Számítás

 Alex

A tóparti házunk ajtaját kulcsolom. Alex a válltáskájában matat, körülbelül az a legfontosabb kérdés foglalkoztatja, hogy betette-e a körzőjét vagy itthon maradt. Megnyugszik, tehát nála van a körző. Stefi  az anyósülésen ül. Fegyelmezetten várakozik. Alapvetően is ilyen, de most mintha valami fokozott óvatosság kísérné a szemvillanását. Este tíz után értem haza, úgy hogy tudta, hogy Vanessával voltam. Egy ilyen este után nehezebb lesz az irodában. Stefi laza franciafonatú haja előrehozva pihen a vállán. Futólag rámosolygok a szélvédőüvegen keresztül. Visszamosolyog. De csupa visszafogottság. Szép nő. Kedves nő. A feleségem. Beülök a volán mögé és a pohártartóba dobom a házkulcsokat.

• Minden rendben? - kérdezem, miközben becsatolom a biztonságiövemet.

• Itt a körzőm, mehetünk - szólal meg Alex hátulról. A visszapillantót igazgatom, miközben Alex szőkésbarna haját nézem. 

• Igen, persze - néz futólag oldalt Stefi.

• Jól van - kikanyarodok a házunktól. Előbb Alex iskolája a célpontunk, csak utána fordulunk ki az iroda felé.  Alex ásítozva köszön el tőlünk. Enyhén szitál a köd Kendalban. 

• Ha akarod, beszélhetünk - mondom Stefinek, miközben feljebb tolom a sebességeket.

• Miről?

• A tegnap estéről? Bármiről?

• Vanessával voltál, megírtad. Tudok róla.

• Beszéltél vele? 

• Hívott tegnap.

• Akkor tudod.

• Féltékeny. 

• A féltékenység jó jel.

• Gondolod?

• Bizonyos szintig igen, jelzi, hogy fontos valami. Fontos… egy kapcsolat. 

• Még sosem voltam féltékeny. 

• Vanessára sem?

• Nem. Kellene?

• Nem gondolnám. Az egyetemen… van...egy nő… rátok emlékeztet.

• Tényleg?

• Igen. Vanessa és te. 

• Tudom ki az. Charissa. Akivel az Arndale-ben találkoztunk a liftben.

• Igen.

• Kedveled?

• Talán. Féltékeny vagy rá?

• Kellene? - mosolyog rám Stefi.

• Passzolok. Nem tudom - mosolygok rá vissza.

• Van valami közös bennetek.

• Tényleg?

• Igen. Letisztult stílus. Udvarias kifinomultság. Mint akik a Victoria Bath-ba mennek kultúrálódni. Drága bőrcipője volt. Klasszikus darab. Mint amilyeneket te is hordasz. Még sosem láttam cementet tapadni a cipődre.

• Folyton ezzel ugratsz.

• Mert tipikus irodista fejed van. Fehérgalléros vagy. Tanultam, nem fogom meg a lapátot és a metszőkést sem, inkább hívok egy kertészt és egy építőmunkást. Olyan mint te.  Jaj piszkos ne legyen a körmöm! -  emeli meg Stefi a kezeit. Csak mosolygok.

• Jól van, igazad lehet…

• Szerintem imponálsz neki. Úgy nézett rád, mint aki felnéz rád. Aki nagyon csodál.

• Egyszerűen az építészt látja bennem, akinek van pár épület a nevével jegyezve. Ennyi.

• Alex, nagy többségben szerintem neked mindig is a személyiségedbe szerettek bele. Nem néztél ki rosszul sosem, de nem az a típus vagy, akibe ránézésre bele lehet zúgni. De amikor megismernek… akkor téged szeretnek meg. Szerintem a tanítványaid nagy százaléka is így gondolja. Ezért vagy szexi mészáros. A sok gáz építész közt. Neked van valami egyedi stílusod. Amibe bele lehet szeretni.

• Ezt csak azért mondod, mert a feleségem vagy.

• Ezt csak azért mondom, mert szerintem igenis beléd esett az a Charissa.

• Áh, dehogy.

• Tetszik neked?

• Nem csúnya nő. 

