink nyomán.  Sajnos azt kell mondjam társadalmilag is más státuszba kerülünk. Diákból, szülőkké válnánk. Kim onnantól nem egy csaj, akit meg lehet baszni, hanem egy anyuka. Egyszerűen egyetlen ténytől megváltozik minden. Egy gyerek mindent megváltoztat. Mindent.

S a nagy kérdés, hogy hogyan fognak erre apáink reagálni. És hogy mit akarunk mi. Kim jól rátapintott, minél hamarabb nekünk kettőnknek kell állást foglalni, mert ahhoz kell igazítani minden lépésünket.  Még a szüleinket is. Az egész életünket is.

Innentől Devon az origónk. Devon most már tényleg, fogalommá vált.  Nemcsak a menekülés, a szabadság és a ki akarok lépni a szüleim elvárásai alól, az egész életünk determináló hálójából. Hanem a Kimmel való kapcsolatom kiindulópontja is lett. Eddig is voltunk valamilyen viszonyban egymással. Ősidők óta ismerjük egymást. Senki mást nem ismerek úgy, mint Kimet. Együtt nőttünk fel. De… Devon óta minden más lett. Kapcsolatilag átléptünk oda, amiben Devon lesz a határkő. Ez most már biztos. Gyerekkel, vagy gyerek nélkül.

Nem, hogy megoldanánk az életünk dolgait, még tovább bonyolítottuk. Ez az egész, maga a bonyolultság. Egy rakás bonyodalmat csináltunk saját magunknak. De összességében én csináltam. Magunknak.  Mint Kimmel mindig. Én viszem el a balhét.

• Kim terhes… Tőlem.

Este kilenc óra. Svájci óra pontossággal. Greenwich-hez igazítva. Teljesen mindegy volt éppen mit szakítok félbe, vagy éppen mi a felállás otthon. Pontban kilenckor kimondtam azt a mondatot, ami az egész életemet meg fogja változtatni innentől.  Féltem, hogy beleremeg a hangom, vagy nagyon kisfiús nyekergés lesz az egész, mert nem akartam így  elmondani. Hasznos volt a délutáni több órás felkészülés, mert egészen határozottan és tökösen mondtam ki.  Elég hangerővel. 

Nem a legjobb perc volt, mert anyám kezében épp egy jénai tál volt, ami élére esve éles csattanással tört össze és a kis darabok siklópályára álltak a konyhakő drága kerámialapján. Apám az étkezőasztalnál ült, tehát kábé csak rámnézett és ezzel ennyiben is ragadt a pillanatban. 

Lehet ezerszer átfogalmaztam, ezt az egy mondatot. De egyszerre akartam tisztázni, hogy Kim nem csak úgy valakitől esett teherbe, hanem az én vonatkozásom a helyzetben egyértelmű legyen. 

Hosszú, vontatott másodpercek. Nem jutnak szóhoz. Az egyértelmű. Másodpercekig csak némán hallgatunk mind a hárman. Vihar előtti csend. 

• Te ennyire hülyegyerek vagy?! - apámat soha nem hallottam ilyen hangerővel kiabálni, idegből. Kidagadnak az erek a homlokán. Egészen Liam kirohanásaira emlékeztet. Elvesztette a nyugalmát. A lelki békéjét… valójában úgy érzi, hogy azt a fiát, akit ismert. Aki óvatos, fegyelmezett, rendes és normális. - Szerinted mi a fasznak volt annyi pénz a zsebedbe tolva?! Hogy mondjuk kibaszottul vegyél gumit a kurva életbe már! Egy ekkora ribanccal összefeküdni! Tiéd egyáltalán az a gyerek, vagy csak behülyít?! Hogy elvidd a balhét helyette?!

• Alex! - szól közbe anyám csitítóan.

• Te most fogd be! - csattan anyámra. Soha nem hallottam anyámmal így beszélni. Soha. Ebből tudom, hogy apám tényleg magánkívül van.

• Az enyém. Száz százalékig biztos vagyok benne - mondom keményen. 

• Pompás! - fújtat apám. - Gratulálhatok?! Két ilyen hülye gyereket! - idegesen húzza ki a telefonját a zsebéből. Tudom mire gondol. Liam hívni fogja. 

• Kim is most mondja el otthon - felelem nyugodtan.

• Nagyszerű! - apám visszacsúsztatja a telefonját a zsebébe. Aztán nekem esik. - Te normális vagy? Normális vagy? Tizennyolc is éppen hogy vagy! Még le sem érettségiztél! Most felvételiznél az egyetemre! Erre te… gyereket csinálsz? Magyarázd már el nekem, hogy lehetsz ennyire hülye?

• Én…

• Az egész életedet el akarod baszni? Hogy találtátok ti ketten ki, hogy nem védekeztek? Honnan jött nektek ilyen hülye ötletetek? Szándékosan csináltátok? Ezzel nem az én életemet cseszitek szét, hanem a tieteket! Ha Kim ezzel akart az apjának betartani, akkor azt benézte. Ez az ő problémája és nem az irodáé! - apám feszülten csípőre teszi a kezét.  - Mondjad! Miért nem húztál gumit?!  Nem világosítottalak eléggé fel?! Akkor most megteszem! Garantált, hogy a céget szétszedtétek! Hogy ha Kim úgy dönt, hogy marad a gyerek, fizetheted a gyerektartást! Márpedig te fogod fizetni, mert te csináltad, nem fogom helyetted fizetni. Szóval húzhatsz el dolgozni! Nem érdekel mit csinálsz!

• Alex! - szól közbe anyám.

• Stefi kérlek! Ne szakíts félbe! Csak egyre válaszolj! Szándékos volt vagy sem?

• Nem volt szándékos.

• Szimplán hülyék vagytok. Világos. Bár Kimből éppen kinéztem volna, hogy direkt baromkodik össze mindent, mert benne van a jellemében. De tőled több felelősséget vártam volna. Sokkal többet! Előrelátást! Értelmet! Valami felnőttséget. Mondjuk, hogy fejben végiglogikázod, hogy mit eredményezhetnek dolgok. Nem csak, hogy belemégy mindenbe, amibe Kim belerángat. Emlékszel? Volt egy beszélgetésünk nem is olyan régen. Azt kérdeztem ki irányít. Végiggondoltad? Mert most nekem hirtelen úgy tűnik Kim irányítja a farkadat! - minden továbbinak vége szakad, mert megrezzen apám telefonja.  Mind halljuk a konyhában Liam hangját.

• Mind gyertek át! Most! Nem érdekel, hogy mennyi az idő!

• Indulunk! - feleli apám röviden és kinyomja a telefont. Rámnéz. - Szerintem gratulálni akar neked a kimagasló teljesítményedért - feleli kegyetlen iróniával. - Kocsiba! - szól ránk apám. Úgy ahogy vagyunk, tehát kocsiba ülünk.