• Nem. Kicsit talán idős. Hozzám képest. De nem hozzád. Vanessa korú lehet.

• Nos? Féltékeny vagy már? - vigyorgok rá.

• Hümm… nem. Még mindig nem - rázza a fejét Stefi pajkosan. Leparkolok az iroda előtt.  Csak egy pillanatra, de tovább maradok a kocsiban. Rejtély, miért most akar minden összejönni, de érdekes a tényállás. Stefi nem féltékeny. Se Vanessára, se Charissára. Nem. Mert talán nem számít. Mert hát miért is vagyunk mi ketten együtt? Alex miatt. A fiam miatt. Lehangoló összegzés. Ha Liammal Vanessa is és én is döntően a pénz miatt maradtunk, akkor Stefi és én a gyerek miatt vagyunk együtt. Viszont Vanessával nem beszéltük meg, hogy ezek a szempontok jelenleg igazán már nem is számítanak. Már nem téma sem a pénz, sem a gyereknevelés. Én befutott építész vagyok, a fiam pedig nagykorú. Becsapom a jaguár ajtaját.  A zsebemben egyetlen csomagolt bonbon. Vanessának. Amikor belépünk természetesen mint mindig Vanessa látványa fogad. Ugyanott ül, mint mikor először találkoztam vele. Az íróasztalnál. Füstszín harisnyában, fekete körömcipőben és dauerolt hajjal. A szemében ugyanaz a fátyolos szürkeség, amitől annyira melankólikusnak és gyönyörűnek láttam mindig is.  Talán ez a látvány marasztalt itt. A tudat. Hogy minden irodai napomon itt lesz. Nem az enyém. De a közelében vagyok. Beérve ennyivel. Meg lehet elégedni örökre ennyivel? Az örök második helyével?

• Sziasztok! - kiáltok be. Vanessa íróasztalánál megállok.

• Helo...kész a teád. Az asztalodon van - simítja hátra egy hullámos vörös tincsét Vanessa. 

• Egyetlen, csak neked - húzom ki a díszcsomagolású kis bonbont. - Alkoholos, meggyes, marcipános, svájci csokoládés.

• Atyám, orgia a számban - csillan meg Vanessa szeme és széles lesz a mosolya. - Mikor vetted?

• Még este, hazafelé, a benzinkútnál. 

• Akkor egy vagyonba került - összegzi Vanessa.

• Eszembe jutottál. Mint mindig. Ha bonbont látok - zsebre dugom a kezem és csak bámulom. Sokáig fonódik össze a pillantásunk.

• Befutottatok? Szuper, mert  sok meló lesz ma - ér haza Liam is. Kimet vitte el az iskolába. - Bonbon? Ismét?

• Mi okoz nagyobb élvezetet? A szex vagy a csoki? - kérdezem rá.

• Neki? - mutat Vanessára Liam. - A csoki. Szóval te Alex jobban kielégíted, mint én.

• Ennyi. Na ki a nyerőbb! - mutatok Liamra és magamra.

• Na húzzál befelé az irodába!

Liam

Ma este keveset aludtam. Vanessa szinte derűsen tért haza. Komolyan ettől jobban megijedtem, mintha sír vagy tajtékzik. De nem. Nyugodt és derűs volt. Tudom, hogy mindig is imponált neki Alex legyeskedése. Szerette ezt a figyelmet, amiben Alex fürdette.  Ezt a kitüntetettséget. Bármit is csináltak, mintha visszaállt volna a  rend az irodában. Alex bonbont hoz. Vanessa örül. Helyreállt a béke. Alex talán a villámhárító. Akire bosszankodhatok folyton, mert úgy tűnik, hogy folyton az én feleségemre hajt. Miközben tudom, hogy nem tenné meg. De mi van ha mégis? Túl magabiztos vagyok. Túlságosan nagy az önbizalmam. Talán ez a baj. Ez a sok egó. 

• Annyira jókedvűen jött haza, hogy kezdtem azt hinni kitaláltátok a fedősztorit - zökkenek a forgószékembe. Alexet figyelem. Tudom, hogy okos. És ettől kurva veszélyes. Tisztára mint Kim. Véres páros lenne.

• S ha így van? - kérdezi Alex, fegyelmezett nyugalommal.

• Akkor feltűröm az ingujjam - húzom meg jelképesen a ruhámat.

• Kettőnk közt az a különbség Liam, hogy én tényleg inget hordok, te meg nem - nyugodt, hűvös, kék szemek. 

• Mert nekem nincs szükségem ilyen külsőségekre. Mint a jaguár. És a többi. Én tudom ezek nélkül is…

• Hogy mekkora fasz vagy? - kérdezi Alex.

• Ja, hogy milyen vastag…

• A pénztárcád? A telek kiválasztást illetően találtam egy egészen jó területet - kezd bele Alex.

• Ne terelj Alex! Ki vele! Mit mondtál neki?

• Az igazságot - néz Alex várakozón. 

• Mi az igazság?

• Szerinted Liam, mi? - kérdez vissza és hátradől a forgószékben. Elkezdi áztatni a teafiltert a forralt vízben.

• Úgy jött haza, mint akit kábé kielégítettek.

• Nem én húztam el vele két hétre Skóciába hogy aztán megfektessem. Igaz nekem nem is közvetlen titkárnőm volt.

• Na már megint itt vagyunk?

• Tudtad, tudtad, hogy mit érzek iránta! Igen kurvára fájt! Övön aluli ütés volt Liam! Én addig a percig azt hittem, hogy barátok vagyunk. 

• Barátok vagyunk. Nem?

• Én ilyet sosem tettem volna. Soha nem hajtok rá arra, akit kiszemeltél - kikerülte a kérdést. Elegáns módja a válaszolásnak. Alex stílus. - Miért nem törölted le a Dawn üzeneteket?

• Nem tudom.

• Dehogynem tudod. Mert nem számít. Nem számít! - Alex a mutatóujját ütögeti az asztallapra. -  Hogy itt ebben az irodában mennyi minden nem számít az egy rakat szar és szemét körülöttünk. Számítson! A kurva életbe már számítson valami is!

• Már megint a pedagógust játszod? Nem az egyetemen vagy.

• Jó, megyek. Most nekem erre se időm, se energiám nincs. Majd küldj emailt ha kell valami.

• Még a teádat se ittad meg.

• Öntsd a fikuszodra, úgyse számít! - Alex lelép. Stefi marad. Jellemző. Ez az iroda nőkkel van tele. Vanessa, Stefi, Kim. Miért nem született fiam? Az élet mindig be tud mutatni. Hiába akarok én nyerőbb lenni… az élet mindig megmutatja az igazságot. Azt mondta Alex az igazságot mondta Vanessának. 

• Stefi, át tudod venni Alex  helyét? - szólok ki az irodából, ahogy hallom Alex elhajt a jaguárral.

• Persze - Stefi félretolja Alex teáját az asztalról és leül a gép mellé. Alex gépéről dolgozik. Én kábé sose merném a feleségemet a gépem közelében hagyni.  Vagy azért, mert valamit elrontana, vagy azért, mert valamit titkolnék. Alexnek nincsenek titkai? Alex tiszta? Alex jobb mint én? Ugyan! Nem lehet! Ugye?

• Stefi! Csinálja Alex azt a pályázatot? Annyira sokat beszélt róla! Hogy milyen jól együtt gondolkodott azzal a levelezős nővel.

• Charissával? - Stefi a tervdokumentációból felém néz és feljebb tolja a szemüvegét. Ne már! Alex komolyan beszélt Charissáról a saját feleségének? És még ő papolt arról, hogy mi számít meg mi nem? Én Dawn nevét kiejteni se merném a számon Vanessa közelében. - Nem hiszem. Elfoglalt nőnek tűnik, de rákereshetek az iskolai versenyek mappában.

• Tedd meg! - morgom. 

• Kellene a terv? Megépítenétek?

• Akár - igazi rohadék vagyok tényleg. Igaza van Alexnek, még barátnak is szar vagyok.

• Nem, úgy látom a pályázatra regisztráltak, de végül nem adott le pályázati anyagot. Sejtettem. Elfoglalt nőnek tűnt. Két másik projekt is van a mappában, annak itt a dokumentációja. Az érdekel?

• Azok, nem… nem… - szinte látom magam előtt a következő rémálmomat. Alex ahogy felteszi a kérdést, hogy ki a nyerőbb, ő vagy én? De már magam sem tudom ki a versengőbb. Alex, aki folyton benevez valamire. Vagy én, aki folyton nyerni akarok. Kegyetlen páros vagyunk. Talán egymást csináljuk ki folyton. - Szerintem bejön neki az a Charissa - tényleg kegyetlen döfések Stefinek. Miért vagyok ilyen?

• Szerintem meg Charissa szerelmes Alexbe - jegyzi meg Stefi. - Láttam, ahogy Alexre nézett.

• Ja azt én is láttam.

• Találkoztál velük?

• Igen, egy szombaton, Alex tanári szobájában teázgattak - ez a páros verhetetlen. Stefi még csak meg sem rezzen. Sőt, hátradől és nevet.

• Látod? Ennyi! Én mondtam. Éppen ma mondtam Alexnek. Ő a szexi mészáros. Egyszerűen tanárként vonzó. Nem tudom miért, de vonzó.

• Hát akkor mák, hogy Vanessa nem ismerte meg tanárként - morgom. Totális kudarc. Vesztettem. Hátba akarom támadni Alexet és nem tudom. Bebiztosította magát.

• Az tuti! - nevet Stefi.

Az igazság nyugalma

 Alex

A tájépítész órámat tartom miközben a telefonom a zsebemben rezeg. Csak futólag nézek a számra. Ezt a számot még soha nem nyomtam ki. Soha. Mert ez a szám egyedi volt mindig is. Tudja, hogy az egyetemen vagyok, hiszen ismeri az időbeosztásomat. A titkárnőnk. Tehát, ha most hív az fontos. 

• Tíz perc technikai szünet fiúk! - nyomom ki a projektort és felveszem a hívást.

• Vani? Mi a baj Vanessa? Liam? - kérdezem gondterhelten a homlokomat dörzsölgetve.

• Megcsal! Te tudtad? Ugye tudtad! Megcsalt! - csupa fuldokló zokogás a hangja.

• Miből gondolod Vanessa? - most már kiver a meleg. Mit művelt Liam?  Alig tudok koncentrálni az irodai dolgokra. Folyton Charissa körül kavarognak a gondolataim. A válasz csak értelmetlen zokogás.

• Vanessa, az egyetemen vagyok. Próbálj megnyugodni! - annyira későig tart ez az órám. Nem sok energiám lenne ma még utána kikocsizni a világ végére. Egyszerűen ez ma nem fér bele nekem.  De hogy lehet valakit telefonban lenyugtatni?

• Bemegyek hozzád Manchesterbe! - sírja Vanessa.

• Vani! Ne ülj ilyen állapotban kocsiba! - szólok rá.

• De! Mire vége az órádnak ott vagyok! - szipogja.

• Vani! Vanessa! - kinyomta a telefont. - Az istenit! - Próbálom visszahívni, de nem veszi fel. Liamot csörgetem. Ő sem veszi! Jézusom mi van itt. Ráírok Liamre.

“Mit műveltél te barom? Vedd fel a telefont!”

A tájépítészeim visszajönnek a szünetről. Elég nehéz előadást tartani  ilyen káosszal magam körül. 

• Tehát a tájterhelhetőségnél hagytuk abba. A tájterhelhetőség a tájnak azon tulajdonsága, hogy szennyező anyagok vagy mechanikai hatások bizonyos mennyiségét képes elviselni, anélkül, hogy természeti adottságai, funkciói megváltoznának. Nézzük meg ezt térképen is.  A tájértékelést minden esetben érdemes elvégezni és célszerű rangsoranalízist alkalmazni. Tehát a tájrendezési tervnél a sorrendünk a következő: tájvizsgálat, tájértékelés, program, terv…

Egy örökkévalóság mire vége az órámnak, lehetőségem sincs mentésre elérni Liamet, mert Vanessa az előadóterem ajtajában áll, ahogy az első srác kilép a teremből. Egy kezemen, sőt egy ujjamon meg tudom számolni összesen hányszor láttam Vanessát a Manchesteri Egyetemen. Soha. Most, először. Fekete nadrágban van és puha kötött kabátban, aminek a zsebét már megtömte telesírt zsebkendőkkel. Charissa Dupint még soha nem láttam nadrágban. El se tudok hozzá képzelni ilyen “férfias” ruhadarabot. Kezd lüktetni a halántékom. 

Furcsa az egyetemen látni Vanessát. Nagyon...nem ebben a közegben szoktam meg. Stefi és Charissa természetes jelenség itt. De Vani... nem.

• Gyere, igyunk egy teát a tanári szobában! - kapcsolom ki a gépeket. 

• Most nem tudok teázni Alex, szétvet az ideg! Megcsalt, érted? Te tudtad?

• Kivel? Mikor? Mi a bizonyíték? - kérdezem nyugodtan. Félek a válaszoktól.

• Valami Dawn. Mostanában, folyton. Egy rakat üzenete van a telefonján! 

• Miért velem beszéled ezt meg? - kérdezek rá kicsit ingerülten.

• Nem tudom, a barátja vagy. Neked biztos eldicsekedett vele! Férfiak beszélgetése egymás közt. Igaz? Ha kerülöd a kérdést akkor igaz!

• Nem tudom Vanessa! Ez a kettőtök ügye! Mi közöm hozzá? - még nem veszekszem, de érzem, hogy feszült vagyok.

• Azt hittem a közös barátunk vagy! - támad nekem.

• És? Mit vársz? Beszéljem le a nőről? Vagy térítsem észhez, hogy a világ legfantasztikusabb nője a felesége? Mit akarsz? Őt választottad és nem engem, szóval ezt nem velem kell megbeszélned!

• Már bánom! - fakad ki sírva Vanessa.

• Mit?

• Tudod nagyon jól, hogy mit! Kedveltelek Alex! - zokog.

• De sosem szerettél! - emlékeztetem.

• Ezt nem tudom. Utáltam, hogy folyton humorizáltál. Hogy folyton nyomultál. De… akkor csak féltem… féltem újra szerelmes lenni. 

• Ezért lefeküdtél Liammel titokban. Az tényleg nem szerelem igazad van. Az szex - vágom hozzá kíméletlenül. Igen, rohadtul fájt. Az egész a hátam mögött. Az egész Liam-Vanessa kapcsolat ott titokban. Semmi értelme ennyi év után felhánytorgatni a múltat. De nem én kezdtem.

• Miért beszélünk most erről? - kérdez rá Vanessa.

• Fogalmam sincs, Te hoztad fel - emlékeztetem.

• Sosem beszéltünk erről.

• Kellett volna? - kételkedőn nézek, tényleg, mert szerintem nem.

• Talán.

• Vanessa, esélyt sem akartál adni kettőnknek.

• Ebből is látszik, hogy teljes idióta tudok lenni szerelmi ügyekben.

• És? Most mit akarsz? Most hogy ráébredtél, hogy Liam máshova is dugja amilye van? Egyszerre ráébredtél, hogy hozzám is hozzámjöhettél volna? Mert feleakkora pöcs sem vagyok? Én ezt akkor is mondtam neked. De tudod mit. Tényleg Vani, soha nem beszéltünk a tényekről. Ha kívánod most megteszem. Igaz ennyi év után már annyira mindegy, de tessék: Liam mindig is helyzetelőnyben volt. Az ő lakására jártál dolgozni és nem az enyémre. Az ő irodájában dolgoztál és nem az enyémben. Én csak látogató voltam nálatok. Esélyem se volt normális felállásból indítani bármit is, amíg te Liam lakására jártál dolgozni. Ez a helyzet az elejétől el volt cseszve. Ennyi. Ezer helyre próbáltalak elhívni. Randira. Éveken át Vani! Elcsábítani Liam vonzásából. Kivonni a bűvköréből. De tudod mit Vani? Én már megértettem. Mindketten ugyanazért vagyunk ott, amiért. Tetszett Liam vagyona. Kellett. Ennyi. Nekem is és neked is. Megértettem mindkettőnk álláspontját. Sőt Vani, elfogadtam. Emlékszel arra a beszélgetésre, ott a kocsidban. Megmondtam. Liam mellett anyagi stabilitásod lesz. Lehet más nem. De az igen - ez a kíméletlen valóság. Mindig is tudtam, és Vanessa is. Mit akar még?

• És milyen igazad volt. Sajnálom Alex. Sosem mondtam ki, de sajnálom, hogy nem adtam esélyt kettőnknek.

• Megbántad?

• Utólag? Hogy a bajba ne! Alex neked annyi apró kis figyelmességed van. És mindig is voltak. Mindig. Mindig. Úgy sajnálom Alex - és elsírja magát. Jézusom! 

• Vani! - sóhajtom és megadóan magamhoz húzom. Vanessa belezokog az ingem pamutanyagába.

• Amikor… a bonbont eszem, amit hoztál… mindig rád gondolok… meg arra, hogy mi lett volna ha…

• De Vani, te folyton bonbont eszel - húzódom el.

• Hát pont ez az - sírja és közben nevetve sír. - Liam időnként megvesz egy fél ruhatárat, de… de ezek a hétköznapi apró kis kedvességek… ezeket csak te tetted meg. S olyan jól kiegészítette mindez egymást. Hogy valahogy nem is érzékeltem. Nem tudtam szétválasztani egymástól. Ott volt Liam és… és te, a kis apróságokkal. Alex, a mai napig a semmiből hozol nekem egy doboz bonbont.

• Tudom.

• Miért?

• Mert tudom, hogy szereted.

• Vak voltam a te értékeidre…

• Jobbak voltunk barátként Vanessa. 

• Biztos?

• Hinnünk kell, hogy igen - simítom le Vanessa könnyeit.

• Vagy elcsesztem két egész életet.

• Csak magadról beszélj! - vigyorgok le rá.

• Kösz, te mindig megnyugtatsz - szipogja.

• Ahogy te is engem - bólintok rá. - Vani miattad vagyok ott, tudod. Te hívtál vissza. A te hívásod nélkül én már rég nem dolgoznék a DeNoir tervezőirodánál.

• Tudom.

• Gyere, veszek neked egy bonbont!

Liam

Ma estére túl sok a telefon. Mindet kinyomnám. Mint ahogy a csupa kellemetlen családi telefonokat. Általában hagyom túlcsörögni. Aki nem hív újra, az úgyse akart semmi fontosat. Lehet ez a politikám nem csak az üzletben, de a magánéletben is. Nem mintha bármi különbséget tennék már a kettő között. A cégem és a vállalat is nagyrészt a családom. Dawn hívása után Alex is próbált hívni. Nem lehetett fontos, ha nem ismételte meg a hívást. Az üzenetre válaszolni sem érdemes. De ma este nem várt bejövő hívásom van. Stephanie Goodwin. Munkaügyben mindig Alex-et hívja. Nekem még sosem volt hívásom Stephanie-tól. De ő már triplázza a csörgést. Idegesítő. 

• Jó estét Stephanie! Kicsit késői óra ez a munkához - veszem fel a telefont. Mennyi whiskyt ittam? Remélem nem annyit, hogy ne forogjon a nyelvem.

• Szia. Tudom későn. Azt hittem még nálatok van Alex.

• Alex? Nem nincs itt.

• Azt írta Vanessával beszél még és későn jön haza. Nem nálatok van?

• Nem. Vanessa sincs itthon.

• Ó!

Ez szokatlan. Sőt rendkívüli. Vanessa és Alex körülbelül ezer éve nem voltak kettesben. Persze nem tiltott dolog, csak miért lettek volna?  S most miért vannak együtt, akárhol is?

• Alex Manchesterben volt ma, az egyetemen. Ezért is lepett meg a dolog, hogy Vanessa…

• Aham, ja világos. Fogalmam sincs, de nem lehet nagy a baj, nem a rendőrség hívott egyikünket se.

• Rendben. 

• Próbáltad elérni őket?

• Még nem. Nem szoktam Alexet ok nélkül csörgetni. Főleg, hogy írt is üzenetet, hogy hol van és kivel. Ilyenkor nem szoktam fölöslegesen hívni.

• Igen, értem. Ha írt, akkor hamarosan otthon lesz.

• Csak nekem furcsa?

• Micsoda?

• Hogy szokatlan időpontban ketten együtt vannak.

• Nem, ez… nekem is meglepő. Megpróbálom kideríteni, hogy mi van mögötte.

• Kösz.

• Nincs mit.

• De ugye nem…?

• Nem.

• Miért vagy ebben olyan biztos? 

• Mert tudom, hogy nem. 

• Honnan?

• Alex volt az esküvői tanúnk. Vanessa tanúja. Tudom, hogy nem tenné meg. Soha! Semmilyen körülmények közt. Mert Alex klasszisokkal jobb nálam. 

• Értem. Nem zavarlak. Jó éjt!

• Jó éjt Stephanie!

Kinyomom a hívást. Itthon van a gyerek? Azt se tudom. De ő mégiscsak lány. Hátha.

• Kim?! - kiáltom el magam.

• Mondjad! - az emeletről érkezik a válasz. Na itthon van. Jó tudni.

• Mit tudsz anyádról?

• Mit kellene nem tudnom? - kérdezi vissza. Micsoda csavaros logika!

• Hát hogy miért nincs itthon!

• Fura, kihagyja a kedvenc sorozatát! Fél kilenckor kezdődött. Tényleg nagyon nem érthető! Talán meglépett tőled  a fiúszeretőjével! - vihogja le.

• Na állj már le!

• Vagy elfogyott a bonbonja! Alex a héten nem hozott neki és ő sem volt bonbonutánpótlásért a városban.

• De most komolyan?

• Bonbon tényleg nincs.

• És még?

• Sírt egy kört itthon. De azért is bőg egy sort ha beszakad a körme, vagy odaég az új konyhai próbálkozása. De szerintem szimplán belenézett a telefonodba.

• Miért kell átordítanom a fél házat, hogy beszéljek veled? - a sötét nappalit bámulom, Kim meg az emeleti korlátnál állva kiabál le. Normális beszélgetésnek igazán nem nevezhető.

• Telefon.

• Semmi extra nincs a telefonomban - emelem fel és nézegetem egy ideig,hogy mi lehet.

• Már tudjuk, hogy első számú zaklatód van Dawn személyében. Tehát így hívják. Tetszik a neve. A hajnal szép és színes. Elválik az éjszaka sötétjétől. Egyre több szín. Na megvolt? Töröld ki a hülye üzeneteit. És ne hagyd a telefonod a konyhapulton. Amatőr! Ennél azt hittem nagyobb játékos vagy.

Már tudom mi volt. Az a hülye kávémeghívás. Igen, az üzenet meg tényleg benne maradt a telefonban. Amit még Alexnek mutattam. A franc! És igen, tudom mi jött le belőle. Hogy én meghívtam azt a nőt kávézni. Elhívtam egy nőt kávéra! Francba! Miért nem töröltem már azt az üzenetet? Hát mert nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Ha jelentett volna bármit is már törlöm.

Alexet hívom. Szinte azonnal fogadja a hívást.

• Szia. Ott van?

• Nem. Már hazafelé tart ő is. Én is - Alex hangja nyugodt. Olyan, mint aki mindent elrendezett. Ő ilyen is. Mindent megold. Mindent lerendez. 

• Beszéltél vele?

• Persze. Minden rendben.

• Kösz.

• Jössz nekem eggyel - feleli Alex.

• Oké. Mit mondtál neki?

• Liam, minden rendben.

• Beszéltél Dawnról?

• Nem. Minek beszéltem volna?

• Nem tudom. Megoldottad.

• Ja, nagyfiú vagyok. Megoldottam. Tiszta a feneked, mehetsz tovább.

• Kösz, de tényleg… mit mondtál neki?

• Az igazságot. 

• Miről?

• Megbeszéltük, amit kábé… fuh… inkább nem is számolom ki hány évvel ezelőtt meg kellett volna beszélnünk. Jót tett. Ennyi. Megnyugodott. Vanessa is. Én is. Nyugodj meg te is.